XXIV.

A stájer hegyekről lesüvített a közelgő tél lombfosztó kengyelfutója, a kis kert virágai dideregve rázták földre tarka fejüket s Zrinyi hosszu, gyászos mentéje ellobogott a varasdi uton néma vágtatásban.

Mária ott térdelt nyár óta mindennapos gyászának hánykolódó bánatával a Szent Anya szobra előtt.

Mikor a lángoló nap alatt kanyargó uton elrengett a kis koporsó Szent Ilona felé, ahol már várta a libegő gyertyalángok között zugó rekedt zsolozsma, akkor is csak ide menekült. Kéztördelő, görnyedező sóhajtással, sírással támogatta ég felé lelkében gondolatig el nem jutó remegő bánatát, de a szobor festett arca merev és hideg maradt, hiába táncoltatott rajta csalóka mosolyt az örök mécses rebbenő fénye. Aztán imádkozni akart, de megnyugtató, szokott zengésü kánoni ima nem jutott eszébe, rebegte összefüggéstelenül, amit lelke háborgása csak fölvetett, s kinlódó áhitata nyugtalan tengeréből egy barna szirt bukott ki minduntalan: Büntet az Isten, őseidet megtagadó, magyar asszonnyá szeretett német leány! Ilyenkor mogorva-egyenesen, büszke áhitattal mellette térdeplő urára tekintett, de a kemény vágásu profil nem mozdult, hideg és merev maradt. Igy vergődött heteken át; előtte a szobor, melyet élővé nem melegített égi csoda, mellette az ember, akit szoborrá fagyasztott a bánat.

De most, hogy a fekete mente ellobogott a szélben, fölfakadt a gyász sebe s keserü önvád folyta be belőle lelkét. Rég elporladt kerek arc nézett reá szemrehányóan egy távoli szöglet alak-váltó szentképének csillogó keretéből s rég nem hallott tiszta csengéssel zugott föl fülében ősei nyelvén a megtagadott törvény: Német leány ne szüljön magyar fiat! Lányodat elvette s elveszi Isten Izsákot is, mert meg akartad lopni!

– Oh, mein Vater! mein Gott! – s a kezére csavart olvasó kis ezüst keresztje halk pengéssel ütődött a gyöngyház-szemekhez.

Könnyel homályosuló szeme a festett pirra tapadt s döbbenve érezte, hogy kel szárnyra szivében akarata ellen egy szent fogadás, amely a mult vétkeiért s a majdan magyar úrrá növő Izsákért cserében engesztelésül az Égi Anya örök szolgálatjára ajánlja egyetlen leányát, Mária-Katharinát.

A horvát urak gyülése fölött elnöklő bán elmerülve számolgatta lelke temetőjének keresztjeit: itt nyugszik a nagyravágyás, ott a lengyel remény, az a kuruc akarásé, ez Trézsié… Trézsi… s most a vallásszabadság keresztjét faragják, szögezik szerte az országban és Rákóczy halálos fogócskát játszik a törökkel…

– Sziszeket pedig bocsássuk által a király kezére s egyezzünk bele, hogy megrakják német katonával! – szólt közbe szintelen latin szóval, unva a lármát.

– Mehercule, nullo modo, domine bane! – folytatta szónoklatát gróf Erdődy Imre, a bán ellen felzuduló elégedetlen morgás fölé lendítve dühösen csattanó hangját.

Zrinyi kézzel, fejjel intett, hogy jól van.

Hadd kiabáljanak! Kösse az ebet más a karóhoz! Ő legyen-e mindig tengelye ennek a némettel elegy horvát-magyar-török világnak? Hogy hevül, hadonáz Imre gróf, pedig talán nem is annyira a német katonák behozatalát ajánló bánra haragszik, mint inkább arra a Zrinyi Miklósra, aki ugyanazt a darabot akarja megvenni a gazdátlanná vált Mikulich-birtokból, amelyet ő… S a derék Mikulich Sándor már kávéval borozgat, s szelám álejkával mond jónapot valahol délen… Eh!… Ki mondja, hogy az élet zajos dicsőség, örömöt szülő hangos öröm! Tedd meg, hova Isten állított, amit a fátum rád mért. Ha örülsz, örvendj óvatosan, örvendj belül, de bánkódásod folyamát a bölcsesség gátja szorítsa kimért útba!

Alig várta, hogy vége legyen az adó, pörök, katona, erődítések szóiszapos zuhatagának. Lanyha elerőtlenedéssel, bölcselkedő egykedvüséggel intézkedett mindenben, csak méltósága merevült régi teljességében Erdődy és pártja nyilt akadékoskodása, titkos bujtogatása ellen. Ellenségeit megvetette, barátjait elkerülte s ahogy tehette, Csáktornyának fordította lova fejét.

– Koncrul ugató szeléndekek! – köpött az út porába; süvegét szemére rántotta s egy vágtában nyargalt haza.

