XXXVI.

Kis-Komárom hóharmatos sikjának fakó hideg vagdalkozásában recsegősre meredt sátor-városa fölött trombita-szótól borzadt az áttetsző, fagyos hajnali homály. A sátrak fülledt hidegében lomha fehér alakok villantak talpra az arc alatt zuzmaraszakállt nevelt takarókból s sziszegő káromkodással menekültek sisak, mellvas vattás bélésébe. Kint lámpák lötyögtek szerte bóbiskolva; hajlott vállu ember gyűrüben sírt, pattogott a fekete katlan-aljakat nyaldosó tüz; bamba botosok topogtak ide-oda s a nyugati ég pállott feketesége előtt fehér pontocskák hullongtak sűrü összevisszaságban. A lovak fejéről leoldották a meleget tartó szalmacsomót, forró viz lottyant a földbe fagyott sátor-karókra, szekérkerekekre, aztán hápogó dob, rikácsoló trombita mellett, oldalba kapó süvítő szél alatt tarka folyóként zudult neki a huszezer ember a gömbölyü hullámokba fagyott fehér tengert játszó mezőnek. A zajfogó hólepel fölött ezer és ezer kis pára-felhő lebbent s a nagy csöndben csodálatosan érthetővé tisztult az emberi hang.

Kora délután tájt feketével foltos gyűrődésként tünt a dombtetőre kapott előhad szemébe a hóhullás csíkozása mögött megvonuló kis Berzence. Ostromos ölelésnek szakadozva, nyulva hömpölygött lefelé a had, de a lelkes Jézus-üvöltözésre semmi sem felelt s a kis erőd falva flegmatikusan pipázta tovább a holttest-szinü égbe oszló sok, kis, békés, fehér füst-kacskaringóját; csak a falu jegén csuszkáló, féllábra kötött fakorcsolyán ütemesen lendülő, lejtőn leszánkázó gyerekek tüntek el nyomtalanul s a kutyák ugattak. De az alvégi viskók köhögve gyulladtak ki itt is, ott is; kuszva, rohanva, egyenként, csapatostul igyekezett a meglepett paraszt a palánk felé; az éhes dulókat földre boruló aggastyánok, banyák, rivó porontyok s a legdrágábbat menteni akaró fejetlen menekülés nyitotta almáriomok, ládák dus zsákmánya várta és tétova, bőgő, bégető, röfögő csorda-foltok vonultak a biztató pikák előtt a hevenyészve gömbölyödő szekértábor iránt. A kis dsánkurtarán puskaropogással köszörülte torkát a hivatlan vendégeknek gorombább válaszadásra, de mikor harmadnap a daloló, sütő-főző, részegeskedő tábor fölött a dombon eltátották szájukat a félig hóba süllyedt hórihorgas colubrinák s a kurta nyaku cannonok, ijedten hallgatott el s a fagyos fehérség fölött meglebbent megadása zászlaja.

Az örömben sívó, salvézó tábor közepén büszke önelégültséggel fogadta Zrinyi a Berzence kulcsait hozó dizdárt és kiséretét. Hiába tunya a várvesztő magyar, hiába önző, tétlen a német, hiába világbiró a török császár hatalma, hiába köti magasra kelése kerekét Montecuccoli kicsinyes bosszuja, a Holnap döntő szava az övé lesz! Berzence után Babócsa, Pécs, a nagy hid s aztán Kanizsa! Ejh! nem ökle, pika-erdő ellen vakmerészségben feszülő melle, Köprüli tatár-nyilas karácsonyi ajándékát Murába fojtó személyes bátorsága, de hadvezető elméje teremt ember és acsarkodó sors ellenére mostan a magyar és Zrinyi nevet fölemelő uj hadi helyzetet!

