XXI.

Az éjjeli mécses lángocskája hajladozva, meg-megrebbenve úszott a kis olaj-tavon. A kályha tompa süvöltéssel felelgetett a tetőn táncoló viharnak, amely erőszakos incselkedéssel rántott egyet-egyet az ablakok fatábláin.

A tépelődésében elvánnyadt arccal szunnyadó Zrinyi riadva ébredt a szomszéd szobából felhangzó gyerek-sirásra, amelyet sipítva ragadt magával a küszöb-közön zörögve áttolakvó szél. A bán megemelintette a selyem-suhogással lebegő kárpitot: a mécses összerázkódó fénye sárgán esett a mély nyugalommal alvó Mária arcába. A szomszédban is csönd, csak a kicsi sír erősebben…

S mi volt a vége? – gondolkozott tovább tarkója alatt összefont kézzel, – a király nem akarja a predauciusok bekebelezését s az áldatlan huzakodásban a mi karunk fáradt el előbb… no, igen, a telkek ujra fölmérve, beirva, ez valami, a szolgabiróságoknak uj határokat huztunk… az adózás alapja most már biztosabb… Nem is mehettem volna! Nem mehettem volna, ha hív is Rákóczy! Királyom ellen fogtam volna fegyvert, a jó Ferdinánd ellen, aki bizony no, csak szövetséget kötött ám a lengyellel…! Mi az, hogy senki se mozdul a rivásra?

Lassan fölkelt, belebujt papucsaiba, hálóköntösébe s átnyitott a szomszéd szobába. A szemközti falnak támasztott divánon ültéből fölborulva aludt a kis, barna képü horvát szoptatós dajka.

A sarokban, a födeles ágyacska oldal-rostélyán belül, göndör lenhaj hullámai között egy nyitott száju, puffadt kövérségü sárga arcocska. Középen, a magától meg-megringó bölcsőben összeszorított öklöcskéit csáposan rezegtető kisebbik; szája négyszögletesre görbült a panaszos ordításban.

Zrinyi körülnézett, vállat vont s a bölcsőhöz lépett morogva:

– Jüjj, no, kis Katám, tisztában teszlek!

*

Az alacsonyan gomolyogva rohanó szürke felhőtenger alatt, a vastag fehér takarótól roskadó fenyők tövében messze fölfelé, a felhőbe bujt csúcs iránt, ezer és ezer kis fekete pont nyüzsög az egymásba simuló hatalmas rücskök ágyazta szakadék mély havában, amely csak nem akar fogyni a csipetenként odább lódító lapátok, ásók elől. A ragadós hó alatt éles szikla, lépést csusszantó kavics; útnak híre, se hamva. A góbé elkeseredetten húzza vissza fogásig süllyedő s a végin is csak sziklán pendülő ásóját:

– Komé! vajjon látja-é Isten az mü nyavalyáinkot?

– Látja ugyan, de Isten úgy segéjjen, ő sem tehet róla! – hangzik háta mögül mély meggyőződéssel.

Lent, ahol a szakadék völggyé tágulva simul el, övig áll a hóban Rákóczy György és sóhajtva néz föl a szürkén fehérlő máramarosi bércekre:

– Nem ember ellenségünk, hanem Isten van ellenünk… Majd tisztességes halált kivánnánk inkább!

* * *

A csáktornyai vár északi kapujának hidján bocskorok csoszognak, taliga zörög; fekete föld, mész, cement, délről jött nagy terméskövek rázódnak a sovány, izmos, meztelen barna karokra függeszkedő nyikorgással befelé.

Zrinyi a régi lőporos torony aljában állva beszélget egy nagy kalapu kis alakkal, akinek fekete térdnadrágja oldalhasítékán kacéran buggyan elő a vörös selyem betét. Az idegen harsányat kiált s a térdszalagrózsa fityegőjének arany cafrangja türelmetlen toppantásban verődik sovány ikrájához: a hangra egy föld-kupac tetején álló felvigyázó szaladva iramodik a cementet keverők felé. Aztán újra Zrinyihez fordul s mutató ujját magyarázva helyezi a papirlap egyik pontjára. A bán figyelmesen követi az erődítési terveken ide-oda szaladgáló vékony ujjat.

