XV.

Sűrűn pihézett a hó a meredek útra, – amelyen egy hol jobbra, hol balra faroló szánt húztak nagy nehezen fölfelé a párolgó lovak, – a mult havazások alatt amúgy is roskadozó fákra s a szánban ülő nagy prémes gallérú bundájára. Zrinyi jött Klenovnikra atyjafiát, Homonnai Drugethet látogatni.

Ki mondja, hogy Drugeth hontalan? Klenovnik talán rosszabb, mint Jeszenő? Nem az övé, Draskovich Gáspáré, aki barátságból engedte át varasdvármegyei két vára közül az egyiket a hontalanul bujdosónak? Hát aztán? Ő használja, ő élvezi a kényelmet, amit nyújt, tehát annyi, mintha az övé lenne. Vajjon ki lesz otthon? Csak János bátyám és Anna asszony fognak várni a nagy palotán, míg a szolgák botosaimat fogják lehúzni odakint. Hideg van. Bizony jól is esnék egy kis meleg leves. Vajjon átjön-e Gáspár gróf Trakostyánról? Talán már át is jött. Gáspár bátyám szereti a szószaporítást, borpusztítást. De mért jövök én ide? Egyik sem kenyerem! Mindegy! A boldogtalan rokon megérdemli, hogy fölkeressük szerencsétlenségében! Jól fog esni neki a csekély figyelem, amellyel apolgatására sietek, a pénz magának, az ételneműek feleségének.

Míg a felvonó-hidat leeresztette a bástya-torony ablakán kikukucskáló őr, Zrinyi visszanézett a völgybe, a fénylő hó, a fekete faderekak között jég-palástját csillogtató patakra. Milyen szép a tél békéje!

Az épület kapuja elé kanyarodó szánt egy szál könnyű dolmányban, hajadon fővel fogadta Drugeth.

– Isten hozott, Miklós öcsém! – kiáltotta rá vidáman.

Zrinyi szótlanul ölelte át a rokont.

Az egyik ablakból három fiatal nő találgatta, hogy ki lehet a vendég.

– Bizonnyára Vuk bátyám uram! – mondta szelesen a másik kettő mögött ágaskodva a legfiatalabb.

– Nem, Borbála, nem! – fordult vissza lemondó mosollyal egy bronz haj övezte, fekete szemű, fehér arc.

– Be jól tudod, Eusébia! – szólt oda enyelegve az asztal mellől lányának Draskovich Gáspár.

– Istenem, mely vulgáris tréfa! – sóhajtott magában Eusébia.

– Csak valamely rosz hírt ne hozzon férjem uramnak! – sóhajtott a szenvedő arcú fiatal Drugethné.

– Kit hozol, János? Csak nem Zrini Miklóst? – szólt a belépőkre Draskovich.

– De bizon én azt! – erősködött tréfásan Drugeth.

Zrinyi merev udvariassággal fogott kezet a nőkkel, tekintetre is alig méltatta őket s a két férfivel különebb vonult. A nők ujra leültek az ablak-mélyedésben s kézimunkáik fölé hajolva hallgatták a férfiak beszélgetését. Eusébia unottan tekintett az egyszerű, szinte szegényes ruhájú vendégre, aki megérezve a rászálló pillantást, arra fordult. Erősen kidudorodó szemöldök-csontjai között lefutó, egyetlen, mély ránca elsímult, amint szembe találta a lány sötét tüzű tekintetének villanása. – Gyönyörű haj! – gondolta magában, de homlokán újra megjelent a ránc s Zrinyi visszafordult a férfiak felé. A kis szeles Borbála nevetve pillantgatott fel munkájából s nyilt csodálkozással rá-ráfeledkezett a komoly vendégre. Anna asszony csak férjét nem értette, hogy tud így örülni valaki az ő helyzetében egy vendégnek, aki hozzá jön, de nem az ő várába; s most föl is kel és megy; biztosan a kárpitokat és szőnyegeket fogja felhúzatni a falakra s kihordatja a tárházból az ezüst edényeket, evőeszközöket a vendég tiszteletére s szegény ártatlan gyermekei, a Bora meg a Gyurkó, csaknem koldusok.

