XXV.

A Dráva zúgása egyre elhalóbban hangzott a vén fák hűvös boltja alatt kanyargó kis úton lépésben baktatók mögött. A jó moldvai paripák feszülő ívben magasló nyaka egyre jobban és jobban görnyedt föld felé; fejüket szügybe hajtva, nyitott szájjal lazítgattak olykor a zabla szorításán, amelynek kemény vasa karikát csilingeltetve ropogott tompán türelmetlenségüket, éhségüket őrlő fogaik között. De ideges játékban habos tajtékkal telemázolt szügyükből fület hegyezve vágták fel fejüket, ha innen-onnan néha megcsördült a sűrü; nyihogó röhögésük az urat kereste s szólítatlan megálltak. A bokor hallgatott, a fák sudara remegve rázta csillogó leveleit a hegyek mögé lépő nap piros bucsujában, a hűvös boltban harkály kopogott, vadgalamb búgott valahol mélyen s a mohos törzsek között szürke csönd figyelt. Semmi! A bán csettintett s a paripák zab után nyerítve, fáradt-kényesen ügetésbe kaptak. A bokor megingott és csörtetve rohant estéli ivásra a Dráva felé a meglapult vad.

– Osztán? – kérdezte a hosszu lovaglásban kiszáradt torkát köszörülve Zrinyi Péter.

– Osztán ez az egész! – felelt a bán.

– Ejh! bátyám uram! – suhintott le lovagló ostora sudarával egy levelet Péter, – meddig várunk?

– Bizony talám belé is halunk, öcsém uram!

– Mán úgy lészen! Kosz egy élet!

– Nem én mondtam!

– Talám bizony látá is kegyelmed Velencében az galambot sülni, kire szájjal tátogunk mán esztendők ulta?

A bán fölnevetett.

– Illyen uraságos ur! Ládaszám ül várában az arany; mezein, erdein által széltül szélig halálban nyargalhat két paripát; magához kötelezte az velencei dux-ot, török anyák száján poronty-ijegető vász, Bécs előtt beste szájas, büdös magyar, osztán ű csak vár!

– Kitetszik, Frangyepán leányt apolgatsz!

– Nem is vagyok Bécs komája!

– Péter! – búgott a fenyegető rendreutasítás.

– Ejh! csak kivonszod az szitkot az emberbül!

Amint az erdőből kiértek s az est kékjében fölfeketéllett előttük hunyorgó mécsvilág szemeivel a vár, Péter lova táguló orrcimpákkal emelte magasba fejét s prüsszentve kapott volna már ismeretlen veszedelemtől remegő inakkal vágtatásba, de a keleti eget döbbenve figyelő bán átnyult öccse kantárához s Péter visszafogta a bolondos állatot.

A nyugati égen már rég letünt a mindennapos játék bibor tüze, a kék takarón csillag-ragyogás furta már magát keresztül, a keleti ég éjszakáján azonban különös, haragos hajnal fénylett.

A fegyveresek lassan beérték a két nagy urat, akik a folyton feketülő mély hallgatásba fuló mezőn izgatott paripájuk hátáról nyeregben állva figyelték a keleti ég bakacsin kárpitján félkörben terjengő véres, tüzes pirkadást.

A hid fejét szögbe hajoltan védő palánk sorompójánál ujra megállt a hirtelen gondolkodó hallgatásba merült kis csapat. Aztán felkapattak a mocsaras föld, árok vize fölött bizonytalanul sötétlő hidra s mielőtt fölhangzott volna a kürt a megszakadó deszka-utnak folytatást adó felvonóhíd leeresztéséért, még egyszer megálltak. A susogással, nyeregrecsegéssel, halk zörgéssel terhes pillanatnyi csöndben hirtelen csak felzengett Zrinyi egyszerü, nyugodt szava:

– Kanisa ég!… Fujjad!

Vidáman rikkant a kürt s csörögve szállt alá az éjben a vasalt hid a dobogó lovak előtt.

A mély kapu-bolt fojtott visszhangot dübörgetve ontotta az udvaron táncoló fáklyák közé, az édes otthon gyerek-szavával, asszony-hangjával össze-vissza csicsergő, lágyan szóló zsibolygás elé a fekete vitézeket.

Fél éjjel suttogó, mutogató, jövő-menő árnyak vizsgálták, bámulták bástyán, falon, torony-ablakban a keleti ég csillaghomályosító rejtelmes hajnalát.

– Fűlött kazlak lángja az! – Török süt szalonnát falvaink lánginál! – Csuda égi jel: háboru lészen! – Kotor-ban van az veszedelem! – Ha mondom, az Mura nádasa ég! – Kétség, Kotor-é vagy Kanisa! – Az bizony dolog, hogy Kanisa lángozik! – szálltak a vélemények csoportról csoportra.

