XXXII.

Az új faház szelamlikjának szellős csöndjében gondolkodva szörcsögött a két pipa. Alattuk a cselédlakásokban már minden néma volt, csak fölöttük zengett halkan a hárem álmatlanjainak kéjes citerája s topogott tompán rabnői tánca.

– A szerpentina-fű jószagu; ha összemorzsolják, rossz szagu! – szólt a látogató.

– Rútul bánt veled a rendbontó, igaz! – bólintott Ali, egy cukrozott füge után nyulva.

– Egy a prófétám – Allah tűzze zászlaját a bécsi nagy toronyra –: Mohammed, egy az ellenségem: Zerin-oglu! – kiáltott fel amaz.

– Egyél fügét és csendben szóljunk!

– Próbált vitézséged higgadt türelme, szultánom, ne vegye rossznéven tiszteletlen zajongásomat, de itt ülvén egy napi járóföld közelségben őseim birtokától… Jártam a szájas, parókás gáliaiak között, Iszpánia asszonyos fejü lakóival nehéz boroktól részegültem, az Álámán-hegy örök-fehér csucsai alatt bujdokoltam s könnyü volt szivem. De mióta a Boldogság Küszöbének, Isztámbulnak áldott köveit taposó érdemetlen lábam Mohammed égi vallásának ölébe vezetett s csalás, erőszak honába, régi hazámba hozott Köprülizáde Áhmed győzhetetlen, rusztemi seregének útja, bolond szivem sebe újra sajog.

Ali csak félig figyelte a régóta ravaszkodót, kit a nagyvezér selyem burku irott parancsa rendelt Kanizsára s komoly bólogatással leplezte gondolatainak Egert, Temesvárt, Jenőt s tengerentúli vezérsége földjét bánatos emlékezés hullámaival körülöntő árját.

– Hiában árulják, ó, dicsőség tornyán hüssölő szultánom, Tuna-Belgrad csársi-jában éles kardunkat megevett varadin-belieknek pogány királybálványait a merész hitharcosok, hiában telt meg velük, hadjáratunknak győzelmet prófétálva, Kile ovászi utolsó zuga is Budin alatt, hiában hajolt lábunk alá a jámbor Apaffy Erdélye végkép, hiában ült a nevét népével együtt elvesztő Forgáchot a becstelenség sarába taposó párkányi győzelem után a nagyvezir sátrában, a vörös szőnyegeken heverő pénz, kaftány, ezüstös darutollforgók jutalmul szétosztandó halmai között, hiában vagy te itt újra, ó válik válija, ha Zerin-oglu kardja szabadon villog piszkos új oduja, Jeni kálá körül.

Ali letette a pipát s egy kis tányérból ragadós fehér darabocskát csiptetett két ujja közé:

– Ez illatos helvát a dsigerdeleni harc vértanuinak lelkéért, biszm-illah!

A látogató szótlanul követte a példát, de míg Ali nyugalmasan rágódott az édességen, amaz gyorsan lenyelte s rábeszélően hajolt a pasa felé:

– Ó, ha ott lett volna számszámi vitézséged Dsigerdelen alatt! Forgách kutyahitüjei már táborunk mellett lapultak… derékhadunk még túl, Isztergon alatt állt… hej, szűk lett akkor fejünknek a világ a méltatlan rettegéstől, de Ibrahim pasa mély elméje világító ötletet szült: egyszerre csak ezer meg ezer teve lámpásokat ringatva oldalán kezdett körüljárni a táborban; hajcsáraik kezüket össze-összecsapva «Allah, segítsd meg a szultánt!» ordítoztak; itt lőttek, kiabáltak, ott állva énekelték néhány ezeren a Korán arany igéit a vértanuk lelkéért… Hajnalban lesen várta a tengernyinek hitt dicső harcosok maroknyi csapata a már félelemben kétkedve közeledőket… Mint a répa, hasadt a fej… Három mérföldig taposták tisztátalan veséiket gyorslábu lovaink s a vértivó föld felett a Szengiáh dallam ünnepelt!!

