XXII.

– Ha fekszel, nyugszol; ha ülsz, kevés ember lát: ha állasz, sokan látnak; ha mensz, félj az botlástul; ha botlol, félj az eséstül; ha esel, megtapodnak!… Mi az?

A bán fölkönyökölt láz fűtötte párnáira s úgy figyelte a sötétet. A szomszédban halkan dudolt a kis dajka az álmatlan Trézsinek. Óvatosan visszafeküdt s fülére húzott paplana alatt dideregve kérdezte benső szóval magától:

Pusztulásba kell-é vesznem, szerelmes Istenem, ki vagy a mennyben? Semmi se, hát csakugyan semmi se?… Mintha a halál sima, hideg keze tapogatna végig… Borzalom, borzalom!… Allah, allah! – süvölti az éjjel… a hegyszakadékba üvöltő, véres rongygomolyag hengeredik le, lefelé, hordozójába nyársalódik a derékon roppanó kopja, gurul a ló, gurul az ember, török és horvát vegyest… de lent, lent ott áll a véres testek halmába tűzött lándzsaként Rákóczy s ittasan ordít: «Hejh! bán úr, héában, nem akarom, hogy törökön erőt vehess! Ihon népem csuffal elveszejtém lengyel lápon, kozák mocsáron… Itt vagyok és nem fizetek; tetvek egyék bár Keményt s az erdélyi főrendeket az tatárrabságban, nem fizetek! Sergem tatár-szijjon, Erdély könnye malmot hajthatna, büntetni jün az nagyvezér… Én megfutamlék és sarcot nem fizetek senki fiáért és itt vagyok, élek és megnevetlek, hahaha!»

A bán nevetésére Mária gyöngéd kérdéssel szólalt meg a szomszéd ágyban:

– Miklós!?

– Mi az? – rezzent föl zaklatott félálomból a bán.

– Elhittem, beszéll kegyelmed magában!

– Lázam vagyon, alitom! – ocsudott föl lassan Zrinyi.

– Isten kezében vagyunk, Miklós! – suttogta Mária ujabb szunnyadásra fordulva egyet.

Isten kezében, – gondolta tovább Zrinyi, – csakugyan! Kemény János uram is csak ott! Isten kezében, tatár kám kezében! Istenem, ott hagyni azt a nyomorult népet s nehányad magával futva rohanni haza, ez a Rákóczy-virtus!… Menten ment befelé, mint a hal a varsában, s nem vette észbe, kijöhet-e… Lassu léptetéssel, fiuk, pszt! a domb mögött a török, a hó sziszeg, az út kicsusszan lábunk alól, de csönd… negyven órán éhezve, fázva, álmatlanul… csak csöndben, a török nem alszik, ránk figyel… Figyeljen is, palatinus uram, édes apám uram, az én törvényes processusom a Széchy-urfiak ellen megakadályoztatott, ha azt teszi valóságosan nagyságod, hogy cooperált ez én ellenem való törvénytelenségben… ki kell verni Erdődy Imre grófot embereivel együtt a Mikulich-javakból… az országé már mind, ki övé volt, hisz confiscáltattak… igen, igen, most hajrá Zrinyi, fogj fegyvert, mert így lenne jó Rákóczynak, vond a magad földjére a törököt, hogy Rákóczyt békén hagyja… nem, Palásty uram, nem, tisztességesebb követségre adhatta volna fejét, mondja csak meg Rákóczynak kegyelmed – nem csak neve szerint, de valójában is Rák – a Zrinyiek között nem volt soha semmikor se gyáva, se urához hűtlen áruló… Lubomirski marsall hát megtapodta a Részeket… kölcsön kenyér!… Csináltasson uj cimert magának fejedelmi barátom: zöld mezőben aranyat számláló vén zsidót… Elbizakodás és fösvénység!… Ötvenezer aranyat ajánljon, Vitnyédy uram, a Mikulich-javak birtokommal határos részeiért, megveszem, mert, ugy-e, a Mikulich Sándor fia törvénytelen, apja javaihoz semmi köze?… lengő gálya uszik kék vizen s Péter szemében a nagy ismeretlen csillog… – hajszolt a láz gondolatot gondolat után s a zavaros tumultust a köszvény nyilallása hasítva szabdalta darabokra.

