X.

Migliani páter megint ott állt, mint mindennap, a csáktornyai vár bástyatornyának legfelső ablakában s a friss reggeli szél ellenében szemét hunyorítva, tenyerét emelve, messze eltekintett a kora tavaszi olvadás csillogó pocsétáin, tavain. Hiába oszlott a köd, az uton legfeljebb egy-egy bivaly-fogat, ökrös-szekér mászott, de urat vivő hat lovas hintó nem volt látható sehol.

– Mi lehet az úrral? Lévnyaló lén császár udvarában? Megétették régi haragosi, meghalt s el is temették? Kóborló szegény legények kezekben esett? Nem lehet! Sem egyik, sem másik! De hun s miként vagyon? Mely választot adjak Péter úrnak, ha megént az nagyságos úr után kérdezkedik! Bécsben mulat, Bécsben mulat! Orehóczy vice-bán uram is ugyan püszöget ű nagysága miátt, hogy hun az úr, mikoron jün az úr, üdeje lenne mán az úrral beszélleni, merthogy hírek vagynak, hogy éppen Trautmansdorf Zsigmond uram foglalta magát az praedauciusok bátorgatásában: hogy régi szabadságikat, kiváltságikat jól megőrözzék, csak folyamodjanak az királhoz, ha köll egy s más, de az rendeknek bé ne holduljanak! És senki nem tudja, hun van! Jó, jó! Bécsben! De ki az rosszseb mulat ennyi üdeig Bécsben? Vice-bán uram két szemével látta Varasdon Trautmansdorf nevezetü főnémetet s az üdétt éppen praedauciusoknak két vajdájok is Varasdon cellengett!

Az udvari tisztviselők nem érezték nagy hiányát a bánnak. Csöndes kártyának, csöndes ivásnak zajos kártyával, zajos ivással való váltogatása teljesen kitöltötte uraimék idejét. Migliani hiába siránkozott előttük az úr után, levonták maguk közé s estére kelve el is altatták a páter lelkiismeretét; a reggel azonban megint csak a toronyban lelte morfondírozásba merülten. El-elnézett Légrádról Patachich is, komor híreket hozott a végekben gomba mód szaporodó német katonákról, akik ellen nagy káromkodásokra, szitkokra fakadtak a dús asztal mellett lakozók s ürült a kupa német veszésére, Patachich egészségére.

Zrinyinek úgy lefekvés előtt, a kandalló mellett melegedve, eszébe ötlött nem egyszer Csáktornya, az urak, a báni hivatal, de gondolata csak éppen hogy átsiklott rajtuk.

– Pocséták sűrü, nehéz gőze ül arrafelé az síkon… s Mária teste gyermek-szülő szentelt templommá lészen!… Kicsin, sivalkodó, meleg, lágy tagu apróság, az kemény dereku Zrini fának lágy gyümölcse… Brrumm, brrumm, reng az bölcső s fölötte dajka-mese suttog… Vonyíthatsz akkor német generál-csürhe!… Utánnam leselkedtetek? Tudjátok Bécsben mulatásomat? Levéllel üzentek rám, igaz-é, hogy pogány ellenében velencéseket segítém? Ez rothadt török rágalmat kedvetek szerént lenne elhinnetek!? Nem igaz, nem segétém üket! De vagyon férfiu, kit, ha Isten ű fölsége érnem megadja, még megsegétek, úgy lehet, de ellenetek lészen az! Az üdeig, koncon marakodó ebek, ha tajtékot túr is csahos pofátok, csak megnevetem!

– Egy asszony, egy királ, tudja-é kegyelmed, mi az, lector uram? – fordult hangos szóval a breviáriumát morzsolgató Ráttkayhoz.

– Német asszony, magyar királ? – mosolyogta megértőn, ravaszul a kanonok.

– Az! Jó éjtszakát! – felelt a bán s kemény kézszorítása búcsuzott.

Másnap, mikor a két mindennapos vendég ebédidő táján megjelent a Löbl-házban, a megszokott csend helyett távolból zengő húrok hangja fogadta őket.

– Ihon la, hugomasszony virgyinát ver! – szólt elismeréssel Ráttkay.

A folyosón megálltak. A cimbalomszó elhalkulva kisérte most az akadozva felhangzó éneket:

– Most is örömemet Magaddal elvitted Kedvemmel egyetemben, Reád gyult szerelmem Titkon éget engem, Keseredik elmémben, Áldott szemeidet, Gyenge szép szinedet Juttatván én eszemben.

Ráttkay ijedten nézte a bánt s szinte vért izzadt szégyenletében, hogy hol tanulhatta Mária ezt az illetlen dalt:

– A… a… Balassi szerzette virág-ének! – hebegte puhatolódzásképen.