A kanizsai pasa szemében irigy lelkesedés lángja csillant, de mikor a túlbuzgó idegen keze karjához ért, gyanakvása mély pillantással csukta le szemét s meghiggadva szólt:

– Derék jüzbasi uram, maradj csak párnádon ülve.

A látogató elkedvetlenedve zökkent vissza párnájára s új pipára gyujtva hallgatott.

– Nézd, Szipáhi Iszkender, – kezdte nyugodtan Ali, fölülkerekedve, – míg magyar úr voltál, piszkos tévelygésed idején, viszálykodtál Zerin-ogluval, most igazhitü s Allah harcosa vagy és egyetlen célod a nagy rendbontó megrontása: ezt érti kiki; hogy mit akarsz, tudom; de én azt akarom, amit tudsz!

– Átható tekinteted sasszeme előtt, szultánom, – hajtotta meg fejét az idegen százados, – minden sziv nyitott könyv! Ime: Duk Mántikukule, a sánta vezér, Cseklésznél táboroz; Zsuzsa generál a morva széleken. A figyelem Irsekujvár felé irányul, Zerin-oglu pedig, régi jó emberem biztos levele irja, Regedébe szaladt a varasdini német kapitány után. Miért? Éles elméd, szultánom, máris ketté vágta kérdésem csomóját… Segítségért! Irsekujvárért Kanisát! Nyughatatlan talpában e kulcsos vár nagy tüske, te tudod legjobban, régi ellenfele!… Üres a juhakol, pásztora messze jár!

Ali megmozdult.

– Ma, – suttogott behizelgően a látogató szava, – a hitetlenek bolond szokása szerint vasárnap van, ivás, kurjongatás pihenő napja. Ha holnap hajnalban meglopnánk Jeni kálá őrszemeit, míg vitézei mámoruk súlyos álma alatt dögölnek…

Ali fölnevetett:

– Látod, egy órai igazság többet ér, mint hetven órai imádság!… Megyünk! S ha sikerül szétrúgni a hitvány vakond-turást, fejedet leborotváltatván, agává tesz Allah e világi árnyéka s a két szent város szolgája elé boruló kérésem.

A pribék hálás csókra emelte némán a pasa kaftánya szélét.

Halk lépések, csöndes kezek suhogva hozták, helyezték a nagy szőnyegre a friss kávét, dohányt s a két török úr mélázva pöfékelt a közöttük pislogó mécses világa felé lomhálkodó füst sárgás és fehér áramlatainak egyszin szürkévé vegyülő göndörödését nézve.

– Bizzál bennem, kemény öklü váli, – vette fel a szót mohó buzgalommal az idegen, mikor egyedül maradtak, – erdőtlen fa Zerin-oglu s gyökere Jeni kálá… A pap-császár városában félnek tőle és gyűlölik… Tavaly őszön a luteriánok dolgáért dühösbucsuzatlan hagyta ott esztelen gyülésüket; katonái fosztogatását Gravicsa környéke panaszos levéllel sirja nap-nap után Viana ura előtt; a hadról csácsogó kobakok együgyü tanácsa kényünkre szolgáltatta békebontó Jeni kálát s csendzavaró urát… S a magyarok? Insurrectiót hirdetett Wesselini, de a németek emésztő védelme s szidsin veszedelmét hordó vitézeink nyugtalanító rajzása miatt a nemesek otthon ülve szorongatják kardjukat… Ó, én ismerem őket!… Mit mondjak még?… A télen szajha feleségét s újszülött fattyát Vianából haza hozandó, csak Sopronyig mert elébük szánkázni a disznó és…

– Elég a buzgás, – legyintett undorodó büszkeséggel Ali, – igéretem márványba vésés!

A pribék az intésre fölemelkedett s karját keresztbefonva hátrált az ajtó felé.