Másnap délben, a Rinya jégszalagját követő hét órai kemény ügetés után, már a dombtetőn gubbaszkodó kis Babócsa körül mocskolta az északi magaslatokról leförmedő öreg ágyui füstjével, puskaporával a tél szüzi leplét az elbizakodott sereg. Babócsa felelt! Ohó! A nem várt ellenkezésen megvadult pattantyusok siető puffogatásban vágták a választ. Az álmából riadozó természet morogva elégedetlenkedett s tisztaságát féltő aggodalommal szórta a villogó füstöt dörgető környékre békésen szitáló havát. De Babócsa csak rengeteg kincséért remegő halál-félelmében bömböltette a négy égtájtól segítséget kérő, fátyolos hangu zárbuzánjait, estéli imádság idején azonban elcsöndesedett s feszülten figyelte a kereken szürkülő látóhatárt…: az északi, nyugati ég alját távoli tüzvészek vörhenye verte ki s nyulongott, pirult mindig följebb és följebb; fekete, vékony pernye lepel vonta be felül a friss hóesést s lába alatt a vacsora-tüzek előtt árnyékokat dobáló tábor zugó jókedve morajlott… Másnap megadta magát. Őrsége világgá eredt s tárházainak kincse: árpa, kétszersült, perzsa és örmény bor, kávé, dohány, hosszu-vékony puska, ágyu, kaftány, ergaváni posztó, drágaköves cselenk, szőnyeg, keresztény templomi edények, arany arabeszkkel tultömött Korán, patkó s lótakaró, por és golyóbis s ki tudja, mi minden, Zrinyi táborát hizlalta.

Tovább, csak tovább! A bánban büszke, elkeseredett erővel égő élet mind izgatottabb és izgatottabb lobbot vetett, amint vérben, tüzön, zsákmány közt gázló hada Szigetvár felé közeledett. A tegnap délután nyugalmában, míg a rajnaiak morogva engedelmeskedő csapata az üresen talált Barcs fölégetésére délnek csapott, sátra éjjelében, s most, a szikrázó hófelhőt verő vágtatásban mintha nagy őse lelkének kérő szava dörömbölte volna fülébe: Bosszu! Nagy poémája foszlányos sorokban ütődött emlékezetébe, elképzelt s később igazzá hitt bősz párviadalok elevenedtek meg a vakító fehérségtől betegen égő szeme előtt, szerecsen Demirhám bömbölt a csontig vágó jeges szélben, Kumilla panasza sirt a vágtatásuk alatt savanyu szagu, üszkös mocsokká szétrepedő falvak jajongó nőiben… Az a berek ott Radivoj nyilazásának rejteke, hóval rakott két bokor-sor között az a mélyedes az Almás pataka s ott a torony már… a torony… igen… Sziget!

A vezér mögött lovagló urak már alig-alig birták az iramot, mikor Zrinyi a vár irányából balra kikanyarodva fölkiáltott:

– Urak! Az török császár ellen!

S míg magyar és horvát az Almás mentén északra suhant, hogy a patak recsegő, be-betöredező jege fölött átözönöljön, délnek, ahol a folyócska széles mocsárrá lomhulása közepén vaskosan terpedt három tömzsi tagban Sziget, Hohenlohe ágyuinak tüze villant jobbra, füstgomolya szökkent s mire buffanása idáig hatott, láng csapott fel a fal mögül és óvárost a belső várhoz kötő hidon zajongó tarka tolongás igyekezett beljebb és beljebb…

A tovarohanó had élén száguldó Zrinyi izgatottan forgott fejjel, derékkal jobbra-balra: emlékét erőltette, bokor-szövevény, zuzmarabőrü fák szaggatta távolságot mért szemhunyorogva… Ez már a török tábor volt, itt lehetett a főut… arra kellett Barbálának a nagy szerecsennel összeakadnia… igen, erre a főut császár sátorához: ott a türbe!!

Alig hogy megálltak, el se helyezkedtek, Zrinyi parancsa csak most rikoltozott a lassan kinyuló harcvonal előtt száguldozó tisztek szájában, mikor a kopasz fák között sétautakat kanyargató domb tetején deszka-palánk mögül, földfalról füst görgött az égnek s a ropogás, buffanás nyomán jajgató, üvöltő rés szakadt a kopja-erdőben. De felhangzott a «Jézus», ostromlétrák rovátkos vonala húzott a lejtőre rohanók között s három könnyü ágyu dobálta a dübörgő füst mögött eltünő erőd egyetlen kapuja felé kerek golyóit. A zajongó ostrom első hevében észre sem vették, hogy a kicsiny palánka hirtelen elnémult…

De Zrinyi már ihletett szótlanságban rugtatott a dombnak s a beszakadt kapu rozsdás, üszkös roncsain elsőül szökött át lova.

