XXIX.

Hetek óta már betegen kujtorgott az őszi nap a fekete-kék felhők vigasztalan sziklái között, a szélrázta erdő-fejekről hideg másod-eső hullongott, lucsoktól fénylett a mező s a friss barázdák göröngye sárrá hízva mállott szét barna latyakban.

Kolozsvár egykedvüen kongató bástyái alabárdcsipkét villogtató őrt küldözgettek néma föl-levonulásban egymáshoz, de a felvonó-hidak tenyere csititva tapadt az öreg kapu-szájakra s a faltetőkről a bámész ember-fejek tarka virágágyát lehervasztotta a völgyükben abgelesztező németektől való félelem. A piac nagy tornya magasra nyujtotta kiváncsi nyakát, a fellegvár kis erődje lesandalított Montecuccoli táborára, de alattuk, a nagy kavicsokkal libabőrös uccákon, csöndben dugták össze fejüket a kis házak.

Egy nap aztán megnyiltak a város kapui s a Bethlen-bástya ötszögü tornyán is abgeleszt-et ordított a fölváltott őrség a fenesi tető felé; a várost császár védelme alá vevő roppant sereg pedig, bár Kemény János könyörögve biztatta sima szavu, érdes lelkü vezérét: Marosvásárhelynek! előre!, megfordult s törököt se látva, mégis kolerás, lázas ronggyá tépve huzott északnak téli szállás iránt.

Hirére pusztává ijedtek a falvak s ami otthon maradt, romboló, rabló kezük zúzta vagy ragadta magával. Lovukon paraszt edénye csörgött, párnája puffadozott, ködmöne lógott, asszonya sírt s mögötte barma kullogott. Faluvégeken fákra huzott aggok ijesztő cégére kalimpált; utfélen gyerekágyas asszony halódott a sárban; piacokon haj-pörkölés, orrcsonkítás, fül-metszés, ujjköz-reszelés, emlő-metélés vidám munkája röhögött; gombos tornyu templomban istenkáromlás piszka guggolt a fal tövén; malac-pörkölő tüzük csecsemő-csontokon, hamuvá lapozódott zsoltárokon éledt; erdei ösvényen embercserkésző német csizma csoszogott; beteggé bujált nők kóboroltak a cserjén – s az undort és pusztulást görgető részeg folyó előtt gróf Montecuccoli Rajmund generális csillanó sisak alól csipkés páncélra tömött paróka-szárnyakat eresztő hideg feje őszi szonetten töprengett.

Az ebesfalvi kocsiszin mélyéről elővonszolt és ünnepivé sikált öreg hintó azonban sár-tengerek ragadós hullámain rázta a fiatal Apaffy Mihályt Ali szerdár tábora felé. Az alláhos, mézes találkozás fülsiketítő zaját még csendes eső mosta tompává, de mikor Marosvásárhely alatt a kerelői rét idegen sátrak fehér vakand-turásaitól népesült élénkké, a nap egy felhő-fok tetejére hágott s bágyadt kiváncsiságát szétöntötte a réten.

A sik egyetlen domb-dudorodására hevenyészett kő-alkotmány alatt piros, kék kalpagok, barna ködmenek, csótáros lófejek ritkás köre vonaglik már, mikor a sátoros háttérből dsengizi harsona, tambura, tárogató és khákáni dob szava mellett szemre vágott kucsmával, kiforditott mentében, pattogó ostorral vágtat közéjük a tatárság öröme: csak az öregebbje ül a nyeregben, a többi rohanó paripáján állva, guggolva, háttal előre, oldalára csuszva, nyakán tót-ágas előre görbülő ivét rezgetve, hátán keresztbe zsáknak lógva, négykézláb hasa alá kapva fitogtatja vad erejét. Utánnuk kaftányos, szakállas komoly lovasok mindenféle szinü fez-csucsot lüktető csapatja gerelydobáló dsirid-játékban érkezik végül kontyba kötött farku, kis fejü keleti paripákon.

Az istálló-szagu, rengő, toppantó, toporzékoló, nyeritő vagy hangtalan, fegyelmezett merevségben körülfolyó élő erdő kis tisztásán aranyozott szék áll s a széken régi forma hosszu galléros mentében, zöld vont arany dolmányban, piros nadrágban sápadt arccal ül a fiatal Mihály úr.