– Csak egy tikmony sültig mulassátok magatokat nélkülem! – szólt vissza az ajtóból a két férfinek Drugeth.

Gáspár gróf örömmel mosolygott utána.

– Öcsém uram, látja te kegyelmed, – súgta vendégének Draskovich, – ez az igaz virtus, ki kész szűvel fogadja szerencse forgását. Mind jón, mind gonoszon állhatatlanságának, sokféle játékjának nincsen ű rajta hatalma.

– Bizony, bátyám uram, mert szerencse ajándékját nem más szűvel vette, mint egy piros almát, az kit bánat nélkül mingyárt visszaadhat; vagy ha nem ád is, tudja, hogy megrothad.

– Nékem még annyi se! Merthogy el nem fogadom, ha megkénál is véle Fortuna asszony anyám. Élek, valamint élhetek. Megadom, kivel tartozom, királomnak, nemzetségemnek, de magános előbbre menetelemet nem áhítom. Sokakat ronta, törete mán az tartalék nélkül való ambitio. Koporsómban is csak Draskovith lészek, de királi trónuson is csak az. Látom, öcsém uram, az lineákat, az kik határt vetnek előbbre menetelemnek; vagyon annyi ész bennem, jól innen maradok. Nem nyúlok az után is, kit elérhetnék, hogy ollyasra ne induljon föl bennem az kévánság, kit soha el nem érhetek. Egy Draskovith csak előre lépik, hátra sohun és soha. Én nem lépek egyet is! – fejezte be minden kicsiségen felülálló grandseigneuri mosollyal.

Zrinyi végignézett az ápolt szakállon, derült, barna-piros arcon, a nyilt csillogású szemeken, a drága s aprólékos gonddal összeválogatott ruházaton s az irigység hirtelen támadó forgószele kavarta föl benne az indulatokat. Ez lenne-é a helyes út? Barmot hízlalni és búzát aratni, királynak lenni tiszttartók, jobbágyok hadán; fénnyel, pompával övezve gunnyasztani magányos várában, vadászni, vendégeskedni, enni, inni? Az egész a körül forog, hogy mi jobb és szebb, a Ma vagy a holnap.

Drugeth valami kárpit elhelyezésében megakadt, hiszen nem a maga várában rendelkezett, s visszajött Draskovichért.

– Mi tanácslást várhatsz tűlem? – válaszolt Drugethnek Gáspár gróf finoman, a látszatot mentve s mint vendéghez illik, Drugeth előtt ment ki az ajtón.

Zrinyi kelletlen érzéssel, de udvariasan vonult közelebb a nőkhöz.

– Mit csinál, asszonyom, Gyurkó, az gyönge virágszál, és Bora hugocskám? – fordult kedvesen Drugethnéhoz.

Az asszonynak könny szökött szemébe:

– Köszönöm kegyelmednek, csak elvannak.

Zrinyi tehetetlennek érezte magát a síró fájdalommal szemben; édes anyja emléke villant a fejébe s szeretett volna más fordulatot adni a beszédnek. Drugethné megérezte, eltörülte szeméből a könnyet s mosolyogva folytatta:

– Gyurkómnak minden öröme az nyilazásban, nyargalásban vagyon.

– Vitéz lészen, valamint atyja ura.

– Csak kicsinyég kisebb vitéz volna János! – válaszolt édes-bús arccal az asszony.

– No, no, nem jól beszél kegyelmed, asszonyom, – rázta a fejét Zrinyi. – Az virtus haszon-hozó dolog mind az vitézlő personájának, mind hazájának.

– Úgy bizony! – kottyant bele Borbála.

Eusébia szája egyet rándult, Borbálára nézett, aztán Zrinyire s gőgös tekintete végre is az ablakon állapodott meg.