A teret szabálytalanul ölelő kis házikókban zajongva zúgott föl a nyüzsgő zsákmányolás s a piac közepén a kék kupola alatt enyhe tarkaságu kaput, ablakokat ölelő fehér márványu sirkápolna köré röhögve, szitkozódva loccsant az idegen istent gyalázó dühös szentségtörés. A tükrös márványlapok, a kőnek művészi gond keresztül-kasul vájta csodás ölelkezésü növényzete, a szines faïence, szűz oszlopok ellen emberi mocsok fröcsölt, puskatus, karó, vasdorong zuhogott. A bejárat nemes patkóivét szögbe törten alátámasztó két ajtófél között a sarkából kidőlt kapu dombormüvü bronzán csizmás magyar úr ordítozta a rombolás mikéntjét befelé, ahol a kupola érces fényt aláöntő rézserlege alatt vad összevisszaságban kavargott bocskoros vandál s szilánkokká szétvágódó halk finomságu ornamentika, csapkodó fegyveragy, portfüstölgő sok drága szőnyeg, koppanó lábas gyertyatartó, aranyedény.

Zrinyi lova fáradt terpeszben nyomta szét két hátsó lábát s a szorosan összetett két elsőn előre dülve szügybe vágott fejjel pihent; lovasa elgondolkozva nézte, hogy szórja szélnek az idő e tán intő jelü bosszuja a nagy Szulejmán belső részei fölé boruló mohammedán kegyelet ismeretlen lélektől zengő márvány ölelését.

Hosszu sóhaja domboruvá boltozta mellét s felvetődő tekintete a kupola csucsára tűzött aranyhimü zöld selyem zászlóba akadt. Sietve tekintett körül s:

– Hejh! Radován! – bömbölt egy létrával, kötéllel bajlódó legény felé szava.

Az intésre falnak vágta fejét a létra, a következő percben hurok repült a lobogó fölé, tövéig csúszva nagyot rántott rajta s a filandera reccsenő bukfencben omlott alá a kupola menedekén.

A Szigetvár alól mind komolyabbá magasló hegyek alján keletnek ügető vegyes had Pellérden torpant vasárnapi nyugalomra; s alig hogy fölkunkorodott a hegy, domb ölelte völgy bejáratában tábora, a népszerü vezér lovas csatáit, megrohanásait unó és irigylő Hohenlohe gróf sátrában, akit a bán mellé, de nem fönnhatósága alá rendelt a félintézkedésekbe hagyományos szerelmü bécsi tanács, török fogoly csavargatta hosszú ősz szakállát a tolmácsos, mogorva vallatás elé:

– Pecsevi-i Szirem, mánend bág-i Irem! – sóhajtotta a szerémi Pécset Irem kertjéhez hasonlító öreg s álmatag szemében kigyúlt a Béccsel vetekvő gyönyörü, ragyogó város minden pompája. – Ó, kalapos fejü királyi méltóság! tizenhat dsámi és mecset… a Kászim pasáé, minaretjének égbe nyuló magassága második egész Üngüruszban. A belső várban szemvidító szebilkháne csorgója, négy sarkán négy torony, az élet vize áll benne… Az erkölcsös élet szivtépő hangu mesterének, Dseláleddin Rumi-nak mevlevi dervisei ájtatos révületben kerengnek, forognak nádfuvola hangjai mellett a tágas szemakháne puha porondján…

– Hagyd a hülyeséget! – öntötte el a harag az apró, arányos pöffetegekből összerakott arcot.

– Igen, vihar-haragu királyom!… Négy kapuja van pokolmélységü árkának vize felett… A hammam vetkező helyén szökőkut tányérja áll három bronz ökörfejen, három teknősbéka háton, s tizenkét sárkánytorok önti belőle a vizet…

– Megnyuzatlak! – kiáltott fel a rajnai vezér.

– Árok zsilipje hol van? Fal, bástya gyönge pontját mondjad! – fordította törökre a fenyegetést a tolmács.

– Elveszett Popofdsa, elveszett Brezensze…

Hohenlohe türelmetlenül ugrott fel ültéből s a mellbe rugott aggot sietve vonszolta kifelé a tolmács.

Harmadnap hajnalán óriás gránát pattant a pécsi külváros szomjat keltő, keserü füsttel párálló fekete üszkei közül s hajolt világító ivben a belső város felé. Mecsek lábától, síkról háromszoros ágyudörej felelt s a négy hidon négy tömött hadoszlopban robbant a négy kapunak német és hajdu. A kaputornyok tüzet, golyót, követ, szurkot, forró vizet zuhatagoztak alá a kincset igérő ostrom örömében, seb kínjában üvöltözőkre, akiknek megritkuló, összetömörülő gomolyagából törött fegyver, sisak, nagy kalap, vér-eresztő vonagló test zuhant, koppant az árok bibor, fekete mocsokkal szennyesedett jegére. A budai kapu nagy érclapokkal fedett szárnyán a kis csapóajtót feszegette a ravaszkodó megrohanás; a szigeti kapu ellen erőlködők hirtelen visszahuzódtak s vakmerő pattantyus irányította ágyuja csövét a kitisztult hid innenső fejéről a makacs rézfalnak; a siklósi kapu fölé létrák, vaskampók dűltek, koppantak a töredezett falnak; az új kapu fazsindelyes toronytetőjére lángoló koszoruk, tüzes nyilak, gránátok röpültek a lassan világosodó szürkeségben.

