XXVIII.

A távol kék függönyére festve szürkén szomorkodott hátul Kanizsa vára. A zöld mezőn keresztül hangos, szines szalag huzott a füzekkel szemérmesen takaródzó Mura felé. Elől Zrinyi sisakján vert haragos szellőt a strucctoll, utánna kétszáz lovas sisak- és páncéltengerén hányódott sötéten a farkaskacagány, hajbókolt tarkán a hajladozó toll. Fölöttük a nap ragyogásának feszülten furcsa, halott sereg: hórihorgas kopja-testekre bolondjában odatűzött hideg török fejek. Aztán különös párok tömött szakasza: szíjjra fűzött foglyokat dalolva, incselkedve vezető kétszáz gyalog magyar. Ujra hat lovas; kopjáikra ütve hat aga turbános sárga feje táncol mereven a mögöttük hordott zsákmány-fegyverzet csörgésének lassu zenéjére. A mező zöldje most közbe-tágul s három előkelő muzulmán aranyos sisaku fejét párducos hadnagyok emelik magasra. Majd egyedül lóháton, gondolkodó pipafüstben haragos bosszu görnyesztette valami főtörök. Utánna, gyalogok csipejére állva, előre düléstől kinyujtott karjukba kapaszkodva, tizenhárom vörös és zöld zászló selyme csettegteti a könnyü szélben a megalázott félholdat. Aztán a dandár jön rendelt seregben; lobognak a márjás, háromhalmos zászlók s örömük porral elegy száll kurjongatva az égbe. A had mögött nagy nyaku tevék ringatják hátuk drága sátor-terhét, öszvérek dobognak kényes deliséggel s mint szinesre festett irás-sor után elmázolt fekete pont, a százhusz lomha bivaly.

– Hm, elkésett a Tokaj alul Váraddal segítség dolgában alkudó nádor!… Elömlött epéje belül s maga helyett a huzakodó rendeletek kátyujába kerék-emelintő legényül Zrinyit kérte a királytól vezérnek. Levele még szalonnás-ruhához simulva utazott valami tarsolyban a császár iránt s Várad nyavalyás bástyáján már meglebbent a fehér zászló néma könyörgése… Fejedelem támad görbe Erdélyország satnya vidékén esőtől növekvő gombaként s ha lehull egy, férges alma sara a sorsa… S a vitézlő bán papirt szánt és álmot arat! Harc Kanizsa alatt? Mi végre? Semmi az s te csak török barom ujja türt ingü mészárosa vagy! Ha kiáltasz, utolsó zablapallérozód is fület hegyez rá a sereg mögött… Lovon röpüljön parancsod s hangyaboly legyen egy ezred dombon feszülő lábad alatt!… Megint csak így? Panasz és dühös vágy! Elszánásod nem elég? Eldobott Bécs, mint a paraszt elhált felesége fattyugyermekét. Ihon az országut, koldulj vagy rabolj! A koldulás kenyerébe beletört fogad, no hát?! Lázadó vagy, Miklós, csak tudnád, hol kezdjed!

Az ágyba készülő kacér nap fátyolt vont maga elé és hideg sóhajtása végig süvített a mezőn. Harmat köde szürkült bokrok, fű fölött s hátul széna után bőgött az éhes bivaly. A büszke menet szines folttá loccsant szét a mezőben s a magaslaton már sátor-karó fején kattogott a balta foka. Mire a vezér lovát poros, száraz izzadtságától fényesre csutakolta egy legény, magát párnás szőnyeg hívta sátra alá vacsora-váró elmélkedésre. Bogrács kondult, lecsatolt mell-vas koppant, tüzre-való ág recsegett a fák között, ember, barom fekvésre csökkent, csak éhese vagy dolgosa sürgött, ődöngött előre-hátra.

– Tégy valamit, Miklós! Tenni, cselekedni! – lüktetett az éhség, fáradtság Zrinyi fülében.

Mióta Portia rendelete elkergette Kanizsa alól, mint valami rühös ebet, nem birt magával. Hiába keresett önámító feledést kertje rózsafejei között, süppedékes erdő vadja nyomán, gyermeke szemében, asszonya ölében, komoly levelekben, Erdélyre figyelésben, tanácsterem asztalánál, harmathullató alkonyi lesben, kacskaringós sorokat síró pennája hegyén, ujra meg ujra felpendült fejében a letiltó levél felhuzott orru, hetyke parancsa. Százszor is elszánta magát, tenni fog nagyot, elhatározót, de minden töprengése végén csak káromlásra akadt, mint a rabolni induló eddig becsületes négy irányban néptelen utat szalajtó ut-keresztezésnél. Fölrugta magát kedvetlen fektéből és kilépett sátra elé.