A torony legfelső ablakában a hazatértek vacsoráján tántorgó örömbe littyent várnagy magyarázta hangosan a párkányon figyelve hasalók mögött:

– Ott, ott, látja kegyelmetek? Két fejü sas jütt ki amaz kis fölyhő alul…

– Teve az! – fordult hátra valaki.

– De sas, két fejü penég!

A bán gondolkozva jött le a ház falához ragasztott, udvarra szolgáló, fedeles falépsőn. Az asszonyé ma csak küszöbön váltott csók, maga lenn alszik tábori ágyon, hátha… S ha csakugyan Kanizsa ég! Megszállani rögtön! Velence, Rákóczy, magyarság, mindnek jó lenne… csak Bécsnek tekerné el orrát… hát öreg ágyuk nélkül: a szerződések kikötéseként egyedül ez tilalmas!… ejh, majd meglássuk!

– Vitézek, drabantok, alunni! Tisztviselők, uraimék vigyázásban maradnak! Urunk rendölte! – hangzott éles kappanhangon a parancs a vár kutjának kávája mellől.

A könyvesház ablaka nyitva. Közelében pad, melyen rendeletekre váró legények suttognak az udvar sötétjében. Bent, a nagy asztal mellett szétikszelő hevederes ágy szarvasbőrei között hallgatva könyököl a bán a gyertya lángjába meredő szemmel. A gyertya alatt széles könyvhátnak támasztott bécsi zsebóra ketyeg. A sarokban, a ládán egy-két tiszt és bóbiskoló iródeák.

Mulik az idő és semmi! Ejh! egy fertály órácskát aluggyunk! – Tarkója alá gyűri a kis szarvasbőr párnát s pillái lezárulnak.

A csönd fölé emelkedetten perceg a kis óra; két mély lélekzetvétel susog; kint néha lépés koppan s mormogás morajlik.

A riadtan ébredő bán erőszakkal látóvá nyitogatott szempillái elé kapja az órát.

Szinte éjfél! Mi az? Még mindig semmi! Pedig történni kellett valaminek s a parancsot szétküldte még vacsora előtt az őrhelyekre, hogy értesítsék! A paraszt úgy is tudja, hogy arannyal, jó szóval fizet mindent hirt! Máskor, ha rongyos nádas mellett lesre lapult száz török, hát egyszerre három hagymabűzös száj is jött jelenteni! S most…

Fölugrott fektéből s úgy, ahogy volt, ingben, nadrágban, papucsban ki az udvarra, föl a toronyba. Amint nehéz léptei alatt megrecsegett a falépcső, a kis toronyszobában valaki fölemelte az ujját: a kupák kiürülten tüntek el a sötétbe, kártya, kocka dolmány alá bujt. Szabad, de hátha… – mosolyogta saját magától bocsánatkérően az ujj-emelő. Nem csalódtak, az úr mogorván csak biccentett fejével az állásba cihelődők köszöntésére s rögtön az ablakhoz lépett.

Az égi jel elhalványodva, mélyre hasított szélekkel összeguzsorodva sárgállott már csak a láthatár alján, de az őrhelyek vonalát fáklya-csillagocskák mutatták. Lent fekete mélység, fönt szikrázó sötétség.

– Mit látott kegyelmetek? – fordult vissza a bán hirtelen szóval.

Az uraimék ámmogva vonogatták vállukat, de a várnagy előlépett, süvegét levette és csapzott üstökét elsimította izzadt homlokáról:

– Nagyságos uram! Két kis órácskája lehet, az tüzben lenni láttató égen egy kis fölyhő alul egy két fejü sas jütt ki, annakutánna egy patyolatos fejü ember, ki az sasra rámenvén, aztat igen elvagdalta és utoljára két felé vágta, annakutánna egy oroszlány jüvén ki, kinek jobbik lábában fegyver lévén, az másikával azon patyolatos embert megragadván, lába alá tapodta, és ezek után nagy seregek láttattanak, kik egymással harcolván mind két részrül láttattak elesni, úgy hogy az ég miatta mind veresnek látszott, azután úgy tüntenek el!

A körülállók sűrün bólogattak s egy-egy halk «bizonyosat beszéll» is mordult föl itt-ott.

Zrinyi, aki makacsul ragaszkodott a gondolathoz, hogy Kanizsa ég, s akit bosszantott, hogy mig ő talpra állított mindenkit, Péter nyugodtan aludni ment, hogy «égi jel, doctorok rágódjanak rajta!» – eleinte hitetlenül hallgatta a mesét.

