IX.

Ráttkay megfogta az oroszlán-szájból lefüggő hatalmas vaskarikát s kétszer jól odalódította a kapuhoz. A zörgetésre megjelenő kapus tán be sem eresztette volna a két férfit, ha Ráttkayt nem ismeri. El is mondta ott mindjárt a küszöbön födetlen fővel, hogy bizony egypár öreg rokont, papot nem tekintve, csak apácák, meg aggnék fordulnak meg náluk. Ne vegyék haragra egy öreg szolgától, de az Isten hozta ezt a szép idegen deli urat ebbe a csöndes házba… az ő kis úrnője… szinte, hogy apáca… a világ ide hét mérföld… Az öreg motyogása érthetetlenné zavarosodott s kifordult, vörös szemhéjjairól egy-egy nagy könnycsepp pottyant le remegő, sovány kezére, amely tétovázva vonta csókra a két izmos kéz csontos bütyök-sorát. Ha a látogatókat tovább vezette is egy időközben előkerült piruló, merev tartásu leány, az öreg egyedül folytatta tovább a megkezdett társalgást halk kulcscsörgetés között. Ráttkay a lépcsőkön fölmenet izgatottan sietett elmondani Zrinyinek a furcsa kapus egész élete történetét, amelyből azonban semmi sem világlott ki. Odafönt a lány benyitott az első ajtón: motyogás, köhécselés, ruhasuhogás hangzott ki az üveges folyosóra, amelynek meleg, gőzös levegőjében érzékeny virágok várták a tavaszt. Az újra nyíló ajtó küszöbét Ráttkay lépte át elsőnek, kezeit maga előtt széttárva kétszer is meghajolt s bizalmas mosolya egyenesen az ablaknál álló két nő felé szállt. Aztán kinyúlt az ajtón valami síma, makacs, papos mozdulattal, mintha a küszöb átlépésének fáradalmától is meg akarta volna kimélni a nagyra becsült vendéget. Zrinyi az ajtóban megállt s mély fejhajtás lebbentette meg a szőke hajat a fekete dolmányon. A két nő ugyancsak mély bókkal felelt.

– Nagyságos uram! – vágott bele Ráttkay, örömtől piros arccal feledkezve meg magáról, a bán német köszöntésébe, – hugom asszonykám tud magyarul. Magyar volt asszonyanyja, ha apja ura német is!

– Tudom kicsint! – mondta bátran a leány s vidáman villant meg sötétkék szeme s két sor apró egérfoga.

Az öreg asszony már erőtlenül tologatott egy nagy karszéket az előkelő vendég felé, s míg makacs vendéglátó hiúsága a segítségére siető Ráttkay udvariasságával nevetve, tréfálva huzakodott a nagy szék két oldalán, Zrinyi szeme a kis termet kerek formáin feledkezett. – Fiat szülő szerelemre való! – gondolta magában hideg tisztánlátással, de a gondolat nyomán rég nem érzett hévség ömlötte körül szivét. – Két mellye almája kicsin, mint az bécsi asszonyi állatoké, de szeme magyarán tündöklik! – folytatta magában önkénytelenül a jelenség részletezését. A leány állta egy darabig a félig hunyt pillák alól rászögezett szem tekintetét; de aztán mélyen elpirulva elnevette magát s hirtelen ő is a székkel kinálókhoz szegődött:

– Fogja helyét, Herr Graf, ez sellye-székben!

Zrinyi egy szemrántással kergette vissza az öntudatlanságból feltolakodó gondolatokat s leült.