Majd lóra ülnek s a szekerek, taligák sora mellett elléptetve a vadaskert hosszában ügetnek északkeletnek. A kis ember egyszer csak föláll kengyelében, beletekint a kezében lobogó papirba s tenyerét szeme fölé ernyőzve néz el a stájer hegyek dombokba haló lábától messze keletre elnyúló síkon.

– Monsieur le comte, ide jönne a redoute, – mutat előttük egy dombra.

Zrinyi helyeslően bólint s a dombra szöktet. A dombon túl tavasziasra dagadt patak piszkos vize fölött palló.

– … le tout protégé par un redan avec flancs! – azzal a tenyerébe rajzol egy négyszöget, ami a redoute-ot jelenti, egy vonalat kanyargat elébe, az a patak, rá, a redoute-tal szembe, két kisebb vonalat peckel keresztbe, az a hid; a patakon túl egy megtörve lefutó s a hid felé szétnyiló száru éket vés körmével, az a redan, a pallót védő szöggát.

– Jól vagyon, ingenier uram! – szól Zrinyi.

Megfordulnak s a két paripa néma léptetésben süppedezik a kövér füvön.

A széthasadó felhők közül kibukó nappal szemben szivárvány ragyog fel s Krakóban búg a harang, bőg az ágyu. A buggyos ruháju svédek tollas kalapjainak, az erdélyi hajduk vörös, zöld kucsmáinak tengere már a Visztula hidján túl hullámzik tolongva, mikor égre lendül a kozákok keresztes zászlaja, megremeg a borzas prémű süvegük mellé tüzött apró levelü, egyenes faágacska, s megindul a hihetetlenül karcsu és hosszu szigonyos kopják alul földet érő ritkás erdeje. Dob recseg, vezénylő kard villan a magasba s lendülve úszik a többiek után a moldvai zászlók szentje, ökörfeje s az oláh selymek sólyma. Ujra színes, függélyes, bő svéd redők rengenek előre a porfelhőt kapáló lovakon… s mikor a por elül, vágtató lóval lépésben menve halad előre, szemét a Wawelen hatalmas tömegben, karcsu csúcsokkal, hegyes tetőkkel fölmeredő királyi várra függesztve, fehér vont arany dolmányban Rákóczy György. Mögötte a svéd, erdélyi, kozák, oláh urak tarka, gőgös, diadalos mosolyu csoportja előtt, kerek polyák kalapját szemébe huzva, Würtz, Krakó kapitánya és remegő keze tartotta selyem zacskóban zörrenve verődnek össze a behódolt város kulcsai. Utána síp, dob, trombita, por s a hódító lovak ezreinek szivet döngölő tompa dobogása…

* * *

A négy sarkán négy kerek toronyba gömbölyödő vár festett falán kigyulva csillogott a két sor ablak az alkony tüzében. Lent, a sárga, kopár sziklák övezte kis öbölben csüngő vitorláju bárkák pihentek csöndben összebujva a ringatódzó vizen, amelynek millió apró bibor hullámocskába szökkenő opálos fénytakarója békén terült el messze, a lilával foltos barna szikla-hegyekig. Fent az egyik ablak ragyogása rezzenve nyílt sötét négyszöggé s a kikönyöklőhöz kongó harangszóval keverten verte föl a sós, nedves tengeri szellő a portorei hajósok, halászok dudával kesergő, síppal sikongó ünnepi, ájtatos bánatát.

– Elhiszem, német szóra fogta apró cselédidet bécsi feleséged, mi? – folytatta Péter, a bán mellé könyökölve, a nehéz hegyi úton megszakadt szóváltást.

– Nyughass mán, Péter! – mordult fel Zrinyi.

– De nem! Nem lehet, hogy teljességgel németté apolgatott az Löbl leány!

– Péter! – egyenesedett ki Zrinyi.

– Hát osztán? Péter, igen, Péter! Vessünk számot egyszer ez életben, vitézlő bátyám uram! Te jüttél felém… én mán csak ha az temetésedre mentem volna Csáktornyára…

– Nem hozzád jüttem, jó testvér, az tengermelléki passusokat jüttem nézni, – szólt elcsendesülve, gúnyosan Zrinyi.