– Osztán, egregie, nem étkeknek, italnak füstölgő emésztetlenségibül lén ez ébren-álom? – kérdezte bizalmatlanul.

– Nem álom! Nem részeg egyikünk is! – morogtak körül a borgőzös kis szobában.

Nem lehetetlen! A mi lelkünket testi felhő homályositja be, s a levegőben járók, kiknek sympathiájuk van a miénkkel, jelt adtak, hogy őrizzük magunkat!… Ejh! könyvben olvasott bolond találmány! Tüz volt az!

– Az égi veresség tüztül lén? – kérdezte hangosan.

– Égi jel vala, nagyságos uram! Az ég mintha tüzben volt volna, holott tüz nem vala, alitom, sohun!

Égi jel?… A németet a török, a törököt… Ki?… Kardos oroszlán? Hm! Hollandus cimer hordja… Az nem lehet! Szablyás perzsa oroszlán? Inkább, de…

– Tuú-tuú-túúuttu-túúuttu-tuú! – búgott lent egy idegen kürt-hang.

– Kik vagytok? – bődült le a mélybe a vigyázó.

– Erdélyi cursor, Nagy Domokos úrfi s húsz katona.

– Hidat! – szólt Zrinyi s maga már indult lefelé.

A torony alatt két oldalt a réseken fáklyák nyujtották ki kormos üstökü tüzfejüket: csakugyan kis csapat.

A hid nyikorogva dörömbölt le s a várkapu kis kémlelő ablakának rácsai között benyult az igazoló ismert kézirat, de a kapu őrzők azért föltekert puskákkal állták körül a nyiló szárnynak fordított kis ágyut, amely mellett égő kanóccal állt pattantyusa: ki tudja!?

A földön koppanó ágyu muskéták már a falnak ereszkedtek, a kanóc taposó talp alatt szisszent, az idegen vitézek az udvaron szedelőzködtek le lovaikról, a kapu szárnya csukásra hajlott s a bán ott helyben, az ágyunak támaszkodva fogott a csoda mód sürgős levél olvasásába, mikor Péter, akit a kürtszó kiváncsivá ébresztett, megszólalt bátyja háta mögött:

– Što je novo?

– Smrt! – suttogta lázas elmerülésben a bán.

– Ki?

– Rákóczy! – s mig egyik keze az irattal lecsuklott, a másik gondolkozó keresztvetésre emelkedett…

– Bécsusztál, paraszt? – fogott nyakon egy besurranó piszkos bocskorost a kapus a körülállók gúnyos röhögése között. – Török vagy, paraszt bőrben? Majd kitolvajlá szemem! De kettő vagyon! Vén lud-lopó, igaz szakáll-é ez? – rázta ide-oda, szakállába markolva, az öreg rongyost.

– Nagyságos uram! – könyörgött sirva az agg Zrinyi felé terjesztett kézzel.

Halált kiáltott hát az égi jel néma nyelve s Erdélyre zuduló török tüzet… vagy Erdélyt békén hagyja, s Velence ellen fordul?… a duxszal szerződésem… tenni kellene valamit…

– Khajr azizim! Á babam! Szálem alájkum, seggem alá bujj! Okszgeldem! – viháncoltak az öreget motozó, piszkáló legények.

– Uram! Uram! – sivított a paraszt kétségbeesése.

Zrinyi rezzenve ébredt gondolataiból:

– Barmok!

A gunyolódók kínos grimászba fagyott néma röhögéssel tágultak el az öreg elől, aki Zrinyi lábához rogyott:

– Uram! Ez vitézek után lopakodtam… félős az mezőben éjjel… jüttem, hogy mondjam… én láttam hajnallal… osztán mind megemésztette az tüz Kanisát.

Zrinyi a védtelen szegény rongy iránt nagy szeretetbe forduló örömmel emelte fel a parasztot a földről s ősz haját simogatva kérdezte az ijedelem vagy éhség miatt aléldozótól:

– Kanisa ég, mondod?

Az öregnek csak könyörgő szeme rebbentgette, hogy igen.

– Ég tahát?

– Égett… uram, uram… megemésztette… mind földig…

A hajnal finom kiváncsisággal surrant be a kapu-bolt alá s a fáklya-fény nem érte sötétet szürke rózsaszinre festette.

– Lovakot! – harsant a bán szava az udvar felé s visszafordulva kinyujtott karral mutatta sorba: – Te Légráddá, te Kotorba, te Varasdra, te… mind, ki fegyveres, Kanisa alá! Készülőt fujass!… No, Péter, ez lészen üdőm!

A vigyázó harangja keményen kongatott s a trombita recsegésén megbolydult a vár.