Megindult vontatottan a szertartásos társalgás a télvizről, farsangról, Bécsről, Muraközről, virágokról, a ház elhunyt uráról. A leány kiváncsi mosolya az ismeretlen Muraközről szeretett volna mindent hallani; a néni tompán recsegő hangja az elhunyt báró jóságából, pontosságából nem akart kifogyni; Ráttkay pedig, kezeit dörzsölve, Zrinyi hőstetteit igyekezett mindenáron töviről-hegyire elmesélni. Zrinyi inkább csak hallgatott; sokáig nézett mereven szembe a nénivel vagy Ráttkayval, hogy aztán a lányon is rajta feledhesse tekintetét egy ideig. – Bizony boldog az, kit ágyában bocsát! – ötlött fejébe tiszta érc pengésével a gondolat, ami egyszerre kiemelte a kényelmes, meleg karszékből.

Állt és búcsuzott. A kanonok ráncolt homlokkal kémlelte a kényszeredett arc hamis restelkedését: – Igen, menni kell!

– Mán? – kérdezte csöndes tréfával a leány, kezét nyujtva.

– Schon! – felelt felvillanó jókedvvel a bán. – Kicsin és lágy kéz, – gondolta magában.

A néni éles hehegéssel, Ráttkay hümmögve nevettek az enyelgésen.

Odakint azonban újra a régi komolyság tette szótlanná Zrinyit; csak az uccán fordult egyszer Ráttkayhoz egy odavetett kérdéssel:

– S az neve?

– Mária, nagyságos uram, Mária Zsófia!

Egy szót se szólt aztán hazáig és Ráttkay nem zavarta.

– Minek ez? Minek? A gyászév még le sem pergett s ő már… De mért ne? Aszály verte szerelem örökös özvegye maradjon?… Mért beszél így? Férfiú: és atya akar lenni! Mégis, kora szándok! Német leány! Kora-é? Hült indulata fakó rongyaiba mért takaródzék? Lám, Draskovich szinte hogy a ravatal fölött kezdett vele huzakodásba, pedig csak a zsebe sírt! Mért ne keresse hát ő szive nyugalmát, vére fönnmaradását? Ki ellen vet vele? Emlékezetet, árnyékot öleljen? A halottat megsiratta! Sose felejtse el tehát?… Német leány? Német szerelem? Ejh! csak a maga ökle légyen magyar…

Másnap jókor a kanonok úr fölcsizmázva hiába pengette végig sarkantyúit az egész házban, Zrinyi már kilovagolt egyedül; tanácstalan aggodalmában hiába kérdezte szemmel a nagy tükörből reá meredő hasonmását, hiába száguldott el próbaképpen a szokott úton messze, a városon kivül, a bán csak ebéd idején került elő s asztalnál csak az ország helyzetéről volt hajlandó beszélni. Aztán újra nem látta vacsoráig.

– Asszonyi állattal vagyon valahun titkos barátsága? Nem, nem, ő nagysága nem buja indulatok vitéze! Császárhoz ment, ministerekhez? Nem, nem, ő nagysága nem az, ki á-t mondván, bé-t alányeli! Szerelem? De mely szerelem az, ki fut onnan, hová minden erejéből futnia kellenék? Homo mysticus! – töprengett Ráttkay korrektura-nézegetés közben s háromszor is elolvasott egy ivet, míg egészen ki tudta javítani.

A hét végére az idő hirtelen megenyhült. Az ereszek szaporán csorgatták a hó-levet, az uccákon pocséták szennye fröcsölt, kint az utakon magasra dagadt a sár: a nagy lovaglásoknak vége szakadt. Ráttkay a kandalló mellé telepedett s rövidre nyírt haját simogatva onnan figyelte szótlanul, mitévő lészen most a bán ő nagysága. Zrinyi az ablakhoz lódított egy karszéket, maga elé nyitott egy könyvet s messze elnézett fölötte, de mihelyt Ráttkay készülő kérdéséhez bevezetésképpen megmozdult vagy köhhintett, a bán fölrezzenve fordított egy lapot s a legnagyobb figyelemmel mélyedt az olvasásba.

– Hm! Nem akar beszélleni! Éppen hogy beszélleni nem akar! – motyogta magában a kanonok úr, s lopva kandikált az újra ölbe ereszkedő könyvre. Megmozdult. A könyv újra fölemelkedett.

