XXXIV.

A kis falucska piacán az öreg diófa körül merev vas és könnyü csipke csillogott. A kút káváján ivásra hajlitott vödör vize tollas német kalap alól csurgott a péppé taposott sárba; a hosszu vályuban szörcsögtetve oltották szomjukat a bús, lepcses száju nehéz lovak. A diófa padján gőgös, vörös arcu, fáradt, fehér képü tisztek beszélgettek, hallgattak unottan, sarkantyujukkal a sarat kapargálva s a fejükre szakadni készülő szürke égre fintorogva mélán: büdös egy ország… ronda élelem, savanyu bor… dühös paraszt és szerelem alatt harapó némber… ide mennek, oda mennek, minek ez?… Bécset nem fenyegeti veszedelem… no, csak vége lesz valahogy; jön a tél, tánc, ivás, friss szerető és régi feleség müvelt városokban, meleg kastélyokban… Körülöttük zsufolt némaságban állt, tolongott Montecuccoli leib-kompániája.

A templom tornyában nagyot reccsent az innen és tul elfekvő két tábort figyelő őr trombitája. A tisztek morogva kapaszkodtak föl hirtelen előkerült lovaikra. A faluháza alacsony ajtaján hányiveti, előkelő ifju fodorított haja lebbent s az ajtófélt támogató alabárdosok krákogva verték maguk elé két kézre fogott, bibor sallanggal szakállas furcsa fegyverüket. A délkeleti országuton büszke trombitaharsogásban, méltóságos, lassu fröcsöléssel döngölte latyakká az ólmos fényü pocsétákat a közeledő kis magyar csapat. A németek sortűz salvéja egy pukkanással lökte eléjük merev üdvözlete gomolygó füstjét; a magyarok rikoltva vagdalták a levegőbe szerteszéjjel ropogó karabinjaik összevissza fogadjisten-ét s az élükön lovagló kucsmája lassan emelkedett kimért, csekély magasságba a szőke sörény fölé.

Füst, trombitaszó elült, Zrinyi délceg alakja begörnyedt az alacsony ajtón, a lovaikról leszálló tisztek, magyar urak pökhendi és zavart köszöntgetéssel fanyalogtak egymás felé a padnak s a fegyelmezett bambaságba fagyott németekre bajszpödörítve, össze-összevigyorogva, fejjel integetve, nevetésre késztő fura hangokat adva incselkedtek át a mozgékony magyarok.

A földes szoba rég meszelt falának kakas kedélyü, vasba, szalagba, csipkébe takart főnémetek támaszkodtak körül a paraszt fenekek simára sikálta lócákon. A szalonna-, vörös bor-, tinta-foltos asztalon apró fácskákkal, szép kis, különálló hegyecskékkel, karikákkal, piciny, egy tornyu, két tornyu épületecskékkel, szabályosan hullámzó kanyargókkal, gondosan sűrü feketére vonalzott pocsétákkal telehányt, nevektől nyüzsgő, szeszélyes arányaiban hibás térkép terült szét; föléje göndör fekete paróka, sima, merev szálu, kopott hosszu fürtök hajoltak.

Az asztal iránt recsegő kemény léptek zajára Montecuccoli tervezgetésben merevült pillantással kapta fel fejét, majd ujra térképe fölé hajolt s óvatosan közeledő hosszu, finom mutató ujját egy pontra erélyesen lebökve hirtelen fölállt. Puchaim már abbahagyta álla közepén szőkülő kis szakállkája huzogatását s fontoskodó, komoly kézfogással lépett a bán elé és a hármas üdvözlet vegyesen német, latin szava mogorván morgott a fővezér intésére lassan kiszállingózók csizmaszár-csikorgás, vért-koppanás zavarta csoszogó csöndjében.

Zrinyi kucsmáját a térkép sarkára helyezte s szótlanul leült. Montecuccoli mutató ujjával még mindig a papirlaphoz láncolva, másik kezével odább tolta az alkalmatlan süveget és keskeny nyilásu szeme sugarát folyton a kijelölt pontra szegezve nagy lassan ülésbe ereszkedett:

– Hat mérföld… az hat mérföld… – morzsolta fogai között. – Nunc Domine Bane! – fordult aztán hangos szóval Zrinyihez.

– Utolszor jöttem kegyelmességedhez!

– Ugy? – villant a mohó, kéjes száj körül egy észrevehetetlen mosoly.

– Eleget beszéltünk három egész nap, minek kezdjem ujra?

– Valóban! – szólt komolyan a Feld-Marschall.

