XXXV.

Az őszi ég párás, ólmos óriás kupakja mögött az elhajló nap reménytelen szerelmének távoli tüze sejlett; hervadásba aszott csupasz fák csurgatták busan magukról a szürke levet s a renyhe lapály bizonytalan utján lassan-lassan ködbe, messzeségbe mállott a hazatérő magyar insurrectió fátyolos dübörgése, kopott tarkasága.

Az ut közepén álló Zrinyi félkezével a prémbe markolva huzta szemére a kucsmát s a reményt adó feledést, a lova gubancos sörényében vonagló másik szótlan gyöngédséggel avatta nagy elhagyatása osztályosává a távozók után dobbantgató, fület hegyező, remegő paripát. Mögötte sip, tárogató költögette utnak, vonta magával horvátjai, fogadott népe emberi szótól árva, nyomasztó zörgését.

– Ó, kintaláló Isten, így lészen az minden magyarok gyászban kevert generálja hazája szerelméért portyászó szabad hadnaggyá! – mormogta a prémről szája elé sikló hideg tenyérbe, s a két hegyes vas között ágaskodó paripa két lábon fordulva zuhant vágtatásra a távolodók után.

Pusztaság békéjét ásító, tetőtlenül, bevert szájjal, szemmel feketén meredező, fojtott életet rejtegető falvak között, lábon rothadt vetéstől hizó földön, parlaggá vadult szántáson, bujdosók álmát védő földi lyukak, árva erdők, néptelen mezők mellett, hollórajt kerengető láposon, sívó csikasz bukdácsoló zsombékjain, büzhödő holttetem, madár-marcangolta dög messziről fehérlő bordái, elhányt saru, rongy, csonka fegyver, kivert gonosztevők, utjuk hibázott elmaradozó dulók jelzette csapán kullogtak fáradt, kedvetlen csöndben a győztes, zajongó török sereg után, mint görnyedt hiénák a bömbölő oroszlán nyomában.

Itt egypár tébolygó, gondtalanul zsákmányoló, majd harácsolók, lusta utócsapat ellen villant a kardjuk, karabinjuk, s a fáradtság, elkeseredés hősi dühre váltan öldökölt, torolt. De a jóllakott oroszlán a kis mardosásokra ügyet sem vetve, nyugodtan cammogott odább; s ha elevenjén érve megrázta sörényét, visszabömbölt és izmos farkával szétsuhintott, az óvatos Zrinyi elsiklott a csapás elől s a bevehetetlen Komárom kusza vonalu háromszögéből nézte az eredménytelenül üldözők csalódott visszavonulását.

A másnap dél azonban ujra mezőn lelte s nagy elhatározásával, kis csapatjával visszafelé indult a Csallóköznek most felső részén mutatkozó török nyugtalanítására; hordozható hidját átvetette a Dunán, Vágon, hogy megmarakodjék az utóhadakkal; aztán a kétségbeesés vakmerőségével szegezte mellét az érintetlen Dunántulra átkapni szerető nagyvezér előhadának s mikor az Buda felé fordult téliszállásra huzó serege élén, izgatott szavu, kusza irásu levelet menesztett Montecuccolihoz, hogyha eddig nem, hát most rohanják meg egyesülten a nyugalomra siető török sereget. A válasz késett s mikor megjött, elutasítást hozott.

Az esőtől átnedvesedő sátorponyva alatt keserü nyugalommal meredt Zrinyi a kezében remegő papirlapra, amelynek gondos kalligrafiáju kerek vonalai között felrajzott előtte rongyolt táborának fáradt népe: sápadt, beesett arcok mély üregeiben lázas-zavartan égő, kimerültség hályogába burkolt szemek; száz ut sarától piszkos dolmányok szinehagyott rongya; érdes szürkévé kopott, hajdan sárga csizmák, kapcaveszejtő szakadt bocskorok; tépett sátrak, téli szőrt nevelt borzas, sovány paripák; romlott puskák, rozsdás ágyuk, csorba kardok; egyhangu étel veszedelemben harácsolt unt mocska… s a térdig érő sár hideg, közönyös Fertője, amelyben vonítva ődöngenek össze-összecsattogó foggal, mint végső nyugalma helyét kereső veszett, kóbor kuvasz…

Azért se! Hej, trombita, sip, dob: előre!

… a nyugat bibor párnáira lehajló nap utolsó sugaraiban messzire fénylett mezőn, Dunán tul az esztergomi nagy dsámi kék kupolája, nyulánk, fehér minaretje a pilisi hegyek magas, téli szintelenségbe hanyatló rezes fala előtt. Az innenső part sikján álomra terpeszkedett a nedves földből mesés testü szörnyeteggé előhuzakodó őszi köd és suhanva siklott alája a bélai, kékitői dombok árva csapásain leügető szomjas, éhes vad egy-egy fakó foltja. De amarról, Köbölkut felől fekete-sürüvé gomolyodott mag közeledett s tünt el a párkányi utra széles-röviden keresztbe lelankázó dombok erdejében.