– Mi okon vonyál ki hát barlangombul?… Mast itten vagyok és beszéllek. Én nem tanultam csehországi köntösöknek szabóságát, mint annyi sok más, vagyok, ki voltam s lészek, igaz horvát! Te? Elsőben magyarrá vedlett szüved, mastan meg… Eh! Mi dolog ez? Familiánk mint cometa szörnyen fénylett magasbul s mastan csak sindik, mint bujdokló fényü kicsinyded csillag! Bizony, Miklós, Katámmal gyakor szóval, sürü óhajtással szomorkodunk régi hirünk-nevünk gyalázatos veszésén… Jó, no, tudom, kit mond tekinteted: én csak én vagyok, alábbvaló nállad elmére, vitézségre… De nem vagyok így is sorban utolsó! Sirhatnék, Miklós, ha szároz szemem könnyet adna hozzá, látván irigy fátum alatt hajuló derekadat… Kicsuda pántolódjék mind az világgal az köz bontakozott állapatja miátt Horvát- és Magyarországon, ha nem a Zriniek!?… Én csak úgy mondom, vedd eszedben az szót: jobbágyinkbul nyolc ezeret könnyű szerrel állathatnánk talpra s az holdultságbul husz-, huszonötezer katonát szedhetnénk soldra…

– Mit akarsz? – búgta, föltolakvó gondolataitól félve, a bán.

– Azt, kit illenék, hogy te is akarj! – vágta szemébe merészen Péter.

– S ha akarom? – állta a kihivó tekintetet Zrinyi.

– Hejh! akkor! – s fenyegetve lendült Péter gróf ökle a terem falán függő, valami régi, füstös király-kép felé.

– Akkor… akkor… várjuk, szép öcsém, az jobb üdőt, – csapódott le a bán csontos, izmos keze büszke öntudattal öccse vállára, – kinek szelleti Lengyelországbul fujdogál erre alá!

– Keljünk eleiben! – gyult ki a vakmerő remény Péter szemében.

– Nem, Péter, nem! – morogta ujra magába süllyedve Zrinyi.

Az uszkokok főkapitánya elkedvetlenedve forditott hátat, majd visszapattanva fölkiáltott:

– Mondd ki hát, hogy higgyek!

Zrinyi szája gúnyos ívbe görbült, míg szeme Péter gróf lelkében olvasott:

– … hogy magyarok közt királ kévánok lennem? – ejtett lassan, nyugodtan szót szó után, – s te palatinus?… Nem! Nem!

– Velencés kezével?… Francuz… haddal? – suttogta lázas kiváncsisággal, egészen hozzá hajolva Péter.

Az öccsére nem is figyelmező Zrinyi lelkében gyötrelmes örömmel született meg a gondolat…

– De ország gubernátora, igen!

A nagy teremben susogva, bugva kavargott a zavaros visszhang s a homály a tengerről föllépett a sziklákra.

*

Jobbról az enyhe lejtésű távoli hegyek zöldje felől a Schmielova vára alatt elsiető folyócska, balra a százszoros salvéval durrogó ágyuk füstjétől gomolygó magaslat; középen az egytornyu kis faluhoz kanyargó széles út. Az út mellett két felől, a szántássá taposott friss gyöpü síkon elszórva, arccal az útnak kisebb lovas csoportok; mögöttük két-két, innen a dombtól a falucskáig széles, szines, pikákkal, csidákkal tüzdelt csik, előttük a kapitányok ritkás arcvonala: kozák és magyar lovasság.

S elől a dombon, amelyre fáradtan kúszik föl a falu útja, himzett nyeregtakarós lován Rákóczy György, Erdély fejedelme. Mögötte főemberei.

– Keves az svécus, Kemény uram! – rezzen meg a fejedelem előre álló tömött szakálla.

– De nem, nagyságos uram! – hangzik a bizonytalan válasz.