De otthon sem találta helyét. Izsák betegágya előtt összefacsarodó szivét hiába vitte Mária szerelméhez melegedni. Ha a nyult vonásokkal maga elé meredő asszony vállára tette kezét, s csöndesen megszólalt:

– Határban tartóztassuk az kínt, az örömet az szerencse ugy is! – Mária zokogva borult rá, s vigasztalásra szoruló hirtelen némasága nem lelt több enyhítő szót. Könyvei ellenséges hidegséggel fogadták, a vár népe félve tért ki előle, a lőtt vad hályogos szeme ismeretlen váddal ingerelte, kopasz kertje nem ismert rá, az avar zörrenve panaszkodott ellene s a lomb-hullató erdő rekedt zugással kergette el-ki magából.

Éjjente az asszony sírva huzódott félre szerelmes kezétől, csak az álmatlanság s a köszvény álltak őrt zavaros lomhasággal kavargó gondjai mellett reggelig. Néma utálat sötét madarai vertek fészket lelkében s maga meghasonlott, ördögi kedvvel eregette szét őket a vak éjszakában az asszonyra, Rákóczyra, országra, királyra…

Konok örömmel kapott hát a királyi meghivón, amely Bécsbe szólította Erdély ügyében koronatanácsra s landkocsija nyekegve röpült a porfelhő előtt északnak.

A kövér ősz dióverő póznái kopogtak itt, amott durrogó szüret óbégatott a hegyen; barna barázda fordult a sárga tarlón lomha barmok ekéje nyomán, trágya-halmocskák gőzölögtek a fáradt rögökön vagy kék kötényből mag-esőcske lendült a levegőbe ütemesen; faluk határán öreg fák rázták puha puffanással a fübe gyümölcsüket, szőlővel rakott puttonyos hátak másztak görnyedve a kunyhók felé, amelyek udvarán friss kazal sárgult s taposó suhanc ficánkolt a káposztás-kádban. Szürke selymü füzes simogatta végig útja irányát, sárguló erdő fogta két fal közé; távol barna tetők fölött kék füstcsikok kanyarogtak a beteg, hűs égre, pirosló lovas-csapat kuszott lüktetve a felhő árnyéka alá, fakóvá barnult s eltünt; hegyes toronytetőt figyelmeztető ujjul emelő városok nyomultak ki eléje alattomosan a földből s mire egészen fölébe emelkedtek, rosszkedvüen szállt ki párnáiról, hogy a postamester udvarán lovakat váltasson. S míg a hét órai harangszó kimerülten panaszolt az éj elé ijedt mécses-szemekkel pislogó házak fölött, a nagyságos bán úr a hajlékony gerincü postamester hüledezésére paraszt szalonna, barna kenyér vacsorát gyürt magába ingerülten, hogy rögtön tovább indulhasson.

– Királ urunk feje mellé választá avagy nótaperben fogták ű nagyságát, hogy ollan halladékot szenyvedhetetlen útonjárása! – vélte a városka mindenben járatos jegyzője a sokféle veszedelemmel kockázatos szokatlan, oktalan rohanáson gondolkozva.

A landkocsi fáklyája haldokló el-eltörpüléssel, neki-nekilendüléssel kuszott a sötétben, vörös fénye haragos-kutatva vibrált be a kocsi belsejébe s a bizonytalan világításban recsegve, csilingelve, prüsszögve, dobogva, fegyvercsörgéssel, ostorpattanással rohant, wachtert, éjjeli garázdát ijesztve, a különös jelenség Sopron felé, ahol Vitnyédy addig könyörgött szótlan bánatból néma dühbe forduló kedvü urának, míg meg nem igérte, hogy csak nappal utazik.

– Veszedelem, halál talám inkább élet, domine egregie, merthogy életem koporsóban aluvás… Bene, no! Utazok naponta!

S éjjel? Nyereség-mámorát részegséggel növelő úr, köznemes asztalán kártyázott, kockázott vagy a hajnali indulást virrasztó postamester német katona garázdálkodását, evangelicus-nyuzást, háboru-félelmet, drágaságot panaszló fecsegésével tartotta magát ébren. Reggel aztán csábító pengéssel sárgult elő a kocsi-ládából a veszteséget vagy szolgálatot fizető arany s az úr süvegéhez bökve vágta be magát a bőrpárnákra. Ha fehér falú ház békéjét csillogtató vörös-sárga lombok remegtek eléje, lehunyta szemét, hogy ne lássa; rozzant hidon átdübörögve, leste, nem roppan-e alattuk, hogy ott szeghesse nyakát; barázdán rohanó vad után a párnáról fölkapott pisztolyból küldte bánatos dühe haragját s ha az oktalan remegéstől fáradtan nyujtózkodva vetette magát hátra, álom helyett szégyenlős zokogás keserűsége húzta össze pilláit s vágy ekhózott föl száraz ajkán a kis halott csókja után.

De amint az ősz aranyában fölbarnult előtte a császár városa, kétfelé simított kínban, tépelődésben kuszává rágott bajszán, dolmányát egyenesre rántotta, süvegét hátra lökte, s míg szivében csöndes pendüléssel sírt vissza valami bécsi mátkasága idejébe, fellajtár-ordítás, ostora pattanása rugaszkodva ragadta befelé a vén kapu fegyveresei között a gőgös méltóságu Illyricorum regnorum prorex-et.