Egyszerre mintha fölordított volna a halálosztó zugásban, csattogásban, füstben remegő fal gyűrüje mögött meglapuló város aggodalmas csöndje. A Mecsek néma oldaláról lefigyelő vezérkar összenézett. A havas fejü magas, barna faházak, minaret-kopják négyszögében fehérlő kupolasapkák között, körül, előtt kanyargó, terjengő uccák, terek tisztára sepert kövei, hóbuckái között őrült futkosás támadt. Gyalog, hevenyészett batyuval rakott öszvéren, kantározatlan lovon, egyik kezében apró poronttyal, másikban rettegés ragadta karabinnal, pisztollyal szállingózott, suhant és sikoltozva rohanó, fátyoluk vesztett asszonyok csoportját pikaszegző tömött visszavonulásban védve özönlött a sok fehér posztó kalpagu pécsi török a szilárd védelemmel kecsegtető vár egyetlen kapuja felé, amelynek keskeny hidján életet mentve életen taposott. Itt hirtelen fekete füstoszlop kanyarult sunyin egy tető fölött, ott beért török paripája zuhant fejevett gazdájára, amott veszett teve himbáló ügetése bőgött, emitt gyanus, véres gomolyag csobbant a kutak mélyén s magános holttestre tűzbe boruló kátrány-lepel terült. A ravaszok sötét kis udvarok gyanus helyeinek ásót feszítettek elásott kincsért, az aggodalmasok lóhátról pikára szúrva gyűjtötték a zsákmányt maguk mögé, a telhetetlenek kéjben ugráló ádámcsutkáján zubogva ömlött le a tömlők nehéz bora, a vértől szerelemre vadultak asszony után kutattak a rácsos háremekben, a vérengzők török fejet, körmöt, penist metélgettek a csendes sikátorokban. Vér, hó, eleség, bor s mindenféle hulladék émelyítő mocska taposódott szerteszét a végre is részegen ucca-félre döglő hajduk, németek alatt.

De a vár árka előtt sövény-négyszög állt föl, ölelő karjai között havas göröngy zuhogott, nőtt Hohenlohe rendszeres ostromot tervező ágyúi alá, hogy a fal szintjét elérje s Zrinyi ötezer lovas élén elvágtatott délnek…

… mögötte a kis dárdai erőd piacán, ostrom omlasztotta falain, csonkult bástyáján vértó, holttesthalom, füstölgő üszök s előtte jó mérföld hosszan az óriási hid tömör remeke: fagyos mocsár tömzsi cölöpeire, jégtorlaszos viz kátrányos ladikaira támaszkodva, középen hidas fapavillonokat emelve, négy karfa-vonal közé vett, háromszoros enyhe barna tölgyfa-ut s a simára gyalult oszlopok, deszkák egymásba eresztett tudós, nemes rendjén szögletes lámpafejek szabályos közökben összehajlóvá csökkenő perspektiváju kettős sora messze, messze az eszéki part távoláig.

A bán összefonta karját s melle tágított kasába fujtatva járt ki s be a levegő:

– Mely szép az élet! Mely szép!

A puszta hid innenső fele már ordítva káromkodó, vérihlett gyönyörben daloló lovas dübörgést, ágyu-futást ringatott ütemes méltósággal a felvont hidja pajzsát maga elé emelő, ijedt puskatüzet villogtató emeletes őrbódé ellen s a parton lent jobbra balra zizegve omlott marok alá, kürtős kévévé a rengeteg mocsár hóval szórt, sárgából feketévé vedlő kusza, merev náderdeje. Tul a messzeségben Eszék csipkés fala füstgolyót dobott az égre s az ágyu magja kutatva bugott errefelé, de az őrházak időmarta fája pattogva robbant széjjel, a hat felvonóhid szinte egyszerre zuhant hanyatt s vágtató lovas paripája farán, gyalog szállt vitéz nyergén keresztben tornyosulva, harácsolt kordén, jobbágy-kobakon lengve megindult az ezer meg ezer kötésbe rendelt nád-erdő néma omene a táncpalotás simaságon Eszék felé. Mint fabábut játszó alakos a szinen, kelt, lendült, állt egyenest, bukott korláton át fejjel a ladikot szinültig rakó legény ölébe a sok merev kerekség. Eszék bömbölve tiltakozott, de célon tul ugrott golyói, gőzlelküket süllyedésük helyén kilökve fulladtak vizbe s ha célt találtak, féltett hidjukat rombolták csak tűzzel, töréssel. A fagyos nád-legények már a korlátok között kezdtek elfeküdni hosszant egymás tetejébe s buzgalmas gurulásuk tömte egyre tömte a haszontalan lyukat. Eszék pár tornya, rovátkos kőgallérja hiába fröcsölte-köpte kisebb-nagyobb golyóit, hegyesszögü hajlásba venni kénytelenült czéljának széles vonala sehogysem akart a lövegek esési pontja alá feküdni.