– De bizony csak hét ezer vitéz! – bólint szomoruan, mint aki mindent tud, Rákóczy, s közben megfordul fejében, hogy a lengyelek mind elpártoltak tőle, még akik hozzá szítottak, azok is elhagyták, Lubomirski s a többiek, ki itt van, kevés is, rongy is… Szelepcsényi műve… itta a borát, lakta sátorát s a saját táborában érdekei ellen dolgozott… bécsi ötlet aljas eszköze… – Még az búcsuebéden is, – szólal meg hirtelen hangosan, – jól lakék, váltig esküvék Szüz Mária emlegetésével bővesen! Hajdu sem esküdhetik többet…!

Az urak rábólintják az igent, tudják, kiről beszél.

– Lator ember, én mondom, mert… – emeli föl kezét Kemény János, mikor Rákóczy int, s mögöttük oldalvást nagyot buffan a rézdob, fülsiketítő lármát okádva rebbennek föl a karcsu trombiták s a magaslat ágyúi nehézkes sietéssel fognak szaporább bömbölésbe. A fejedelem fehér paripája kifelé forduló patával, magas szögbe emelt, dagadó izmú lábbal indul meg; szálas farka a földet söpri. Rákóczy lekapja süvegét, combja mellett büszke alázattal feszíti hátra, dereka meggörbül s lehajló fején meglebben a frissen borotvált koponya üstöke…

Szemben fodorított hosszú hajak, csipke-örvek, omló vonalu, könnyü ruhák sűrü rovátkája előtt egy szürke paripa keskenyülésü, hosszan lógó nyeregtakaróján ezer buggyanással redős bő, szalag-csokros nadrágszárban előrefeszülő két merev láb; nyeregkápában hosszú, cafrangos pisztolytasak; csipkehabos mell; jobbra egyenesen kinyuló kézben tollbokorba boruló föveg; legszebb hajlásu ívekbe simuló, klasszikusan egyenes arcvonalak; széles ajkon az orr tövéből elhajló vékonyka bajusz tiszta félköre; egyenes derékkal könnyü főhajtás: a szövetségese tegnapi első látogatását visszaadni jövő Károly Gusztáv, svéd király.

– Serenissime ac potentissime rex… – remeg szinte meghatottan Rákóczy hangja.

– Celsissime princeps… – harsan vissza büszke nyugalommal a köszöntés.

* * *

A vára udvarán lováról lelépő bán megtántorodott: mind a két lába remegett. Fáradtan csatolta le sisakját s amint homlokához nyult, gondolkozva kapta félre a fejét, aztán szeme elé emelve nézte az ujjai hegyére ragadt száraz vér porát, szivárgó vér nedvét. Sisakja belsejébe tekintett, külsejét vizsgálta s mosolyogva ölelte magához az aggodalmas ráncokba vont homloku Máriát:

– Semmi, feleség, semmi! Kósza szablya-suhintás repeszté meg bévül ez pántot s az goromba szélü törés karistolá föl az bőrt… De az babócsai aga Allahjánál pipázik mán valahun pokloknak fenekén! – s ezzel aztán mintha el is mesélte volna egészen a Kanizsához közel ásott új sánca ellen támadó törökök ellen vívott ütközetét, tudakozódva folytatta: – Megjüvének Légrádrul, Varasdrul az harangöntők, kiket az bécsi ágyuöntő mester keze alá rendöltem?

– Igen! – felelt Mária türelmetlen révetegséggel.

– Az salétromcsináló ember?

– Munkálkodik, édes uram, mint értem az várnagytul, de…

– No! – nézett kutatva az asszony szemébe, akinek izgatottságát csak most vette észre, – Trézsi?

– Nem jól vagyon! – felelte sírásra hajolva Mária.

A füstös, összekapart mellvas zörrenve koppant a földön az épület felé siető bán mögött.

– Trézsuka, kis cselédem! – hajolt kedveskedve ott fönt a beteg fölé.

A halványsárga, kövéres arcban mosolyra nyilt a vértelen száj keskeny vonala; a két kis párnás kéz a poros, izzadt arcot paskolta:

– Väterchen! Väterchen!

– Látod? – fordult vissza bizakodva feleségéhez a bán.

– Gott sey Dank! Mastan igen… de hun erőben, hun gyöngeségben, szinte minden órán fordul állapata… Jaj, jaj, édes uram! – fejezte be sopánkodva.

– Vor dem Kinde! – intette rosszalóan hallgatásra Zrinyi.

