XVI.

A százféle hiuság ragyogtatását megunt napfény hófelhőbe öltözött, amelynek fekete szárnyai fehér pihét szitálva simogatták végig nyirkos, hüvös gyöngédséggel a várost, hegyet, mezőt, vizet. A Duna német hegyek piszkos árjait zörgető gravámenes kedvvel rohant, medréből kikivánkozva.

– Tyüh! Belzebub apánk ángya térgyit! aszongya, hogy hó!, – fohászkodott föl a vén révész a kalyibájában. Ablakján a lantorna-papiros szaporán pattogott. Egy darabból faragott, karcsu hosszu száru, tojásdadocska öblü fapipájában bütykével mélyebbre nyomta a dohányt s kifordult az ajtón.

– Az istenit, la, pofádon ülsz? – mordult egy fellajtárra, aki majdnem hegyibe gázolt a négyes fogattal. Az öreg a zabla-karikába ragadva nyomta el maga fölül a lovat; a hintó megállt. Álmatlan arcu, mélyre huzódott szemü, göndör nagy szőke haju úr tekintett ki belőle, mi történt. De az öreg bocskorai már a part felé karikáztak. A hajóhíd akaratlan, lomha kényességgel ingott a habokon s a közepe tájt mintha fölemelkedtek volna rajta a deszkák.

– Nem egyedül nagyságod, – folytatta a kocsiban Rákóczy egyik országgyülési követe, Klobusiczky András uram fejtegetéseit a bánnak, – igen felette disgustatus? Az urak mind, mint az agyonütöttek, ugy járnak, lator, áruló érsek dolga miatt.

– Bizony mondom kegyelmednek, ma tennék koronát Rákóczy fejére, ha lehetne! – felelt elgondolkozva Zrinyi.

A hintó éppen utnak lendült, mikor két egymást követő hatalmas reccsenés nyomában rémült ordítás hatott hozzájuk. Zrinyi kardjához kapva ugrott ki a kocsiból. A parton ácsorgó népség ijedten mutogatott a vizre, amelyen suhanva rángatózott lefelé a derékon szakadt hid egy darabja; a megmaradó táncolva igyekezett a parthoz simulni innen és túl.

– Omen! – mondta fontoskodva Klobusiczky a bán háta mögött.

– Ez hid kötte hazánkot Bécshez! – felelt halk gúnnyal a bán. – Eltöretett része menten mégyen Buda felé! Ha karunk ereje szakasztaná egy napon mind az láncokat, kik hozzája csatolnak, Klobusiczky uram!?

S ha nem mondanád mindig, hanem tennél is valamit, Miklós! – biztatta egy belső szó, míg tekintete szórakozottan járta a parton tanácstalan kiabálással, hadonászással fel s alá szaladgálókat. – Kijátszottak! Csúfosan nyakadra tapostak, mint a sziszegő kigyónak… S te mit téssz? Ujra csak sziszegsz. Nincsen-é méreg-fogad? Marva marj, te örökkön marva sziszegő! Nem látod-e, hogy a német idegen a magyarhoz? Hogy ültél ott, mint a kárvallott kölyök, pendelyeddel szárogatván könnyeidet. Bizony megsirattad a nádorságot ország-világ előtt! Hát lázítsd föl az országot, szöges cséphadaróval verd ki a palatinusságból Ferencet, tapodj rá a beteg ausztriai házra s plántáld tetejébe zászlaját az igazi magyarnak! A magadét? Ahhoz még kicsiny vagy… Rákóczyét! Vele kelsz te is majd magasra!

– Klobusiczky uram, ha Rákóczy fegyverhez ragad az közszabadosság védelmezésére, akkoron én… eh!… nem ezt, kérjen csak kegyelmed nevemmel az méltóságos nagyságos úrtól dominiumot, tisztet, el-kimégyek Magyarországbul Erdélybe…

– … vagy talám lengyel földre! – célozgatott hamisan Klobusiczky a fejedelem terveire.

– Oda is! Tülem akármerre! Csak el innen ebbül veszett respublicábul!

A csónakok elusztak, a népség elszéledt s a két úr sétálva követte a hintót.