– Lám, lám, hugom asszony, – nevette Zrinyi Borbálára, de szeme a másik lány aranyos hajának fényét kereste.

– Hallám hírét bátyám uramnak! – folytatta Borbála kedveskedve.

– Penég nincsen tálentumom az hímvarráshoz, – enyelgett Zrinyi.

– Nem úgy, hanem úgy, hogy kegyelmed nagy nyomorítója az töröknek; vitéz hadnagy az félhold ellenében. Azért ne nézzen úgy rám, bátyám uram, mikéntha én volnék az kanizsai basa! Nem tréfaszó, kit beszéllek.

– Borbála! – szólt Eusébia a leányra unott, feddő hangon.

– Istenkém, Jézuskám, tűled az embernek jó kedve is alig lehet.

Zrinyit kezdte bosszantani ez a dölyfös, unalommal bélelt leány; feléje fordult:

– Sima fődü palotán szokatlan magamfajta vitéz szava nehezen perdül, de mán azért csak mégis megkérdem, nem-é inkább vitéznek lenne hugom asszony hütös felesége, hogysem másnak.

– Szeressem én ütet, ű meg engem. Az többi, valamint füst és por! – válaszolt kurtán-furcsán Eusébia.

– Fiúnak lettél volna csak jó! – mosolyogta Drugethné.

– Nem ollyan rosz leánynak is! – mondta félhangon Zrinyi.

Ezért meg Borbála haragudott meg s hirtelen nagy szorgalommal kezdett öltögetni.

Eusébia Zrinyire nézett és elfakadt nevetve. Zrinyi eleinte vele kacagott, de azután úgy kezdte érezni, hogy neki nincs semmi oka a jókedvre, sőt inkább mintha ő lenne a nevetség tárgya; hirtelen abbahagyta. Eusébia is visszakomolyodott, de még később is föl-fölnevetett, mint aki nem tud kiverni a fejéből valami kitünő dolgot.

Egyszeriben tülökhang, hidlánc-csörgés hatott fel hozzájuk puhán a külső havon át. Eusébia arcát, amelyről eltünt a gúny, meleg vidámság öntötte el; letette munkáját s egy másik ablakhoz lépve kinézett.

Most jön a fattyuja, – gondolta magában goromba irigységgel Zrinyi. – Mit keresek én itt? – Kar-feszítő, szív-dobbantó vágy támadt benne az aranyos hajú lány után, aki senkivel sem törődve örült az érkezőnek.

Kevésre rá nagy örömmel hozták be karon fogva Drugeth és Draskovich Erdődy Farkast, a petrinjai commendant fiát.

Piperkőcösen alakított, tarkóig érő hajú, sárga csizmájú, gondozott ruhájú, szép fiú volt Erdődy; olyan, amilyeneket írott csata-képeken lát az ember. Eusébia szinte elébe szaladt, úgy sietett vele kezet fogni. Erdődy ábrándosan nézett az ábrándos szemekbe s tovább tartotta kezében a lány kezét, mint az illendőség engedte s a rokoni kötelék magyarázta volna. Borbálához lépve pajkosan mosolygott rá s éppen olyan hosszú ideig tartotta volna a kezét, de a lány nevető-durcásan vonta el magát előle. A nők újra letelepedtek munkáik mellé, a férfiak az asztal köré. Eusébia egy szempillantással a maga közelében jelölt ki széket Erdődynek a két csoport között, s ha a legény néha-néha Borbálára kedveskedett tekintetével, alig észrevehetően dobbantott egyet a lábával s elővillant a szoknya alól a himzett török papucs. Erdődy ilyenkor végigsimított a haján s szerelmesen nézett Eusébiára. Zrinyit, aki figyelte őket, majd fölvetette a méreg; legjobban szerette volna fejbe sújtani ezt a kikent-kifent nyalka fiatalt s másik kezével magához kanyarítani a rátartós kisasszonyt.