A kis Terézia figyelve nézte apját s Mária elnevette magát:

– Talám többet is tud németül, mint apja ura!

– Te, kis bécsi practicás! – fenyegette meg a bán a kacér vállvonogatással hátat fordító asszonyt.

Mária a most már fecsegni, nevetgélni kezdő betegnél maradt, mindenféle gyanus szinü levet keverve, töltögetve üvegből csészébe, csészéből kanálba; Zrinyi pedig megfürdött, átöltözött s lement kis kertjébe, amelynek viruló zöldje gondos öntözés fakasztotta illatot sugározva fordult csöndesen a tikkadt nyári nap alkonyának árnyába.

A bán nagyokat lélekzve, gondolkozva lépegetett a lucskos gyepen rózsatőtől rózsatőhöz. Itt egy bimbón simított végig ujja, ott egy selymes, halvány testü, buja rózsafejet fektetett két ujja között tenyerére és sokáig elnézte a vágytól széthajló kövér szirmokon duzzadó ereket. Amott papucsa orrával igazította ki egy másik tő véletlenül eltaposott gyürüs sáncocskáját; száraz levelet morzsantott le gyöngéden; sercegve égő hasas zöld rózsatetüt pörkölt le parázsló taplóval. Majd leguggolt a kis gyepszegélyes ágyak elé s vaskos keze alig érintve enyelgett kis, szines jószágaival: az öntudatlan nyiltsággal bólogató fejecskékkel… A szőke fürtök hirtelen haraggal zizzennek meg a dolmányon… Kezébe veszi a zöld levelek között alattomosan megbujó éles követ, föláll; ujjheggyel földet érintő bal lába előrefeszül, jobb karja hátra vágódik s megtelt, de még mindig gyönyörü teste íve gömbölyüre feszültéből előre pattan: a repülő kő sivító parabolája a várfal fölött hajlik kifelé, messze, az ároknak. Ez az ő kertje! De szisszenve kap a köszvény csákánya alatt megránduló tomporához… A másik… hm, a másik szinte eltünik a Bécsből s mindenünnen beléhajitott sok kicsi, nagy kő alatt… Köszvény! Csakugyan hosszú élet jele? De milyen életé?… Eh! kevés patientia, sikoltás és néha szitkozódás kell csak hozzá… – Ejnye, de cifrázza az hidat kérő tülkös! – neszelt föl hirtelen. – De türhetetlen!

A kis, könnyü, nyitott kocsival szinte repül a négy ló az udvaron keresztül. A végig kigombolt dolmányu, ingelejü utas föláll ültéből s amint megpillantja a kertben a vár urát, ordító hadonászásba kezd. A négyes tajték-rongyokat fröcsögetve áll meg s a hadonászó alak hamarjában nem találja meg a lábát, amelyikkel kilépjen.

– Nagyságos uram! – igyekszik roggyanó futással a kert felé, nyári kalapos süvegét libegtetve, – nagyságos uram, csuda nagy, dücsőséges fáma; győzödelem, győzödelem! Erdélyi uraim Dancka táján dobolnak! Cracovia, Sandomír ű nagysága kezén!… Bocsánatos gratiáját esedezem: jó napot kévánni majd felejték az örömtül, ki szüvemben hallelujáz… Pfüh! mán csak leülök ez kűpadra nagyságod engedelmével…

– Jó napot, Vitnyédy uram! Ugyan béesett, mint üstökös, ez várban!

– De Rákóczy az üstökös! Győzödelmes serge penég tündökléssel fényeskedő farka! Bizony fejében száll mán az lengyel korona! Lengyelország Erdély vazallusa lészen! Jól s okosan tevé Ferdinandus, hogy koporsóban bujt föld alá; szégyenletében bújna mast oda, vagy inkább félelmében! Hejh! az koronás fejü papocska mast odafönt Bécsben ríhat apja után, mi tévő lészen ez zimankótul fekete fölyhők feje fölött való győlekezése korán!