A bán csak most látta igazán, mi történt vele. A töprengés befogta büszkeségének indulatosan villogó szemét s szótlanul mutogatta a mult szakaszait: bánságoddal nem törődtél; enyhe voltál, ha öntudatlanul is, a praedauciusok dolgában, a testvérét elháló Mikulichcsal szemben, mert szemed a nádorispánságon függött; a bécsi urak kinevettek, finoman leráztak magukról, mint hattyu a vizet; viselős feleségedre nem gondolsz már hetek óta; jó végbeli verekedő kapitánynak tartanak azok, de egy egész had vezére, mire gondolsz? a horvát ügyeket el tudod intézni, hiszen maguktól mennek, ha nem mennek, úgy maradnak; táncolsz, mint a Paprika Jancsi s nem érzed a bécsi kezet, amelyik beléd nyul mozdulatodat igazgatni; de közbenjárni nemzet és király között, előljárni, az első magyarnak lenni, mire gondolsz? Az utolsó grabeni suhanc is port tud hinteni a szemedbe, te buta magyar!

– Klobusiczky uram, ha ma vony kardot az fejedelem… eh!… nem, inkább bujdokni mégyek az csecsszopóval, ki jünni fog, hogysem…

A csöndesen léptető hintó-lovak hőkölve álltak meg már a falakon belül egy ucca-keresztezésnél; a kocsi kezdett lassan hátrafelé gurulni. A kis uccából harisnyás, bugyogós, kis kalapu, olajbarna arcu idegen vitézek bukkantak ki szótlan meneküléssel; utánnuk kivont szablyával, meztelen tőrrel ordítva rohant egy csoport magyar. A két úr a hintó másik oldalára kerülve meglepetten nézte a különös vadászatot.

– Az spanyor ambassador emberi, – szólt Zrinyi.

– S az palatinus uram vitézi! Mi légyen ez?

Az egyik üvöltve előrerugaszkodó magyar csákánya most villogó kört kanyarítva zuhan egy spanyol fejére. A karcsu legény véres rongyként esik össze. A spanyolok visszafordulnak: a lebbenő kurta köpeny alól hosszu spádély egyenes, merev fénye villan elő s a holton tapodó magyar ordítva bukik arcra; melléből vérsugár pattan s tajtékos száján halálba hal a szó:

– Kurvanyátok!

Messze nehéz lovak dobogása, vért-csörgés. Sikkantó fütty hangzik a verekedők közül s a spanyolok ujra futásnak erednek. A hajduk váll közé rántott fejjel kémlelnek körül; az egyik int s egy csöndesen nyiló kapu mögött eltünik a kis csapat.

Zrinyi vállat von s beül a hintóba. A kerék nyikkan, indulnak.

Az uccából magasra emelt karddal rugtat ki Puchaim gróf. Egymásnak nyomott apró kerek szemében harag, pufók arcán az indulat vérbibora; élbe hajló domboru mellvasa csillogására dús csipke gallér borul. Mögötte hatvan vértes: hatvan merev, zörgős acélszobor; egyik kezükben a kantár, másikban az aggyal combjuknak támasztott német puska. Vezérük káromkodva néz körül: senki! De igen, amott! Tehetetlen dühében kardját baljába löki, a nyeregkápa himzett tokjából kiálló pisztolyához ragad s lova nyaka mellett előrehajolva a menekülő spanyolok után lő: inkább ijeszt, mint ölni akar. Csak az éjjel botorkált le a városba vitézeivel az Amalfi hercegének szállása előtt ujból kitört verekedés elfojtására s későn jött akkor is: a hercegnél éppen látogatást tevő spanyol követ kocsisai már vérbe fagyva hevertek az összetört hintók körül… S most ujra!… Fölötte, a padlás-ablakok homályában kajla bajszok mögött csöndes, gonosz vigyorgás villódzik. Amott egy hintó! Tán azok tudnak valamit! Sarkantyu! s a vértesek zörögve kanyarodnak uruk után.

A hintó megáll s a kitekintő Zrinyitől udvariasan kér bocsánatot Puchaim:

– … Es hatte einer von den Spanischen eine Dame bey sich, welchen die Hungarn ertappten, und, nach guten Stőssen, ihm die Liberey auszogen, und versoffen. Als solches der Spanische Abgesandte erfuhr, empfand er solches gar hoch, und befahl hierauf den Seinigen, die Schmach nach Möglichkeit an den Hungarn zu rächen…

A bán nem látott semmit, nem tudja, nem érdekelte.