Elől kelet dombjai merevítettek sötét karokat nyugat tünő fénye után. Hátul a kis Kanizsa kényeskedett a Mura ölébe, amely mögött apró mocsár-szemeket vakított rezes csillogásu tükör-darabokká a Styriában lealvó nap.

– Főkapitán nagyságos úr! – lépett melléje Patachich, – ha kit tenni méltóztatik Légrád dolgában, üdeje hív az tevésre. A Dráva habjai ugyan ebül nyaldossák az várfalakat, vizében szuttyant vagy husz háznak lábok s maga lakosi megépítéseken ügyekeztek is, egyberomlának mind.

– Mit tennem javallja kegyelmed? – kérdezte Zrinyi a domb régi bástya-maradványait méregetve tanácstalanul.

– Miként elsőben is mondám, nagyságos uram, viznek birodalma lészen az váras, ha ma nem, de holnap bizonyosan. Van katonám, ki tetveit mán is hurcolkodtatná… felette nem igen szeretik az fördőt! – célozgatott Patachich a vár elhagyására.

A bán hirtelen megállt:

– Ez vala, ugyé, szigeti Zrini szolgája birtoka, Kecskevára, az hun állunk?

– Tulajdon maga ez hely! – felelt Patachich és ámulva nézett ura után, aki szó nélkül a faképnél hagyta.

Tarkójára boruló haját simogatva járta magánosan a domb tetejét jó ideig.

Rongyos, nyájatlan apostol, te… kérő tenyeredet néped közönye szögezte által, szivedben bécsi poroszló lándsája forgatja a kínt s nyelved hegyén már ott lebeg a consummatum est… de mért? Hogy Bécs csak annál nyugodtabban fűtögesse a magyar confessio-torzsalkodások tüzét, mig követe a szultáni trón előtt hasalva béke-könyörgésben fröcsögeti nyálát?… És ha nem és ha csak azért sem consummatum est?… Sőt!!… Vihart ide, levegő tisztító villámos csodát, nagy Isten! mely összeverje a szerte bégető nyájat s elfujja fejünk felől a muzulmán felhőt!

A legmagasabb pontra nézve, szalonka-huzást figyelő szemmel meredt bele az alkonyatba. Előtte dombok lengedezése játszott Kanizsa felé, észak ködei alján apró gyürődés sejttette Kottorit, délnek emerre Légrád várává pattant a sik.

– Elvethetném szeledet, kévánt, szerelmes vihar, ha itt… igen… Légrád helyett is… itten várat… várat… igen…

Még le sem zuhant az este, Zrinyi lépései már fölmérték a romok területét s hajnalban mérnökért vágtatott a levélvivő legény. Reggel már mindenki tudta az új vitézi szórakozást s mig egy csapat Csáktornyára fordult rabokkal, zsákmánnyal élelemért, munitióért, a hegy alatt sáncvonal dombult-mélyült feketén s kopogott, nyikordult, pendült, buffogott, kurjantott és dalolt az épülő állandó tábor.

A bükkösdi hegység dombjain fejsze csattogott s idébb talicskába fordult az akaratos föld. A bécsi mérnök, akiért ezer tallér szaladt a tavasz porával vig utakon, már három bástyára való földet, gerendát talált a hegy lábánál. Egész nap csörgött, kuszott lejtőn föl, lejtőn le a mérő-lánc s Wassenhoven uram pápaszemes orra éjjeken át piroslott le a sátor melegében öt-hat mécses között a vár terveire.

Egy csöndes reggelen riadó vihara szökkent a derült levegőbe: Kanizsa felől zászló-lebegést, fegyvercsillogást rázó porfelhő gomolygott előre. Zrinyi táborában lóra fordult a legény, karabinkakas nyekergett, szablya villant s az árok hidján kopjás vitézi gombák raja ütközött ki tarkán. De a porfelhő megállt s tunyán kezdett elülni a lebegésük lohadt kopja-, zászló-rudak alá. Az idegen had előtt tisztán csillogott a fekete lófarkas üstökü aranyos félhold.