Zrinyi kiegyenesedett. Fölkelt tehát már a nap a lengyel hegyek mögött és sugarának tüze bécsi hajakat pörköl s reménysége kis palántáit zöldíti nevedékennyé! Milyen jó most, hogy Lipót nem hivta meg a Rákóczy ellen küldendő sereg körül forgó megbeszélésekre, de még jobb, hogy az öreg Hatzfeldet állította ama tizenkét ezer ember élére!

– Hejh! nagyságos uram, nagy grádiccsal vagyon feljebb az mi dolgunk! Merthogy hiteles az fáma… Mednyánszky uram embere hozá… Mast lészen üdeje, hogy ne aludjunk térdén az németnek, mikor amugy is reánk köszörült beretvája megrözzen kezében… hogy… mert – s szeretett volna még valamit mondani, valami nagyot, elhatározót, – … mast vagyon avagy lészen, vagy lenne alkalmatosság az bécsi kertekben való gyümölcsöket leszedetni… ha… – s tétovázó szeme elfordult az összefont karokkal mély tépelődésbe merevült bánról s az udvaron köröskörül sétáltatott megizzadt lovak kerengését követve igyekezett a fejében lázasan ugráló gondolatoknak valami fonalat találni, amelynek végére odacsomózhassa Zrinyi gyors beavatkozásának legalább az igéretét.

Zrinyi szótlanul vetett számot magában talpra állítható fegyveres erejéről, zsoldosokról, Péter öccséről, barátairól, az elégedetlenekről. A képzeletében szétterülő Magyarország térképén már messze járt elgondolt hadával…

Vitnyédy, minden egyes pitykét hosszasan megpödörgetvén, gombolgatta össze csöndben dolmányát… aztán csak egyet köszörült torkán, elsimított őszülő haján, fölállt s ünnepi lassusággal lépett a bán elé:

– Nagyságos kegyelmes uram!

Zrinyi fölrezzent s távoli ágyutüz villanásaival szikrázó szeme büszkén állta Vitnyédynek felekezeti bosszu, hazafias vágy, nagy, őszinte szeretet rajongó lángjával égő, könyörgő, szókimondástól szégyenkező tekintetét.

– Uram! Az seregek urának és Istenének, kinek dücsőséges zászlója alatt nagyságod, mint hűv és szorgalmatos vitéze, más tunyáknak és eleik dücsőséges cselekedetétül elfajzott nemzetének confusiójára vitézkedik, szentséges óltalma és gondviselése alá ajánlva nagyságodat, nagy alázatossággal kévánom tiszta szivbül, hogy ű szent fölsége tanácsolja és vezérelje ez állhatatlanságban állhatatos üdőkben minden dücsőséges cselekedetekre… és ű szent fölsége harcoljon, igen, harcoljon nagyságoddal és tegye ellenségi előtt úgy röttenetessé, amint az keresztyén világ és ellenségi előtt is dücsőségessé… én… – s az összefonásból reszkető ujjakkal kivájt kart magával rántotta térdre rogyásába. A bán keze fején egy csók s egy könny melege égett.