Még az alja sem fér meg egymással, – gondolta utánna, tovább kocsikázva.

– Klobusiczky uram, az fejedelem alatta valója kévánok lennem! – szólalt meg ujra, összezuzódott nagyravágyásának támasztékot keresve.

… parancsolni született, nem engedelmeskedni!… És Rákóczy? Az magyar, az más. Rá ugy tekint, mint természetes urára! Elmegy, el! Be akarták tömni a száját, aranygyapjas rendet, mit kinálgattak neki, mikor torkát nem kimélve háborgott minden ellen. De megmondta nekik, fütyül az aranygyapjujokra, nem játékszer kell neki, de érdemeit megillető komoly tisztség. Megmondta annak a Forgáchnak is, hogy ország árulója, mert a pap után jár most változott tervekkel s szájaskodik, hogy igen, mondjon le a nemzet a szabad királyválasztás jogáról… Hát mondjon le, bánja is ő! Ő leszáll a fáról, amelyet maga alatt vág a bolond magyar…

– Klobusiczky uram, kérjen kegyelmed alázatoson nevemmel személlyemet, érdemimet illető tisztet kegyelmes urátul.

Ezt hajtogatta hangosan, ezt elméjében s nem is igen figyelte a behizelgő szó kecsegtetéseit: előbb Erdélyben, aztán Isten segedelmével Lengyelországban, végül Magyarországban megkapja a bán, kit Isten neki rendelt. Lesz Zrinyi még palatinus, de akkor a magyar királyt Rákóczynak fogják hivni.

– Ugy-é mert nem ellenzene nagyságod uramnak, ha ű az közszabadság visszaszerzése végett Magyarországban törne? – akart mindenáron kötelező választ Klobusiczky.

Zrinyi már rá vágta volna büszkén, hogy nem! De hirtelen eszébe ötlött a Rákóczy-hamvak meggyalázása ott messze térben és időben; s a nagy csalódás után gyanakvásra hajló esze és e lelkébe belefirtató köznemes ellen ágaskodó büszkesége hideg, gúnyos, gőgös mosolyra vonták a száját.

– Megmondám, kérjen kegyelmed Zrininek tisztet Rákóczytul!

A biztos prédát féltő Klobusiczky hunyászodott, mézes alázattal bucsuzott a nagy úrtól, aki hintaját haza küldte s gyalog indult magános sétára a tekervényes uccákon. Az elsikló felhők mögül engesztelően kisütő kései nap halványan csillogtatta a gömbölyü dió-kövek közt meghuzódó kis pocsétákat. A Halász-kaputól befelé kanyarodó kis uccán kiváncsi asszonyok, gyerekek s nehány vitéz gyürüjében harsányan hirdette a dobját pörgető kikiáltó, hogy fejvesztés terhe alatt tilos bárkinek is kardot vagy tőrt vonni vagy egyébként verekedést provokálni. A téren a közcsendre vigyázó vértesek és ágasaikra támaszkodó bugyogós német muskatélyosok néztek harcias farkasszemet a semmivel. A különködő kedvü nagyur lelke távolába néző emelt tekintettel lépett el mellettük lassan.

Hm! Hát érdemes? Érdemes napod minden óráját, agyad minden mozdulását ezeknek szentelned? Ezeknek? De hátha csak magadnak? Te vagy-e csakugyan az isteni providentia ama férfia, akire nemzeted vár? Vár? Halld! Az érsek palotájában amott cimbalom peng, tárogató tutul; kacskaringó füstszalaggal ünnepségre készül a ház… Vár? Várja bizony a béklyót kezére, lelkére… Ereggy a pusztába s ki se kelj belőle, kivánatlan magyar Messiás, te! Vigyázz! Ezt a posványban melegedő kigyófészket elkerülje lábad! Menj utadra, Erdélynek! Mi keresni valód van itten? A bübájos szakállu, asszony-vadász Ferkó hadd legyen palatinus Bécs örömére, míg ki nem veri aranygyapju penésze s tán hercegség rühe! Menj! Nem kell a magyarnak új Mátyás király, önként dobja az ausztriai ház ölébe országa javai után koronáját is! Menj, mint őszi széllel költöző madár… magasban rívó hangu költöző madár… Hintópárnákon rázkódó alvás után Rákóczy generalissimussává ébredsz… Addig csak nyugalom, majd kelet felől mess beléjük, jó Zrinyi Miklós!