– Kanisai pasa maga jütt, ihon elül az tug-ja! – szólt föl Zrinyihez a domb ereszkedőjéről vigan egy hadnagy.

– Hejh! pattantyus, coigvarter, – kiáltott el oldalt a bán, – ágyubul köszöntést töröknek adjunk.

A tüzmester kanócot gyujtott s az ágyu gyujtólikát vizsgálva fölnevetett:

– Ihon lészen az jól jütt bilikum pohára!

De lent ujra lebbent a por, zászló-lepel és kopjafecskefark s a távolodó szürke gomolyagnak most az alja csillogott patkó-villanástól.

– Ugy tetszik, nem szomjú az innyek! – szólt a tüzmester, a kanóc égő fejét földnek nyomintva.

De pár nap mulva levél jött a kanizsai basától:

«Először, dicséret és dicsőség neki, akinek kegyelmei általánosak s akié a nagylelküség; másodszor, magasztaltassék Mohammed, aki megmutatta nekünk az ég teremtményét; harmadszor, üdvözöltessék az örömben négy társ. Allah áldja meg őket mind! Te, aki a messiási nemzet vitézlő királya, Csakaturna kapitánya Zerin-oglu vagy, ez igazmondó levél megérkezésekor fogj pennát s nekem azonnal leird, vajjon császárod parancsa-e avagy a te kezdeményed e vár épitése? Isten veled!»

Zrinyi a belső megelégedés büszke örömével lökte a szép arab betüs irást inasa kezébe s a követekhez fordult:

– Egyeránt haszontalan, fiaim, császár kedvérül avagy az enyémrül kérdezkednie az bassa urnak. Baromállóhelyet épitek császár barminak az okon, ha az kanisaiakkal elegyülnek, kár ne essék bennek. S ha az bassa úr akarattya kedvetlen az szégyenvalláshoz, lábas jószágát jüvőben ne bocsássa az szép kanisai mezőben, merthogy mindenkoron nagy ebek lesznek ez akolban.

– Ó, szultánom, méért helyheztetsz tahát akolban pattantyut? – pislogott a követ a sátor mellett álló mezei ágyura.

– Csak ugy vadászatra farkasnak, medvének… – búcsuzott nevetve Zrinyi a savanyodott udvariassággal bókolóktól.

Titkos jókedve széles mosolyra rajzolta arca vonásait, amint elnézett a nyulongó nyaku bivalyok, görnyedő hátak gerenda-csusztató, földet kubikoló hangya-járása között lovaik felé csöndes vitatkozással botorkáló követek után.

– Ihon harcos, jüvendő tavaszod első fecskéi! – mordult föl ajkán a belső öröm.

Körülötte döngött a föld, tompán kongatott a bástya-fegyverzetté kalapált gerenda, egyenes vonalba, hegyes ékbe türemlett a hegy eleje. A vár piacának szánt tér kerületében csakhamar zsindely-rakó legények daloltak a frissen épült házak tetején s az új malmokban csikorogva fordult gabna-zuzásra a kerek kő. Mintha vulkáni erő nyomta volna föl a hegy belsejéből, oly gyorsan nőtt bástya és cortina, erődfok, mellvéd, árok, cölöpös sánc, de Zrinyi kedvének mégis lassan haladt. Türelmetlenség remegett bozontos szemöldökein, amint végig nézett dolgok rendjét majd megbomlasztó műve teljesedésbe izzadásán, erőlködésén. Aztán föl-fölnevetett, mint a jó tréfa szerző s elégedetten incselgett munkások, vitézek között. Aztán szeretett volna lóra kapni s török-vadászó legényeivel hallgató berekben lapulni éhesen; szerette volna könnyel, szerelmes csókkal teljesebb életre hivni a várat; szerette volna új céloknak feszülő izmai erejét beledöngölni a faltömésbe; szerette volna…

Dolmánya szárnyát hirtelen megragadta s peregve pattant szét rajta a gombsor; inge ujját fölgyürte s nagyot kiáltott:

– Talicskát ide! – s nekiállt maga is napi három órán szép reményektől súlyos földet tolni völgyből a hegyre derékfájásig, édes, enyhitő, kéjes izzadt kábulásig.