A száraz szürkületben aztán egyszerre megmozdult a vizen, mocsáron keresztbe fekvő óriás tetem: kék kacskaringók libbentek rajta s nőttek, vastagultak, gomolygó feketévé sürüsödtek, míg magjuk vörösen izzóvá nem derült. A bibor izzás szikra-záporokat lövellve, árbóc-magasságu lángnyelvekké ugorva, sötét roncsokat dobálva, mohón ette maga körül a füstöt, homályt s az óriási hid lassanként hullámos lángtengerré nyujtózkodottan sivított, morgott föl az éjszakába. Távoli erdő, falu, tanya, magános fa, kerek domb, jég-lapok, tükröző csikok bujtak elő nagy kerületben szerte az éjből s vörös csodálkozással meredtek a középen himbálódzó láng-hid felé, amely csökkenve, nekifeszülve küzdött a kormos tincsekbe lebbegő rőt haját tépázni rohant északi széllel. A fehér csillagokkal gyéren szórt égre rózsaszin fátyol terült; fekete pernye, meleg fuvallat, rémes nappal fénye csapott a látványon vigadó táborra s maradt el róla aszerint, amint a szél támadása alatt nyöszörgő, huhogó lángsereg lábakötött menekülése Dárda felé futamult, Eszék iránt dült, az égre panaszlott, vagy nyiló kévévé bomoltan jobbra-balra lapult. Füstje vörös bélésü zászlók ezreként lebegett némán fölötte.

Reggelre beteggé halványult a nyakán nyargaló sivitás ellen keserü-sötét füst-sziklákat dobáló tüzvész. Izzó oszlopok dültek uri, lassu kétségbeeséssel a jege olvadt vizbe, amelyen zsirban kerengő fekete üszök-kendők usztak el délnek a bukdácsoló gerendák, lángolva szabadult iromba csónakok után vészt hirdetni a téli szálláson pihenő harcos muzulmán világnak. Jajgatva roskadt össze amott egy órjás láng-darab s össze-vissza fekete uszássá csitult aztán a viz szinén. Az őrtornyok merészen rakott, bolond vonalu ráccsá kormosodva emelték sovány vázukat a nádrobbantgató égés fölé, amely lassankint uj erőre kapva, régi szinét visszanyerve integetett karjaival a közelgő est felé.

Zrinyi a suttogó, lelkesülő urak előtt szótlan távolban állt egyedül s ihletett figyelem feszülése vésegette lelkébe kéjes vonalakkal örök emlékül első és egyetlen igazi nagy tette muló vibrálását:

– Eszék hidjával játszadozó iffiu hajnalom, következik-é reád Kanisa megvételének kévántam napja…?

Mint vezéri parancs egy helybe merevítette, kartács tizedelte ezredek, elkülönült csoportokban remegett az égés a sötét sikon; fogyott a fény, hizott a füst s világító, parázs-lábu fehér gőz-gémek kezdték nyujtogatni karcsu nyakukat fölötte. Eszék tornyai még dühös pirban meredeztek az innenső tüz erős világától, de falai már fáradtan buktak egykedvü eltünésre a lábukhoz békélve visszatérő homályba. Itt füstté huzakodva szökött meg a harcot unó láng-vitéz, ott csillogó zsarátnokká taposva süstörögte közeli halálát, amott hulló gerenda nyakába kapaszkodva ugrott a hüs vizü sírgödörbe. A tulsó part ágyui már egy szót sem szóltak s a magyar tábor aludni tért.

Reggelre kelve csak tűzmarta szélü ösztövér roncsok bolondjában összeverődött hullámtörői ellen morgott a vén folyó s fekete cölöp-fejekkel pontozott vonal mutatta Eszék felé a hajdani folytatást.