A nyugvó nap szeszélyes gúnnyal hunyorgott vissza egy utolsót a hegyek mögül s piros haragját az ég aljára lökve elpihent Bécs irányában. A házak ablakán mécs-világ pislantott föl, a kapuk előtt pocakos polgár nézte a homályt, aztán sarkon fordult s kapuzár kattanása felelgetett egymásnak innen és tul. Amottan trombita szólt, kocsi zörgött, ló dobogott, ének kurjantott s nyugtalan kedvü kutyák kezdtek titkosan egyetértő éjszakai csaholásba. A bán lehajtott fejjel ballagott ki az országgyülési «zöld ház» uccájából. A sarkon sietős utu valaki ütközött beléje.

– Nem látsz? – mordult rá Zrinyi.

A német, kalapját szemére rántva, némán igyekezett mellette elsiklani.

– Halt! Wer da? – kiáltott most már a bán.

A német futásnak eredt.

A bán haragal lépett egyet, de rögtön megállt s figyelve nézte a távolodót.

Ejh! – legyintett s ujra megindult. Mi ez? Valami iratra lépett. Körülnézett: a pénzverő ház sötétlett föléje. Amoda túl is egy a kövezeten. Hm! Az a német mintha vitt volna valamit a köpenyege alatt. Itt megint egy! Lehajolt, fölvette az irást s elmerülten baktatott tovább, e két kis, jelentéktelennek látszó esemény kapcsolatát keresve. A sarkon most fáklyás legények fordultak be; arcuk mint az ércszoboré fénylett a füstfátyolt lobogtató láng alatt. Mögöttük, fegyveres szolgáktól kisérve, testes, méltóságos, komoly magyar úr; fején félre vágott, hengeres, magas tetejü fekete kalapos süveg, fél vállra vetve elől összefogott kurta köpeny, kezében görcsös bot. Míg a legények a kései sétáló arcába világítottak, Szunyogh Gáspár kalapja két oldalt fölhajló széles karimájához bökött ujjával:

– Jó estét, Miklós! Merre hajt illyen egyedül éjüdőn személlyedre való gondviseletlenséged?

– Adj Isten, Gáspár! Hát féljek is mán?

– Undique pericula tibi imminent! – idézte a bán emlékezetébe a gömöri főispán a mindenünnen utána ólálkodó veszélyt.

– Hallám, hogy meg akarának az derék fiak étetni az palatinusság dolgában való szájam nyitása miátt… Mégis orvokat talám nem uszítanak nyomomban!

– Az vigyázás soha nem ártalmas, Miklós! Ceterum quid agis?

Zrinyi csak vállvonitással felelt s a kezében tartott irattal egy fáklyához lépett. Egy pillantást vetett a két függőleges vonal közé szorított sürü, apró, kerek betüs latin irásra, aztán a bűzös lángba meredve, igyekezett elméjében fölidézni az imént látott német vonásait.

– Mi az?

– Mehercule! – kiáltott a bán, – scriptum aliquod turpe! – s átnyujtotta az iratot Szunyoghnak.

– Modus Reparandi Hungariam! – olvasta amaz a cimet félhangosan.

– Ugy tetszik, néminemü futosó német szórta az imént az uccákon el, – szólt Zrinyi.

– Iramodj csak, Péter, – szólt oda Szunyogh az egyik fáklyásnak, – illyes földön bitangban heverő irásért, ha lölnél egyet.

A legény földnek irányitott fáklyával elindult.

– Jüvel szállásomra, Gáspár, megolvassuk egyetemben! – inditványozta hirtelen Zrinyi s ujra ott ült szemöldökközén a cselekvő kedvnek régóta nem látott barázdája.

A hegyről vigalom tüzelte szemekkel nézett le az éj takarója alatt pihegő városra a királyi vár. Messze valahol részeg vitéz gajdolt teli torokkal; egy sötét ablak mögül szerelmes citera pengett. Csizmáik sarka keményen kopogott s mesés szörnyeteggé nőtt árnyékuk rángatódzva huzódott utánuk a köveken.