A maguk közt sikátort tágító lovasok közül egy tollforgót lengető óriási turbán magaslik ki hirtelen. A tojásnyi gombokkal sulyos, fekete prémes kék posztó mente hosszu szárnyai méltóságosan libegnek a lassan közeledőn, arany sujtásos bő selyem ruháját szorító övében handsár és kard topáz-szemü aranyos feje görbül; nyakon ragadt vezéri buzogánya csipejére támaszkodva reng.

– Erdel uj királának fákláját az pasa szerdár ur ihon meggyujtja! – harsogja Apaffy felé a magas pártfogás bejelentését a közeledő Ibrahim pasa.

Mögötte himzett párnákon drága ajándék sulyos ránca buggyan, érce tündöklik.

Hermelin palást lendül a szolga-karról, gallérja a pasa hódoló csókját surolja s a zavartan piruló vállára kanyarul; az alázatban meghajló fejre kupolája gombján tollbokrétával deli aranyos sisak száll; a karcsu derékra drágaköves öv kigyója tekerül; a tétovázó tenyérbe padisáhi buzogány tolakszik.

Óvatos, szertartásos kezek nyúlnak a hóna alá jobbról és balról s mámorítóan suhog a kaftányok selyme az emelvény uj arany ragyogását rikoltó trónszékéhez lassan, ünnepi csendben föllépegető mellett.

A hullámos, fekete lófarkakat himbáló három «sáhi tug» s a levegőt nyaldosó zöld, veres zászlók, lobogók merev és lágyan hajladozó csillagos félholdjainak villogása közül káprázva mered egy pillanatig az uj fejedelem a döbbentő tömegü keleti fejek gyürüjébe övezett kis magyar csapatra, de Ibrahim sugó szava s egy vállrándítás megemberelik: a drágaköves buzogány két térdére fekszik, kezei szétterülnek a levegőben s mély hangja biztosan bugja:

– Istenem után uramra, Mekka, Medina, Jérusálem, Bagdád, Dömöck, Egyiptom, Hálem padisáhjára, Mohammed szultán khám ű császári legkegyelmesb fölségére fris áldomásidat szállatni, mennyeknek országában lakozó Atyám, ne késsél! – s a meghatott, buzgó ima szellője kalászként hajlította földre, lova nyakára az egész tábort.

A nagy csöndben árván kongató hangra csak a türelmetlenül bólogató lófejek szügybe lógó cafrangos khotász-szal cifra szerszáma csilingelt választ…

A szultáni buzogány villogó fejjel meredt most föl a levegőbe s Apaffy hangja harsogássá bátorulva szállt arcul reá forduló népe felé:

– Az oszmán padisáh akarattyának mindenkoron engedtek-é?

– Mindenkoron, jó szűvvel! – morgott fel körül a kis csoport.

– Az tűlem kévánt háromezerhatvan kisze contributiót szent fogadással megadnom fogadám… az török nemzetbéliekkel békén éljünk… ittasan is ne légyünk terhekre…!

– Az padisáhi contributiót megadjuk! – dünnyögték halkabban az erdélyi urak.

A pártfogó karok ujra hóna alá siklottak Apaffynak s a rezesen derengő széles horizont zökögve szükült összébb és összébb jelen örömétől, jövő félelmétől káprázó szeme előtt. Lent aztán, mig szerteszét csókra kérőn, csókra nyujtva emelkedett a kéz s csapatokra oszoltan görnyedt uj uruk lábához az erdélyiek hódolata, a török zenekarok tárogatója, trombitája, csengős dobja felviharozva döngette visszhangért a környék rongyolt erdeit.

Az oszmán had sürü sövényében azonban bort kotyogtató hordók hosszu szekér-sora kért vidám ostorpattogással utat a kis tisztás felé, ahol már barnán dagadt ki a sütő-árkok hamva alól a sok óriás kenyér s friss tüz nyársán kalimpált a nyuzott ökör. Székelyek, szászok, királyhágón-tuliak napot röviddé óbégatott öröme fáklya-fejet, rőzse-halmot gyujtva kurjongott a hosszu éjszakában s köröskörül hajnal nyilását várva ült aggodalmas őrséget nyergében Ali óvatos népe.