Zrinyi tekintete idegesen vágódott át a sima arcba: gúnyolódik? De a magasra vont szemöldökök két kérdőjele meg se moccant. Zrinyi feje lehajlott, agyon unt, szecska-cséplő tárgyalásuknak új fordulatot keresve huzogatta ki lába közé fogott tokjából kardját. A fényes acél vér-csatornájában kétesen csillogtak büszke jelmondatának hajszálvonalai s betü betü után csuszott lassan a türkiz-örves bársony mögé: nihil… bona… ors… S.

– Optime generalissime! – csattant a szablya ütközője, – nem Zrinyi beszél a császári fővezérhez… de magyar nemzet ausztriai házhoz… ha jobban tetszik: könyörög… hát könyörög, igen, nem Zrinyi, de a teje apadt emlőn rívó csecsemő, rothadt zsúpon éhező, rémült paraszt: avagy most avagy sohasem! Ottomán hold hordáival szemközt csak kettőnk kezében van szablya… én kihuztam nem egyszer… huzza ki excellentiád is!…

A csontos mutatóujj a levegőbe emelkedett s lassu görbülése ökölszorításba temetkezve bujt el a gőgös karfonás hóna alatt.

– … védje hát meg az ausztriai ház rongyolt magyarját, véres contributiót verejtékező, jóban, rosszban hű magyarját… a keresztény ököl a keresztény szüzet… mert félő, hogy császár birodalmának köve töretett boglárja mindenestül a nagy bestia ölébe hull és mert végre is…

S mig a büszkeségét két kézzel alányomó Zrinyi izgatottan kereste a nemzetéért megalázkodó könyörgés szavait, szárazon hangzott fel Montecuccoli szava:

– Mein Herr Graf Bane, az élést, szénát és abrakot máris hat mérföldnyi messzeségből kell harácsolnunk s ha nagyságoddal együttműködésre vinném seregemet, nem jutna elegendő sem embernek, sem lónak.

Zrinyi körmei combjába mélyedtek az asztal alatt. Kivülről vaskos röhögés szaggatódzott be a nyomott csöndbe.

– Egy döntő harc, – csikordult össze a bán foga, – erőt vehetne a gyülevész csordán… A helyzet csomóját kegyelmességed kezébe tette az Isten!

– De, kérem, bán ur, hagyjuk a zsoltárt! Nem mozdulhatok! Bécset nem tehetem föl egy kártyára! – füszerezte most már az előkelő unottság is a szenvtelen szavakat.

Az erektől duzzadó ököl koppanva zuhant a térkép közepére, de hirtelen minden ideget pattanásig húzó erőfeszités fékezte le ütközése helyén:

– Generalissime dux!… S ha mint cavalier cavaliert, kérem én kegyelmességedet…

Montecuccoli fölált.

– Hát… hát akkor! – derült szét a máj-hizlaló guny az érdes arcon, – mint cavalier, őszintén közlöm nagyságoddal Portia őkegyelmessége hozzám intézett rendeletét.

Azzal két csuklóján visszasimogatta a lágy csipkefelhőt s az asztalon álló ezüst-pántos ládikából kiemelt egy levélformára összehajtogatott papirlapot, szétbontotta s a bán elé teritette.

– … utasítom… egyetmást ugyan a bánnal megbeszéljen… de hozzá semmiképpen ne csatlakozzék… Tehát comédiát játszunk? – ugrott végre rekedt kiáltásba a bán mormogása.

– Pardon, a mappám! – nyult csöndes mosolylyal Montecuccoli a görcsös marok alatt zizzenve gyürődő térkép után.

Zrinyi vérbe boruló szeme a vezér arcára tapadt. Montecuccoli hidegen állta a farkasszemet egy pillanatig, aztán hosszu, selymes pillája megrebbent s jóleső csöndességgel ereszkedett csukódásra. Zrinyi elkapta fejét, ökle a kucsmájára vágódott s szitkot morzsolt szét bajuszában. Fejébe nyomkodta süvegét és sarkon fordult.

– És merre méltóztatik bánságod operálását fordítani? – hangzott szeliden a bucsu nélkül távozó után Montecuccoli kérdése.

– Nach Comorra? – toldotta hozzá gyorsan, szinte biztatva a komáromi főkapitány.

– Lehet! – s a becsapódó ajtón belül nagy darab vályog hullott a földre.

Montecuccoli vidám, halk nevetése körül röpködve lengtek parókája szárnyai:

– Hahaha!… Der Hungarn ihr «passama, passama»… Der ötschem urrám als mit Ballen zu spielen vermeinend… hahaha!… so ein jämmerliches Volck!