A kései nap kései ébredése után mégse nyugodhatott: fölkelt. Székről székre, divánról divánra, ablakon könyöklésből padszékre heveredésbe hurcolta magával a romboló nyavalyát estig. Hisz annyi minden készül! Hogy maradhatna ágyban a bán?! A török itt és Erdélyben, uj áldással viselős felesége… Maga alig állt lábán, de zsámolyt hozott Máriának, lépcsőn ő segítette volna, kérdezte, biztatta lázfolttól virágos halvány arcán idegen mosolylyal. Kis lánykáival játszadozván, furcsa, izgatott, bolondos játékban sánta török gyanánt alláhozva futott előttük, aztán elhalványodva rogyott valami szőnyegre s foga nyomán kiserkedt a vér ajkából. A várbeliek félve kerülték, ijedten hallgatták. Aztán mozdulni sem tudott, lesoványodva feküdt mereven, szél verte fatörzsként egy-két napig ágyában s ahogy egy kis erőre kapott, megint csak fönt volt. Hihetetlen éles látásig feszített energiával tárgyalt hosszu délutánonként Miglianival tengeri kikötői kereskedelméről, hova mennyi hajórakomány léc, donga, bádog, foghagyma, bocskor, só, kőedény, szalonna, balta, olaj és fatál ment és fog menni. Egy éjjel hiába várta Mária aludni, nem jött s hajnalban Angelo könyvesházában lelte: a gyertya még égett, maga karjára borulva aludt. Angelo halk szavára, csöndes figyelmeztetésére gyermeki engedelmességgel kelt és indult mosakodni, öltözni. Ebédnél aztán feketével foltos fehér arca kiderült, mikor Máriájának elmesélhette, hogy másfél év alatt – az éjjel számította ki – százezer lirát keresett tisztán csak Bakar, Portus regius, Cirkvenice kikötőiből az Adriára kifutó kereskedelmével.

– Nem haltam még meg, – fogadta halálos sápadtan, köszvénytől görnyedve a látására jövő Vitnyédyt, – csak bécsi tanácsba nem kévánkozom!

Aztán karon fogta s vitte magával körül a várban megnézni, hogy az új bástyák cementje hogyan állja a fagyot. Ebédnél bőven evett, korsószám itta a vizet, beszélt, tréfált, jött-ment, cselekedett s azt hitte, senki se látja, mi emészti belül.

Ha úgy egyedül maradt, okos szemü Angeloját is elküldvén magától, s görcs huzta kezében megremegett a toll és lázas szeme előtt táncoló örvénnyé futottak össze a sorok, összebicsakló derékkal omlott össze székében s úgy érezte, hogy még csak egy kis feszítés és szétpattan e bolond világ bomlott citerájának hurja, amelynek Zrinyi a neve. De Máriájára gondolt s összeszorított ököllel egyenesedett szembe a gyöngeséggel; Rákóczyról hírt hozó levél vagy ember jött, feszülő homlokkal ugrott föl kétségbeesett terv-keresésre; a törökről beszéltek, lüktető vérrel zugó agyában hadi vállalatra készített népének zavaros képe dübörgött kínosan. Apokaliptikus akarata mindig, mindenképen föl-fölemelte testi, lelki összeroskadásából.

De duzzadó izmai lógós-hosszura ernyedtek, göndör sörénye selymében ősz szálak kigyói bujdokoltak tekergőzve, dereka meggörnyedt, arcán két gondgödör homorult, bőre vén pergament-szint váltott s combjain pötyögősen lebegett a nadrág.

A kis asszonyka új szülés örömének, bajának élvén előre, befelé figyelt, kifelé csak mosolygott s nem sokat vett észre ura leromlásából. A gyóntató bőjtöt és imádságot rendelt s Istenre hivatkozott; Forstall minden nap elhatározta, hogy orvost hivat Pozsonyból vagy Bécsből, de, ura életének széltől nyomott lángja egyet villanván, meggondolkozott; Miglianit csak a gyöngülő testben megerősödött számoló elme ingerelte; az udvarában ténfergő nemes ifjak ijedt bámulattal figyelték a sohasem látottat; a folyton tépelődő lutheránus fejű Vitnyédy közeli végről suttogott magában… csak katonái, az ő katonái látták a bajt mindenfelé halál-formával telt agyukban egyszerüen súlyos, veszedelmes kórnak.

Messze azonban csak forgott az élet kereke és fordulása furcsa árnyakat, fegyver és korona csillogását vetette a jelen zenitjére: a török fenyegetéseitől rettegő erdélyi rendek Rákóczyt letessékelték trónjáról; a tatár már átkelt a Neszteren, a szultán tábora Edirne hullámos síkján zsibongott, a hadra készülő pasa Budáján, a Gül-Baba dombja alatt rózsaligetben emelkedő Baruthkáne vára serényen kavarta bronz mozsaraiban a nedves, büdös török puskapor szenét, salétromát; Lobkovitz herceg aranya, szava pedig csilingelve, suttogva ömölte körül a választófejedelmeket Lipót császárrá választásának érdekében.

A csáktornyai csöndes vár elhalkult urának erélye, akarata már csak fulladozva vergődött betegsége mocsarában, mikor egy februári nyugodt, hóeséses délelőtt Angelo azzal rántotta föl a könyvesház ajtaját:

– Asszonyunk fiat szült, uram!

A régi deli Zrinyi ugrott föl a szőnyeges ládáról, rohant folyosón, lépcsőn, simogatta a kis új idegent s borult csókhalommal, az ágy mellé rogyva, Mária kezére. De amint fölkelt, sápadt megtántorodását görcsös mosolya, kínos kiegyenesedése csak alig leplezte:

– Az öröm… Mária… szűfogás jüve reám… mingyárt vissza…

A folyosóra érve felfeszült, nagyot sóhajtott s ott esett össze a küszöbön hangtalanul, szinte vigyázva.

A szobában léptek recsegtek, a kicsi vinnyogva sírt és Mária hangja hangos, ideges örömben rezgett.