A nap lenyugodott s a fázósan előpislogó csillagok remegve huzkodták össze magukon tépett, fekete felhő-paplanukat. Az éjszaka tengerébe süllyedt mezőn néma magánosságban pihent a csönd, csak a borzas köddé rejtelmesült fák alatt zörrent, lihegett a lesen lapuló Zrinyi-nép.

A bán egy fatörzsnek dülve nézte a sötétségnek sötétséggel való fárasztó, zavaros játékát s közben-közben csillag-fordulást figyelve mérte az időt.

A kiszabott percen már puha-észrevétlenül rég átgördült az éj kereke s a háta mögött békételen morgás, pata-dobbanás és nyugodalmas mély lélegzet, zab-ropogtatás susogott rejtelmesen. A föld éjszakája föllopózott az égre s a korom-sötétben hüs szél rohant a völgyből erőszakos ölelésre a csörgő levélhullást siró, nyöszörgő erdőnek. Zrinyi már-már azt hitte, hogy félrevezette a cigány kém vagy a jelzett utócsapat veszedelmet neszelve más irányba csapott, és vissza akart vonulni, mikor egyszer csak a lassan meginduló eső parányi dobokat csöndes-szaporán berregtető bánatos hangversenyébe messzehangzó, vontatott, háromszoros bagolyhuhogás kiáltott bele mindig közelebb, közelebb.

– Lóra, legények! – recsegett hátra a vezér fojtott hangja.

Az eső fátyolosan kopogott s egy jó negyed óra mulva bátortalanul táncoló lámpa tünt fel az uton: alatta fehér turbán és halványan világító öltözet, mintegy a levegőben uszva. A sötétség huzta, tolta a magános beteg libegést. Nagy időre rá két keserves lámpa-lánc közé fogott fekete tömeg csapogott, zörgött el alant. Hosszu szünet után tág közökkel rakott, nyikorgó, zökögő, egyes lámpa-sor dübörgött előre. Majd végül még nagyobb térközzel imbolygó lángok girbe-gurba táblája, rögtön nyomában sötét csikorgás és ujabb fáklyacsapat.

A domb feje most hirtelen megmozdult s a süstörögve pislogó fényfejek ösztönösen sietésbe kaptak, de a lejtőn ledobogó, zörgő zaj már üvöltve közeledett s a megállapodó vörös-fakó petty-mező tudós gyűrübe, négyszögbe hajuldozva Allah kétségbeesetten segitségül hivott nevétől morajlott.

Zavaros tömegek zökkentek egymásnak; fegyver, győzelmi rivaj, sebhedt ordítása bizonytalanul csattogott a bókoló, eltünő, fogyó fáklyavilágok között, mintha az éjszaka leplébe gabalyodott Leviathán rugódozott volna szabadulásért.

De a széleken köröskörül újra és új fáklyák gyultak lángra, szakadozott vonaluk félköre gyűrüs karolásba ivelt s ropogva szakadt a bekerítendőkre golyó és keserült parola-kiáltás:

– Ne bántsd az magyart!

Az óriás félkör két vége összecsapódott s az ólmot, szitkot eszeveszetten csapkodó gyilkos fáklya-gyűrü kerítette sötét vonaglás bugó «Allah!»-ja, golyója lassan-lassan csak elfogyott.

A lanka tetején trombita harsant, a lövöldözés elhallgatott s az óriás gyűrün belül csak kialvó élet, haldokló lángocska hörgött, sercegett a fáklya-oltogató zuhogó esőben.

Keleten mogorván ébredő hajnal tologatta el sápadtra aludt arca elől a felhőket: a gyűrü megbomlott, holt és dög igának feszülő ökrök után, vontató kezek alatt mezőre, útszélre csúszott, szekér, ágyutalp jövetele irányába fordult s a zsákmánnyal Komáromba visszainduló Patachich kézcsókja némán bucsuzott a szótlan jóváhagyást bólongató szomoru vezértől.