– Kemény telünk van, – szólt Drugeth.

– Hordatod-é mán vermidben az jeget, János? – kérdezte Draskovich.

– Igen, igen, holnap kezdik, – felelt Drugeth, mint aki csak most határozza el magát a dologra.

– Bár fagyna belé Rákóczy ügyeközeti az ecsedi lápban! – mondta Gáspár gróf.

– De bizony vérben fog az fagyni! – kiáltott Zrinyi, aki örült, hogy valahogyan utat adhat háborgó dühének.

– Meg is sokasoda Isten ostora rajtunk az külömb-külömbféle bálványozások miatt, kik közinkben férkőztek, – vélte Drugeth.

– Nem voltunk restek az bűnre mi is, – legyintett a kezével Draskovich.

– Annak oka is csak az bálványozás, – válaszolt Drugeth. – Kimenének fiaink külső országokban azzal nesszel, hogy az tudományokban tekélletesítik elméjeket s ihon, haza hozák az lutherana confessiót, ördög találmányát.

– Kiki tudja, – szólt nyegle fölénnyel Erdődy, – amaz Luther Márton fölhajta egypár korsó sert, s úgy fabrikállá az új hütöt. Nyilván ördög dolga ez! Látja kegyelmetek, az utak, erdők, berkek teli vannak szegény legényekkel, szabad hadnagyokkal, az kiknek dúlás, fosztogatás kenyerek.

– Győjtsünk osztán seregeket, – szólt Zrinyi, – illyen garázda kóborlókbul, kik az maguk vitézségek rudimentáit vagy kassai kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon, vagy más szabad várasok s szegény polgárok kárán végezték el; az kik nem az jó hírért, névért s böcsületért, hazájokhoz való szeretetekért iratták be magukat az hadakozásban, hanem hogy jobban ezeket az virtusokat szabadabbul űzhessék!

– Az kostajnicai török nem tött annyi kárt talám Petrinja táján, mint az kóborló vitézek, – állította Erdődy.

– Meg van kegyelmetek áldva, öcsém uram, arrafelé az predauciusok, valahok és sclavok népével is, – tette hozzá Draskovich.

– Az is az török császároknak lelkeken szárad, – mondta Erdődy, – hogy pokol tüze pörkölje le fejekrül turbánjokat, hehehe; kihajták országukból az mi földünkre űket s mast az végeken az török ellen való vigyázás színe alatt lopnak, garázdálkodnak, kevélykednek. Az idegen nem kémélli, ki magyar.

– Talám magyar az magyart igen? – kérdezte kihivóan Zrinyi.

Eusébia meghökkenve tekintett föl munkájából a szólóra s valami gyönge érdeklődés villáma cikázott át szemén, amelynek sugara csak újra Erdődyn pihent meg szerelmesen.

Erdődy kérdően nézett Zrinyire, aki az ellene s Péter ellen folyó személyes áskálódásokra gondolva tette föl a kérdést, amelyre Drugeth felelt fölcsattanva, aki csak egy gonoszt ismert a földön, Rákóczyt:

– Arrul nem beszéllek, ki rajtunk esett, de azon felyül is mely igen röttenetös insolentiákat cselekedtenek Rákóczy hadai az magyaron s nemdenem űk is magyarok? Templomokat, parochiákat, udvarokat, városokat megdúltak; nemes és paraszt emberek sustentálására való javait, búzáit, borait, kenyerét, ruháját elvitték; szarvas és lábas marháit leverték és egyéb javait felprédálták. Sírokat felásván, holt testeket megháborították, lakos és igaz járatbeli jámbor kereskedő és egyéb embereket városokban és falvakban, házukban és útjokban mindenekbül kifosztották. Marhájokat elvonták, sokakat megkínoztak és megöltek, és egyéb kimondhatatlan istentelenséget, keserves kegyetlenséget, tribulatiókat és oppressiókat cselekedtenek.