– Medveváráért Ujváradat! – morogta magában célját ért elégültséggel percről-percre, szemét a csillagos égen ködbeoszló minaret fehér kisértetére szögezve magános fáklyafény után imbolygó árnyékot kopogtató utjában, a mogorva házak néma mentén. Hárem-rács mögött meztelen női test viaszfényü árnyéka suhant el, sarok mellől buja prédára leső janicsár vált ki a homályból a siető után nézve, fatalpán guggoló ágyu karcsu nyaka csillant meg mellette s behuzott farkkal ódalgott a fal sötétjébe a vacsora szemetjén rágódó kóbor kutya.

Már alacsony kerítés, babonás bokor táncolt elő vörösen az éjből gyors lépteitől jobbra-balra, mikor trombita riadása záporozott le messze mögötte egy toronyból a fekete nyugalomra. A lélekzet-, tekintet-fogó lomha bástyák felelgetve ébredeztek körül. A város morogva rázkódott meg s kigyuló ezer mécses-szeme félálomban csodálkozott maga elé a lódobogással, janicsárok ütemes döngésével, fegyvercsörgéssel fáklyafejeket szalajtó éjjeli készülődés fölött. A háremekben elhalt a citera-szó, de ima hurrogott az ablaktáblák mögött s a fénypontokat rezegtető árnyakkal hullámos terecskéken pap-torkok áhítat feszítette legmélyéről szállt föl a harcra hivó ima:

– Holnap lesz a hitharcosok bájrámja, a vértanuknak a paradicsomba repülésre alkalma… Istenem, az erő, a hatalom és a győzelem a tied! Tied a kegyelem és az oltalom is! Barátodnak, Mohammed-el-Musztafának arca viduljon fel s népét tedd győzelmessé és diadalmassá!

A sötét tolongás sok kis patakja zúgva futott össze s magas parancs tompította zajjal húzott a Bécsi kapu tátott szája felé; csörögve lebbent eléje a felvonó-hid nyitotta mélységes éjszaka, meg-megvillant élén a pasa égszinkék vértje s a rajbocsátó köpü álmos szemeit lassan-lassan összecsukogatta.

Utjuk mentén alvó viz feketült a hosszu fahid alatt, kertekbe bujt alacsony házak sövényéből pislantott ki egy-egy kiváncsi mécses, halkan ereszkedő szakaszokban feküdt eléjük a zsombék-tengerbe torkolló külső hid s aztán csak a szünő, ujra kezdődő békabrekegés jelezte cuppogó lépteik irányát. A homályban heggyé nevelődött dombok siklottak el a posztóba csavart csoszogó paták mellett, szőke köpenyü kisértetként halványkodott ki rájuk egy-egy éger a lengedezve motyogó sűrüből, csikorgó kavicsu patak szaladt el alattuk, míg végre az egyszinü szurokból szürke alázattal foszlott ki eléjük az út kinálkozása az erdős dombok felé.

A lucskos völgyecskéből most balra csapnak s ágreccsentő tarkaságuk fölé barátságos lomb-takaró terül. A harmat ködén túl már ott feketülnek a piros tetőkig ölelő karjaik közé süppedt házak előtt a tömzsi bástyák. A lábukhoz vetett berkes siknak ereszkedő lejtő tetején pár barom bukik ki a fák közül s hajszoló pásztoruk szerte-tekintgetve lépked lefelé; balra, a Murának hajló meredek iránt, jobbra, a dombos szántóföldeken száguldó lovasok tünnek, tünedeznek föl-el. A négy tehén s a nyergeletlen tarka paripa gazdátlanul legel már az árok partján, de egy bokor aljáról hívó pintyőke-sirás sipít föl háromszor egymás után. Az erdőből halkan füttyent a válasz s egyszerre tiz irányból lovas-pár bukkan elő a lombok alól s nyomukban négy kerék közé feküdt hosszú létrák ereszkednek alá a lejtőn az igának feszülő bivalyok után. Nyergük-ürülten bódorog szét a húsz paripa s gyors mozdulatu, csendes alakok lesik már a cölöpös sáncon túl kampóval kezükben az árok fokáról feléjük csuszó létrát. A Mura mocsarai felől most lófejek buknak a fennsik szintje fölé s rugaszkodva viszik a vár alá a kettesével ülő vitézeket. A szipáhikat újra elnyeli a folyónak hullámzó lejtő, de a lovuk farán hozott szerdengecsdik a cölöpös sánc fölött hidat fekvő létrán ugrálnak fokról-fokra a fal töve felé. Csobban a második árok vize s reccsenő kötél alatt, koppanó szigony taszitásán emelkedik a létra itt is, ott is. Mint vizet gázló óriások állnak meg egy percre függélyesen, de vigasztalhatatlan csattogással sír a pintyőke s posztó bugyolálta fejük halkan koppan a bástya falán.

