IV.

Zrinyi, bár nehezére esett, kemény elhatározással fogta magát a báni hivatal jármába. Dolgozni, míg újra tenni nem lehet! – mondogatta magában. Nyugodtan, pontosan látta el hivatalát s nem egyszer jutott eszébe asztala mellett vagy tárgyalás közben tanuló-kora: a szorgalom és engedelmesség évei. Hasszán nem jött el a légrádi béke-ünnepre, mert szégyenelte, hogy egyszer csúfosan megszaladt Zrinyi előtt? A bán készségesen találkozott vele másutt, később, ahogy és ahol akarja! Turnicsán? Jó! Ha lázadva támadt benne az ellenkezés s legjobban szerette volna felrúgni a tárgyalások nagy, nehéz, kecskelábu asztalát, a gréci jezsuitákra gondolt s csitítva tette mellére a kezét. A vitéz vagdalkozik, a bán kormányoz! A béke-ünnep csömöre még el sem ült s már a messzi tavasz hideg földszagot hozó jeges szelével a török is megjelent Szlavonországban s az elhajtott ember- és barom-csorda komor hallgatásban, bőgve vonult az oszmán birodalom határa felé. Igen? Zrinyi a kardja markolatát ütögette tenyerével, mintha jobban bele akarná kalapálni hüvelyébe, nehogy akaratja ellenére süvöltve röpüljön ki belőle s asztalához ülve tudósította a bécsi hadi tanácsot s egyben utasítást kért a maga számára. Nyugalomban üljön? Csak a budai pasát fogják figyelmeztetni, hogy a béke szorosabb megtartásán fáradozzék? Helyesen vagyon! Zrinyi nem indít portyázó csatát, egy szál legényt se! Az ivanici parancsnoknak úgy is nyaka szakadt egy ilyen alkalomkor. Az ő baja! Zrinyi nem mozdul. Legfeljebb Varasdra megy gyűlésre. Meghallgatja a királyhoz küldött emberük jelentését; foglalkozik a praedauciusok dolgával; a végbeli kapitányoktól részletes kimutatást kér a hadi felszerelésről: ismerni kivánja a helyzetet; robotost rendel Petrinjához, Berkiszevinához, mert meg kell erősíteni a kulpai vonalat a nyugtalankodó török ellen; előadja az uraknak a legnagyobb nyugalommal, hogy a garázda, csendháborító Mikulich Sándor kibúvót keresve bepanaszolta a királynál, hogy Medvevárat erővel el akarta foglalni s báni hatalmával bűnös összejátszásra kényszerítette a karokat és rendeket; higgadtan foglaltatja feliratba a rendek lelkes megbotránkozását efelett. Elnököl a praedaucius-ügy rendbehozására kirendelt vegyes bizottság ülésein; sajnálattal veszi tudomásul a király két ausztriai biztosának kerékkötő magaviseletét, de hidegvérét nem veszti el, nem, még akkor sem, amikor az ausztriai tanácsurak bevádolják a király előtt, hogy Bakaron át ökröket vitet Velencébe s jön az uralkodó szigorú utasítása, amely eltiltja az ökrök szállításától, azonkivül a báni katonaságnak saját céljaira való használásától. Mosolygó tisztelettel rakja félre az iratot. Ó, mert türelem, csak türelem.