*

De az eretnek Rákóczytól főpapi buzgalommal undorodó Lipót biztatására, aki olyan sietve újította meg a lengyel hitlevelet, hogy az országbirót és a horvát bánt el is felejtette meghíni a tanácskozásokra, a dán király hajóval, sereggel négy felől rohanta meg Svédországot. A svéd király Rákóczyban nagy hadvezér, jó barát helyett történetes sikerein elkapatott, ostobán ravaszkodó, hiú álbarátra lelt, aki önzésében elvakulva addig-addig halasztotta szövetségük levelét aláírni, mert magáénak akarta s képzelte egész Lengyelországot, míg a dán becsapás hirére Károly északnak készült és semmi sem kötelezvén, meg is indult. Most, amikor csak Steenbock és a bádeni őrgróf maradtak mellette, Rákóczy lelkében megnyilt az örvény, de Varsó bevétele s maradék készletének bora egy napra szivárványt vontak föléje. Ugyan! Mondják, hogy mindenütt körül veretlen, sőt harcot sem kóstolt lengyel hadak rajzanak s ő bizonytalan, de annál biztosabb veszedelmet rejtő gyürüjükben kerengve csak játssza a hódítósdit! Ugyan! Hisz Steenbock és hada vele van… De a svéd marsall tömpe orra, tömött bajusza már gondolkozva hajolt sátrában ura visszahivó parancsa fölé. Hiába átkozódott a királynak besétált fejedelem, hiába alázkodott méltósága magafeledten könyörgő sirásba, csak annyit ért el, hogy a svédek lassu lépésü utóhadnak maradva, a délkeletnek tartó erdélyiektől úgy szakadtak el loppal, hogy az ellenségtelen hajszában kifáradt, eleség hiján gyöngülő s kételkedni kezdő magyarok észre ne vegyék… mindjárt. Merre menjenek? Vége csakugyan a bekötött szemmel kergetődző királyosdinak? Ahogy a svédek tanácsolták, a Búg megduzzadt vizétől védve, Krakónak s onnan Moldován keresztül haza? Vagy, amire kozákjai sürgették, tovább, még inkább délkeletnek, Lemberg felé, hogy a sárga nádak hadai hetmánjának uj kozák segítő seregével találkozzanak a harcot folytatni, vagy inkább megkezdeni…? Mért nincs ellenség sehol? Minden város behódolt, de vajjon az övé maradt-e a háta mögött is? Mért csurran ki marka két szélén, amit belészorított? Hisz csak az a föld az övé, amelyen áll… S ha odább lép…? Ez az utolsó kártya, s bizonytalan lapjára mintha Chmielnicki hetmán kajla bajusza volna rápingálva… Üt-e mindent, hogy a boros poharak megtáncolnak az asztalon vagy egyáltalában kezébe kerül-e?… Mindegy! Csak előre!

Mire a lápon áttapicskoltak, az oláh nem volt sehol; mire a folyón átkapattak, ki két ló közé lépve, ki tömlővel, ki véletlen dereglyén, – ha fulladásba is sodort az ár tiz-husz vitézt, azok legalább nem látták, – a maradék lengyelség is hűtlen árulóként a tulsó parton maradt… Mindegy, előre!… Jön-e a kért kozák segítség?… Igaz-e, hogy az uj nagyvezér, az öreg Köprüli parancsára tatár horda lovagol feléje, ki tudja, hol, messze-e vagy közel, hogy engedetlenségeért, a bolond hadjáratért megbüntesse?… Igaz-e, hogy a lengyelség egyesült mögötte s bekerítni készül?… Ez igaz! Őrizetlen utóhadából ezer kozákot levágtak…

A sáros, piszkos borzas lovak remegő innal lépkedtek görnyedten bóbiskoló vagy villogó szemmel körül-körültekintő rongyos, tetves, éhségtől sáppadó arcu lovasaik alatt. A csidák hajdani büszke erdeje remegő, összevissza rács. Morajlik a nyomorult csorda s mintha rekedten rikoltaná itt-ott valaki: – Hátra!… hátra!…

Rákóczy a kantárt a fáradt állat nyakába vetve, kifeszített két kezével a nyeregagyra támaszkodva, tágra nyilt, befelé néző szemmel tekintett el a bizonytalan, gödrös út két oldalán alacsony dombokkal messze hullámos tájon s azon gondolkozott, mit ad enni népének a legközelebbi pihenőn. Hogy ad ebédet, Ur Isten! aki a vacsorával is adós maradt?…

A háta mögött felzugó rettenetes zajra, ordításra ijedten vágta oldalt a fejét.

A por magasabbra csapott fel, amint a piszkos ember-ár szétzúdult jobbra-balra a sötét lomb között piros pontokkal diszlő sok fa alá. Ág reccsent, lomb-korona ingott a fákra röhögő ostrommal kapaszkodók alatt. A táj mozdulatlan, zöld békéje tarka nyüzsgéssé változott…

– Mi az? – hördült egy pillanatra kiváncsisággá a fejedelem tompa apathiája.

– Cseresnye, nagyságos uram! – léptetett melléje örömtől lengő hosszu szakállával Kemény János.

– Tahát ebéd! – bólintott Rákóczy, az Isten kegyelmességére gondolva, – de mi lészen holnap? – sóhajtotta.

– Cseresnye, nagyságos uram! – szólt halk biztatással, az út két oldalán előre, szinte a látóhatárig nyúló sötétzöld levelü fákra mutatva, Kemény.