– Hat! – Vakot vetett! – Négy! – Mit mán te, fruska-magyar? Csak kettő! – Egy! – Hat! – ugrál a földre terített köpenyen a kocka s tovább csörgeti ujra ón-poharában a három bástya összecsődült őreinek játékos kedve.

Kivül, a létrákon foguk közé szorított meztelen karddal kúsznak fölfelé a szerdengecsdik s alattuk a fokokba akasztott, csigára járó, két-águ vas-ülőkék hosszu zsinór-csomója fogy a váltogatva húzó kezek erejétől.

Az egyik vitéz csömörös nyujtózásban tápászkodik fel a földről, az inyét elömlő keserű nyálon savanyú arccal kérődzve szédeleg a könyöklő felé s ordítva esik össze tövében.

A kocka megáll.

– Ukádik! – fordul hátra részeg csuklással a másik őr.

A harmadik arcán halálfélelem törli fehérré a mámoros bibort, hörögve szökken ültéből s rohan elhagyott tornya felé. Ugrana már amaz is, de földhöz babonázza a bástya-kerületben tiz fekete arcot keresztező szablyák villogása; valami vesén taszitja, hogy előreborul, szótlan vonaglással kuszik odébb s ronggyá horpad merevülő markában az ón-pohár.

De kong már a vészharang veszettül… s az ingben-gatyában odatódulók kopjáját, kardját lassanként rendszeres védelem muskétái, létrataszitó rudjai, tüzes golyói, mázsás kövei, forró vize, szurka váltják föl és sűrü zuhanástól locsog az árok vize. Amott a zöld ereszkedőt vágtató láva folyja be s allahos zúgással közeledik…

A csáktornyai hosszu palota hüsében békén beszélgetett a két testvér.

– … nem Regedében, de Labda várában találánk öszve, – folytatta Péter utjáról való beszámolását. – Hajdui jüttek is volna, ugy vonyatta fel előttek az emelcsős kapukat osztán, hogy megköté magát: te erszényedből fizetődjék soldjuk!

– Enyimbül-é? – mordult fel Zrinyi. – Szent Jakab haváig várám Köprülit!… 30,000 ember!… Tallérimbul telék ki ű soldjuk is!… Nincsen több!… Álljon tahát Kanisa!… Taval ősz ulta, hogy Máriámat Bécsben vivém megbabáznia – akkoron kenék orromban, hogy mind várastul öszve az töröknek vetnek, ha el nem bontatom – mindentül elhagyatottan, minden ótalombul megszűkölten küszködöm az muszurmán holddal csak ugy magánoson… «Ne épits! Meg ne harcolj!» – cincogott az kriegsrath, penég Köprüli mán Drinápolybul utját errefelé tartá s az királ keze irása biztorgatott… csak orcul forditta rájuk minden alkalmatosság azért is… vértül dühödött szüvem s egyre jütt az bécsi posta: «Vissza az szablyával, bán ur!»… de mastan, hogy Érsekujvár környül nyargalódik Köprüli, Linzben futni indulna egész Bécs s bontatja hóstátjait, egyszeriben szabadossá tész török megnyomásában, Leslie ur azomban ingyért még csak Istent is nem imád!

– Hejh! nagy rakonca rajtunk az német! – sóhajtott Péter.

– … s az mi tunyaságunk!… Csaknem mint az ebek… Minden nyavalyánkban egymásra csak szánkat tátjuk… minden az maga hasznáért eleget perel s pattog, az köz javáért megnémul…

– Satisfactiódat néző tanácsával nyomosan emlekezék rólad primás Bécsben, – kerülgette mondanivalóját Péter.