Prágai útja, ünnepélyes báni esküje, amelyet a király kezébe tett le, palotáknak, szobroknak és embereknek, a városi és udvari nyugtalan életnek az uralkodó személyét emelő pompája, harcos viharoknak döbbentő emlékei kövön, falon, jövendő viharoknak vallásos és politikai vitatkozásokban kerekedő szele; aztán a varasdi beiktatás s a másnapi országos ülés büszkeség-nevelő fénye, lelkesedése fölverte lelkében a régi hagyományokat s önérzete tágult horizontján a Vallás és Király kettős vezérlő csillaga ragyogott fel újra, de két évi bánoskodása alatt egyre gyűlt a köd ragyogásuk elé. Könyvesházában gyakran elgondolkozott a falról örök-egyforma merev élénkséggel alátekintő Pázmány képmása előtt. Az udvari párt! Mindent csak a németnek, mindent a katholicizmusért! A magyar nemzet nagysága, a magyar törvények! Eh! csak velencei papiros-lámpások: szinesek, ragyogók, míg egy szél ki nem fujja bennük a gyertya-világot, aztán a sötétben sárba, ronggyá taposott szemét… Ha vallása előmenetelén buzgólkodik, Lippay vermébe esik? Ha a királyért fárad, a németek szekerét tolja? Honnan várja hát nemzete fölemelkedését?… Pázmánynak lenne igaza? Ó, Istenem!… De ha Erdély a magyar szabadság utolsó kőbástyája, nemcsak azt kellene kivánnunk, hogy ne romoljék Erdély, hanem inkább azt, hogy előremenjen!? De evangelikus! Evangelikus? S aztán?… Bástya? Utolsó menedék?… Mért nem fegyver a török ellen s egyszer, ha kell, a német ellen, a király el…?

Gondolatát nem merte befejezni, de nem is igyekezett elfojtani s még aznap levelet írt II. Rákóczy Györgynek, a nagyságos méltóságos fejedelemnek, ő kegyelmes urának, s a kedves baráti tudósítások, kérdezősködések nehezen forduló udvarias kifejezései között ott bujkált már valami titkos, nagyot akaró rokonérzés melegsége. S amily mértékben erősödött, oly mértékben szállt szivében mélyebbre és mélyebbre a gondolat.

Közben élte a nagy úr fényes, zajjal, munkával, emberekkel untig telített életét. Sok gyertya fogyott és bor ezen a télen: egymást érte a sok lakoma és ünnep. Míg az idegen lovak vihogva ropogtatták az ólakban a gazda szénáját, fent, az ebédlő palotán piros arccal dicsérték az urak a dús asztalt. Eusébia, holddá halkulva, halaványulva, de mindenütt ott volt. Bágyadtan görbült a hímzett asztalterítőre, remegett kezében a kis, arany markolatu kés, de figyelmes volt, kedves. Sajátságos fátyolos vidámságu szeme zavart tűzzel villogott s karcsu nyakán az elfehérült bőr alig takarta a kék ereket.

Zrinyi el-elnézte sokáig a zajos asztal felett s ijedten kapta le róla a szemét… Eh! hát lesoványodott, köhög! Majd megjavul tavaszra! Ez a lucskos, enyhe, beteges tél, ez az oka! S visszaterelte tekintetét az asszonyra. Köhög, megint köhög!

Eusébia elővette szines hímzésü lengyel patyolat keszkenőjét, a szájához emelte, aztán egy pillanatra beletekintett, majd gyorsan összehajtogatta s az ölébe eresztette. A következő pillanatban már mosolyogva tréfált a szomszédjával.

Aztán zene, aztán tánc! Hosszu pohárköszöntők, hosszu ivások. Vadászat, kártya, kocka; farsangos köntösben, álarccal alakos játék; nagy alvások; kandalló mellett születő szerelmek; ország dolgáról való fontoskodás; csöndben összenevető emberszólás; hangos érkezés, hangosabb búcsúzás: úgy folyta körül az élet ezer változatu hullámával Zrinyit, mint a józanság szikláját. Hallotta ő csobbanását, érezte illatát, átcsapott rajta, de a szikla szikla maradt. Nem iszik, nem táncol, nem bujik farsangos köntösbe, tőle zenélhetnek! A felesége, az egészen más; s aki bán, annak sok mindent meg lehet bocsátani!

– Megzápult az kedve bán urunknak! – mondta nyugovóra menés közben egy úr egy másiknak a hosszu folyosón.

– Kin is ne csudálkozzék kegyelmed! Mast jüve haza csak nem régen az varasdi octaváról. Nem kicsin dolog törvént tenni annyi ügyes-bajos, panaszolkodással teljes ember között.

– Monddsza csak kegyelmed, igaz, hogy az bán ipa ura elpompáskodta utolsó görbe sustákját is?

– Még vagyon egynihány az zsebében az dézma részeges bolondnak! – felelt a másik felfortyanva, – az is csak zsinegre való.

Amaz köhintett s jobbnak látta egy általános értelmü hümmögéssel befejezni a társalgást.