Egyszerre csak az alulról föllódított könyvtábla pattanva esett csukódásra. Zrinyi egy ideig nézte a sima disznóbőr kötést, aztán az előtte álló kis asztalra csúsztatta a könyvet s Ráttkay felé fordulva, összehúzott szemmel, dacos mosolyra enyhülő merev arccal megszólalt:

– Hát, lector uram, Mária hugomasszony látására mennénk talám!

– Mán elhivém, nagyságos uram, hogy megromlott az beszéllőkéje! – derült föl alázatos bizalmaskodással Ráttkay arca.

Zrinyi harsány hahotára fakadt. Ráttkay készséggel folytatta.

– Surge, amice, surge! – nevette a bán.

Ráttkay egy hálaadó Ave-t mormolva rakta össze sebtében írásait; s Löblékhez menet a kocsiban elégülten állapította meg magában:

– Jeles fő halat foga hugomasszony hálója!

Zrinyi egész uton jókedvü szóval tartotta; szokatlan élénkséggel csapott egyik tárgyról a másikra, gyerekségéről a bécsi udvarra, Péter öccséről a török harcokra. Ráttkay növekedő örömének csöndes, papos mosolyával hallgatta.

– Isten hozot nacságos uramot! – fogadta a bánt egy kis öntöző kannával kezében Mária a folyosón.

Ráttkay szokatlan hevü rokoni csókra vonta magához a keskeny homlokot. Közben a nénike is kijött a szobából, csoszogva, örömtől hehegve, köszöntésből, kézszorongatásból kifogyni nem akarva.

– Csak ez aggné ne volna! – gondolta magában Zrinyi rosszkedvüen s egy cserép virághoz lépett, föléje hajolt.

Mária elébe kandikált, hogy melyik kedves virágára kiváncsi a nagy úr. Ráttkay pedig hirtelen karon fogta a nénit s minden ellenkezése dacára jámbor erőszakkal behurcolta a szobába. Az ajtón túl aztán gyors jelekkel igyekezett megértetni a nehéz fejjel, hogy hadd ismerkedjenek egy kicsit a «fiatalok». Az öreg végre megértette a helyzetet: ezer ránccal vibrált föl hamiskás mosolya s nagyot sóhajtott a rég mult idők emlékére.

Zrinyi türelmetlenül kapta fel ökölbe szoruló kezét, mikor észrevette, hogy egyedül hagyták őket:

– Az alkalmatosság szerzők! – morogta fogai között, de amint a fátyolosodó fényü szemekre, bíborba boruló arcra nézett, fölpezsdült benne a vágy s homloka elől elhessentve a gondolatokat, közelebb lépett a lányhoz. Orrcimpája tágultan remegett:

– Az iffiuság illata! – súgta fülébe a kivánság. S amint már öntudatlanul siklott szeme végig a gömbölyü kis alakon, megakadt a zavarában csurgóra eresztett kancsón. A víz halkan, széles karikákra mállva csöpögött a nagy kőkockára. Gyorsan lehajolt, hogy a kannát egyenesre állítva, a lányhoz nyúlhasson. De amikor az izmos kéz a kis kacsóra kapcsolódott, Mária rezzenve bocsátotta el a kannát, amely konogva, bugyogva csörömpölt le a padozatra. Zrinyi lángoló arccal hajolt a kanna után s mély ránc ékelődött szemöldökei közé és halálos komolyság sötétlett szeméből, amint átnyujtotta a lánynak. Mária bocsánatkérő, engedelmes macskamozdulattal hajtotta félre fejét. A bán arca megenyhült; Mária elnevette magát s nyomban rá fölbúgott a Zrinyi nevetése is.

– Pádimentomra hullott az kanna! Pádimentomra hullott az kanna! – örvendezett a szobában a kanonok úr a nem látott, de jelentőségesnek sejtett eseményen.