De a bán rá sem hallgatott:

– Ejh! mi fegyvert kezünkben nem vészünk, hanem mint az szamárok, nyegünk az ösztön alatt…

Kinos ötlet-bányászásban, majd feszengő tanácstalanságban nézegette Péter a néma haraggal föl s alá sétálót hosszu ideig.

– Mint vagyon Ádám? – penditett aztán végre egy más hurt.

– Ádám? – vidult fel Zrinyi arca hirtelen. – Szopik és rí egészségben.

Péter ábrázatja is szélesre derült s mintha csak ugy mondaná, nyájas közömbösséggel szólt:

– Grécet is megjárám…

– Ugy? – fordult vissza a bán. – Az intimum consiliumnak udvarlottál?

– Inkább űk nékem!

– Ihon, la! az szamarat lakodalomban hitták, vagy vizük nincs, vagy fájuk! – gúnyolódott Miklós.

– Mind gréci, mind bécsi! – nyomta meg a szót Péter, mondandójához ragaszkodva.

A bán megállt s összehúzott szemmel várta a folytatást.

– Hogy mindennek ellenünk kengyelben az lába… hogy mastan derekas hadi állapatban vagyunk…

– Mán csak hogy az török, meg én, meg te, meg jó Batthyányi Kristóf öcsém…

– … egyéb nincs benne, mint hogy gondolatjokban szállt személlyed!

– Az ki egyszer megcsal, vigye el az ördög, ha másodszor, engemet is, ha harmadszor, mindkettőnket újabban, mondja az francuz proverbiom.

– Ejh, mit csavargok kerüllő beszédben? – fakadt ki Péter, türelmét vesztve, – hát ihon az causa ű mezételenségiben: Minden magyar insurrectionalis hadaknak…

A megálló Zrinyi arcán kiváncsiság feszült.

– … Alsó-Magyarországon kegyelmed, Felső-Magyarországon palatinus uram légyen főkapitánnya, ez az kévánságok! Tetszésedet ű nevekkel kérdezem s választodat várom!

De Zrinyi már föl s alá sétált és nem felelt. Egyszerre csak odalépett a polchoz, sarkánál ragadva kiemelt a sorból egy pergament-kötésü magas, karcsu könyvet, egy ideig lapozott kéziratos ivei közt, aztán szétfeszítette s Péter kezébe nyomta:

– Olvasd hanggal, öcsém!

Péter huzakodva fogta kézre a foliót s csak nehezen engedett a biztató bólogatásnak:

– 57. Sed neque Corbulo aemuli patiens (cap. 6.). Égen két nap, egy országon két királ, egy hegyben két oroszlán, egy hadban két kapitány nem lehet; mingyárt romlik az had, az hol kettő vagyon… az irégység nem engedi nékik egyetérteni, az észnek külömbsége nem hágy egyet parancsolni. Sok példa vagyon az római…

Kint vész-mozsár durrant.

A két testvér szeme összevillant, buffanva csapódott földre a könyv, sarkon ütközésben nyekkent a föltépett ajtó s kettős néma sietés dobogása verte föl a fegyveres csarnok csöndjét.

A várpiac ragyogó békessége fölött csettegő-kongató harangja kötelét ráncigálva ordított tornyában az őr:

– Ujvár! Ujvár!

Nyitott dolmányu, ingujjas, vértet csatoló, véletlen puskát, kardot ragadt, hajadonfőtt ugrató lovasok, tolongó gyalogok zavaros árja zubogott elő minden zugból s forrt nyugtalanul vezére körül…

Az erdős dombok ormán türelmetlen csillámot vetett az égszinkék vért: nyugatról, délről lüktető száguldást kapáló lovasok porfelhője úszott a vár iránt. Ali hátratekintett. A földre rogyó jüzbasi vinnyogva emelte feléje kegyelemkérő hüvelykét, de a pasa intett: kétségbeesett szűkölés riadt a takarodót fúvó trombitákból s mögöttük hurokba rántott nyakkal omlott össze a hátára térdelő két kaftány alatt a pribék.