Zrinyi fölött hirtelen elborult az ég. Unta Drugeth hangos panaszolkodását, Draskovich selymes finomkodását, Erdődy nyegleségét, a nők butaságát vagy gonoszságát; az egész társaságot, a fajtáját, az országot! Ó! buja olasz völgyeken gördülő négyökrös szekéren hanyatt fekve a széna között Vergiliust olvasni… másutt lenni, cselekedni, szeretni: élni, ó élni!

– Mikoron haza jüvék az táborbul, – hangzott fel szava szinte kiáltva, – az hol az legaljosb nímöt feldwäbel is nagyobb úr, mint királa védelmére fölült magyar nemes, szalad elejbém mán az vár piacán az kapitány s lelke szakadva előbeszélli, hogy Miklós bátyám uram meghagyott özvegyének bosiákói jobbágyai fegyveres kézzel törtek be udvarházában, s hogy udvarbíráját megölték, s hogy mindent feldúltak, prédáltak.

– Hm! Aggebje parasztja! – szólt közbe Draskovich. – Büdös és kártévő!

– Csak az, eresztenénk szájokra a zablát! – tódította Drugeth.

– Az paraszt, az paraszt, mondja kegyelmetek! S az úr, nemes, nemzetes és vitézlő úr? Vannak néminemű új bányáink nékem s öcsém uramnak, Péternek, ki Lichben, ki Bakarban. Hát az minap Varasdon, croatiai és sclavoniai státusoknak gyűlésén nagy hangos panasz-szóra nyitá fel száját ellenünk Frangyepán Miklós uram, hogy így, hogy megintlen úgy, az bányák ide, az bányák oda. Tyűh! nagy gravámen! – gondulá az gyűlés. Egy szóval kiküldék zágrábvármegyei szolgabíró uramat, Jellachich Gábort, hogy az bányákat haladék nélkül betöltsük és betemessük.

– Injuria! – kiáltott Drugeth.

– Gubás ebnek fanos eb az társa, – bölcselkedett Draskovich.

– Majd! – fejezte be megcsendesülve, nagy megvetéssel Zrinyi. Dolmánya alatt megfeszültek mellén az izmok, amint most Eusébiára nézett. – Eh! – gondolta magában, – Frangepán ugathat, a paraszt csak paraszt, Eusébia csak asszonyi állat; a német, ha generális is, csak német, de ő, ő Zrinyi!

Drugethné nagyott sóhajtott és szomorúan rázta a fejét.

A kályhában pattogva ropogott a kemény fa s hangja betöltötte a hirtelen nagy csöndbe burkolódzó termet. Hó-felhőket kavart odakint a zúgó vihar; az ónas ablakok sírva rezegtek. A férfiak bajuszukat pödörgették s maguk elé néztek; a nők munkáik fölé hajoltan öltögettek. Draskovich palotás agara nagyot ásítva nyújtózkodott elő az asztal alól, hogy ura széke alá gömbölyödve folytassa az alvást.

– Jó kis zivatar! – szólalt meg kitekintve Drugeth.

– Szegény őzikék kint az erdőben! – mondta Borbála.

A férfiak elnevették magukat.

– Majd lelűjjük üket, hogy ne fázzanak! – nyugtatta meg Borbálát tréfásan Draskovich.

Eusébia leejtett valamit s amint Erdődy föladta neki, kezük összeért; a legény szeme kerekre tágult, a lány lehunyta az övét.

Az oldalba rúgott agár vonítva ugrott ki a szék alól.

– Öcsém uram, az agaram! – feddette tréfásan Zrinyit Draskovich.

– Nem akartam, bátyám uram, – mentegetőzött mogorván Zrinyi, – megcsuszamlék csizmám az págyimentomon.

Borbála szerelmes önfeledéssel nézett, nézett Zrinyire.

– Soha nem ülünk mán asztalhoz? – kérdezte Drugeth.

Ujra beállt a csönd. A kint féktelenül tomboló vihar a kéménybe szorulva panaszosan zokogott.