– Fajtalan ének! – pattant föl megbotránkozásából Zrinyi.

Bent is meghallhatták, mert az ének megszakadt s az ajtónyilásban megjelent Mária izgalomtól piros arca.

– Jó napot kegyelmeteknek! Hallották? Ugy-é nem?

Ráttkay buzgón integetett Zrinyi háta mögül a lánynak, hogy hallgasson. Zrinyi szótlanul adott kezet.

– De hallották, látom. Ó, be szánom! Ebéd után Miklós bátyám uramnak kedvét szerezni akarék virágének dallásával. Magyar szó nehéz dallanom. Ó, be szánom!

Ráttkay már a nénivel tárgyalt egy ablak-mélyedésben, hevesen hadonászva.

– Mondjad, bátyám uram, rossz, kit mívelek?

– Hát, hugom asszony, ki volt kegyelmednek praeceptora az virág-ének fuvásban?

– Vagyon itten magyar konyhaszolgáló, ő mondá szavát, éneklé nótáját.

– Nézzedsze, hugom asszony, főrendü leányasszonyokhoz, – kezdte szigorúan a bán, – felettébb nem méltó ez fajtalan énekek fuvása.

– Mi az: fajtalan? – kérdezte ártatlan csodálkozással Mária.

– De hagyján! – felelt Zrinyi elfordulva, hogy nevetését leplezze.

A lány egészen megijedt:

– Haragszol, kegyelmed? Nein, nein! Haragszik kegyelmed?

– Nem, hugom asszony! – fordult vissza gyöngéden Zrinyi, kezét a lányéra téve. – Talám az magyar nyelvben is vagyon praeceptora kegyelmednek?

Mária nem huzódozott; titkolt büszkeséggel bólította:

– Van!

A bán keze szorosabbra csukódott:

– Mária! lenne-é kegyelmed magyar asszony?

A lány keze megvonaglott.

– Harag, gyülölségek egész oceánumja vagyon magyar és német között. Ugy lehet, üdők telésén, én, az horvát bán, szemben szegülök Béccsel s magyar hazám romlásán munkáló német generálokkal, tanácsurakkal. Kegyelmed, hugom asszony, semmit nem tett abban, hogy német. Szeretem kegyelmedet.

A két könnybe boruló hálás szem a bánéba kapcsolódott.

– Ma még Bécsben vagyon az póráz vége, kin táncoltatnak. Fölséges kéz tartja erővel. Őseim virtusa serkegetvén, húzom, ráncigálom. Mivé lennél, német leánybul vedlett magyar asszony, egy universális magyar zöndülés korán? Magyar lészen-é, fiat ha szülsz? Nem borulsz-é térdre előmben, ha Bécs ellen övedzeném szablyámat?

Ráttkay meghökkenve fogta le a néni karját az ablak-mélyedésben, s kiegyenesedve hallgatta a magáról megfeledkező Zrinyi hangos beszédét.

– Lehet-é az én feleségem német leány? Mit adsz cserében, ha eltágul mellőlem minden? Ó, Mária, felelj, écakáim tünődésit világosítsd meg szavaddal. Miért láttalak meg s miért kele szüvemben ez szerelem förgetege? Vénus rózsás bilincse, kit kezedbül vészek, nem dőjt-é bécsi mocsárban, monddsza csak? Ki ül országunk kormányán s irányítja rudját impérium haszna szerént? Német! Ki kevélykedik suton űlő hadakozása tudománával, az mezőkben nyargalászó magyart meggúgolva? Német! Kiért hull heában az magyar vére? Csak németért! Pusztul Somogy és Szala, hogy Stiria békén hizzék! Az végekben német vitéz győl védeni az magyart. Védeni? Nem, hanem asszonyát fertézni, borát fecsérleni, marháját elragadni, országát emészteni! Gyülölségre feketült szüvem minden ellen, ki német, de téged kivészlek, keservben fogant szerelmem, Mária!… Hejh! lector uram, György! fordulj csak arcul reám, nézzél szüvemben és könyörülj rajtam!

Mária félénken helyezte reszkető kezét a bán vállára s szapora könny szántotta arcát szinte a férfiéhez értetve szólt:

– Kit beszéllesz, nem mindet értem, de értelek és mondok: légy ma muszulmánná, hitesed lenni akarom. Jól van így?

Zrinyi levont az ujjáról egy sárgás fényü régi gyémánt-gyűrüt, szótlanul a Mária ujjára húzta s vége érhetetlen makacs csókkal borult gyöngéden a gyűrüs kézre. Szőke haja szétomlott a lány fehér előkötőjén.