A bán maga s vele maradó vitézlő népe a Dunának csapott, elrejtőzött a füzesben s az éj jöttével a távolban pislogó Esztergomot figyelve az óvatosan kiszemelt ponton átkapott a tulsó partra. Nap feljöttekor már a hegyek közt hevert valami völgyszorulatban a nappali álomra bágyadt kis tábor. Vezérnek, tisztnek még csak vertek sátrat, de a halálosan kimerült vitézek zsufolt összevisszaságban roskadtak el a gulába rakott puskák, pikák között pokrócon, mentén, köpönyegen s az összehuzózkodva tenyeret arc alá támasztott, hasra terült, hanyatt terpeszkedett mély álomban szuszogók fölött kisütött a lankadt nap fösvény könyörülete. Borzongva ébredtek aztán a hüvös esti szélben s remegő ajakkal, reszkető lábbal guggolták körül a vacsora-főző bátortalan tüzeket. Az erő, világosság után óhajtó kábult öntudat kortyogó torokkal habzsolta a bort, sert; kanizsai börtönben ült magyar hézagos tudománya elevenítőnek nagy esküdözve állított kávékotyvalékot kavart; zsákmányolt pipa, dohány élesztgette volna a mogorva ügyetlenséggel tanulók lelomhult idegrendszerét, de kártya nem pattant, kocka nem ugrott, nóta nem búgott köztük.

Kis hajnalban újra úton voltak.

Hegyhát domborult eléjük, meredek hivta próbára roncsolt erejüket, völgynek csuszkoráltak, patak-sugát tapostak iszapos kölyök-örvénnyé, emberi lakást, török földhányást messze elkerültek és mentek, egyre mentek a rég elillant nagy sereg nyomán. Dombtetőről itt-ott kanyargó folyónak folytatástalan, iránya sem sejtett darabja csillant a ködnevelő, tulsóparti végtelen unalmu sik határán; más hegy oldalában kezdetleges erőd, kék kupolácska, szerény-barna fa-minaret. Tovább! A lassu lejtő egy helyen hirtelenebb szögbe hajolt vissza s az út meredeknek ágaskodva, lomhán domborodó, egymásba málló emelkedésekkel rakott nagy, kopasz, otromba tetőre vitt.

A szél pisszegve rángatta a kucsma-tollakat s puha-kövérre fujva lötyögtette a fel-felkapott mente-ujjakat a szájtátó, szomoru, néma csöndben.

Balra hosszukás sziget, rajt zöld lomb-falából kivedlett egypár szürke házikó, túl a lila, nehéz párával rakott végtelen sik mély szakadások barázdálta néptelen partja; odább délre ismeretlen róna sarával pocsétás folyócskának a Dunába siklása, ölelő karja mögött gömbös fejü sírkövek rendetlen, tömött hada; aztán a pár minarettel tüzdelt, árokkal, alacsony fallal háromfelől kerített s a Dunának nyomott csekélyke Pest. Az innenső parton török hadihajóhoz hasonló, hosszukás hegy tetején magas, erős falakból fölszökő minaretek után messze földuzzadó város; lábánál a Duna vizét néző, lapos tetejü házacskák ablak-szemekkel írt sok össze-vissza dominó-kockája, amelyeknek szeszélyes vonala az innenső hegylábat megkerülve halkan enyészik el a jobbra, újabb magas hegyek lábához szolgáló mély lapály sirkövei felé. A Duna beteg, opálos vizében nagy, kerek rondellák áztatják sötét lábukat a parthoz közel s ott, ahol Buda legmagasabbra szökken az arany gömböket hordó kupolás királyi palotában, a viz hátán csipkézett szélű, hullámzó hernyó-vonal a hosszú hajóhid. A Kizil elma szeráj pirosan csillogó óriás almái mögött újabb város-folt s aztán a szakadékos oldalu öreg Gürz-Eliász-baba hegye, amelynek kopasz bubján félrevágott sapka a kis török palánk. Uton, uccákon fehér pontocskában végződő vagy egyszinű vörös-barna foltok mászkálnak s a magas falak aljába fúrt köpü-nyilások felé kigyózva erőlködő utakon tömlőkkel, korsókkal hasas lovak bólogatnak egymást váltó irányu kettős vonalban föl-le.

A csapkolódó zajjal hangos vizi bástyák elhallgattak; lágy zenét, imára hívó bugás-foszlányokat sejtett néha fülük. A nyugati lankák szőlleiben lángok gyultak s Kiz ádászi Duna-ölelte, vedlett fái között dühösen csaholt a kutya.

– Iste Budin! – mutatott le egy török fogoly lelkesülten, aztán összefont karokkal borult térdre a nagy szent közbenjárást kérve:

– Sifáát já! Gül-baba!

Egy hang se hangzott, mozdulat se szakadt s halkan fordultak vissza a fáradt paripák. Vissza, csak haza már, gondolkodó úton, kábult fejjel…

A novemberi szél szárnyán érkező Tisrini száni hó Kászim napja azonban a Mérték mezejére gyűjtötte Buda alatt a hadakozást befejező oszmán sereget. Egyhanguan darálta a harcosok lajstromát a katonaságot kifizető basa diákja s ha a kétszer kiáltott név viselője nem jelentkezett, melléje vetett egy hanyag «mim» betüt… mavt: halott!