X.

Igen jól emlékszem ma is egy napra. Az a nap volt, amelyiken megjött a nyaram. A nap már éjszaka sütött és reggelre megszáritotta a nedves földet, az utolsó eső folytán a levegő tiszta volt és finom.

Délután volt, amikor kiértem a kikötőhidhoz. A viz csendesen csobogott és a szigetekről áthallottuk a halakkal foglalatoskodó férfiak és asszonyok beszélgetését. Kedves délután volt.

Hát nem volt kedves délután? Eleséggel, itallal teli kosarakat vettünk és annyian voltunk, hogy két csónakba oszlottunk, sok fiatal lány volt, sok fiatal lány világos ruhákban. Olyan elégedett voltam és boldogan dudolgattam magam elé.

Mikor beültem a csónakba, azt kérdeztem magamtól, vajjon hová készül ez a sok fiatal nép. Itt voltak a kerületi orvos leányai, a templomfelügyelő leányai; néhány nevelőnő és a hölgyek a paplakból; soha nem láttam őket, idegenek voltak reám, de ennek dacára oly kedvesen beszélgettünk, mintha régi-régi ismerősök lettünk volna. Sok ügyetlenséget követtem el, elszoktam az emberekkel való társalgástól és többször te-nek szólitottam a fiatal lányokat; ám rossz néven ezt sem vették. Egyszer azt mondtam: »Kedves!«, vagy azt; »Kedvesem!«, de még ezt is megbocsátották és ugy tettek, mintha semmit sem mondottam volna.

Mack ur, mint rendesen, most is ingmellet hordott és benne volt a gyémánttü is. Ugy látszott, igen jó kedvében van és harsányan kiáltott a másik csónakban ülőkre:

– Emberek, ti esztelenek, vigyázzatok a boros üvegekre! Doktor maga felelős az üvegekért!

– Igen, kiáltotta vissza a doktor.

És ez a két kiáltás a tenger fölött, egyik csónakról a másikra ünnepiesnek, de kedvesnek tetszett előttem.

Edvardán tegnapi ruhája volt. Talán nem volt több ruhája, de lehet, nem akart fölvenni másikat. Cipői is ugyanazok voltak. Ugy tetszett, mintha kezei nem lettek volna egészen tiszták, ám a fején vadonatuj tollaskalap ült. Föstött kabátkáját is elhozta és azon ült.

Mack ur kivánságára, amikor a szigetre értünk, lekaptam a puskám és két üdvözlő lövést tettem: akkor mindenki hurrá-t kiáltott. Lassan haladtunk a sziget belsejébe; a szállitással foglalkozó munkások mindannyiunkat köszöntöttek és Mack ur elmulatott az embereivel. Találtunk csillagvirágot, kökörcsint, amit gomblyukainkba dugtunk, néhányan harangvirágot találtak.

Tengeri madarak és sirályok rikoltoztak a levegőben és a parton.

Füves helyen telepedtünk le, ahol fehér hámu körtefák állottak; a kosarakat kiüritettük és Mack ur kibontotta az üvegeket. Világos ruhák, kék szemek, pohárcsengés, a tenger, a fehér vitorlák. Énekeltünk.

És az arcok kipirultak.

Egy órával később káprázatos volt minden gondolatom; kis dolgok is hatottak rám; egy kalapon fátyol lengett; egy gomb kipattant, két szem becsukódott nevetés közben és én megindult voltam. Ez a nap, ez a nap!

– Azt hallottam hadnagy ur, hogy maga csinos kis kunyhóban lakik!

– Kis fészekben. Istenem, mennyire a szivemhez nőtt az. Jöjjön el egyszer, kisasszony, látogasson meg: nincs a világon még egy olyan kunyhó. És a kunyhó mögött hatalmas erdő van.

Valaki odajött és barátságosan kérdezte:

– Ön most van először északon?

– Igen, feleltem. De én már ismerek mindent, hölgyeim. Éjszaka szemtől-szemben állok a hegyekkel, az erdővel és a nappal. Nem akarok hizelegni. De ez a nyár, ez az isteni nyár! Éjszaka érkezik, amikor alszik mindenki és reggelre birtokba vett mindent. Kinéztem az ablakon és láttam őt. Két kis ablakom van.

Egy harmadik is odajött. Elragadó volt a hangja és a kis keze is. Milyen elragadóak voltak mindannyian!

A harmadik mondta:

– Ne cseréljünk virágot? Az szerencsét hoz.

– De igen, mondtam és kinyujtottam a kezem. Cseréljünk virágot, én szépen megköszönöm. Milyen szép maga, milyen elragadó a hangja, egész idő alatt magát hallgattam.

Ám ő visszaadta kék harangvirágját és sértődötten mondta:

– Mi jut eszébe? Egyáltalában nem önre gondoltam.

Nem engem gondolt! Fájdalmas volt, hogy ennyire tévedtem; hazavágyódtam, szerettem volna messze lenni, kis házikómban, ahol csak a szél beszélget hozzám.

– Bocsásson meg, mondtam, engedjen meg nekem.

A többi hölgy egymásra nézett és eltávozott, nehogy megszégyenitsen engem.

E pillanatban sebesen jött valaki; látták valamennyien, Edvarda volt. Egyenesen felém jött, mondott valamit, mellemre vetette magát, karjait nyakam köré fonta és ajkát a számra nyomta. Többször megcsókolt, mindannyiszor mondott valamit, de én semmit nem értettem. Nem értettem az egészet; szivem csöndesen dobogott és csak szeme bőrét éreztem. Amikor szabadon bocsájtott, kis melle sebesen szállongott föl és alá. Mindig ott állt még, barna hajával, barna nyakával magasan, karcsun, ragyogó szemekkel és teljesen öntudatlanul, mindenki őt nézte. Most valósággal megriadtam fekete szemöldökeitől, melyek haragosan boltozódtak a homlokára.

Ám, jóságos isten, mégis, ez a leány megcsókolt mindenki jelenlétében.

– Mi történt, kis Edvarda? kérdeztem és egyidejüleg dobogni hallottam a szivem. A torkomban dobogott és megakadályozott az értelmes beszédben.

– Semmi, igazán semmi – mondta – akartam, egész egyszerüen. Nem tesz semmit!

Levettem a sapkám és mechanikusan hátrasimitottam a hajam. Álltam és néztem őt. »Nem tesz semmit«, gondoltam.

Ekkor kiáltani hallották Mack urat, aki a sziget másik végén volt, de, hogy mit kiáltott, azt nem érthettük: örömmel gondoltam arra, hogy Mack ur nem látott semmit, nem tapasztalt semmit. Milyen jó, hogy épen most a sziget másik végén volt! Ez megkönnyitette a szivem, odaléptem a társaság elé, nevettem és közönyösséget szinlelve, ezt mondtam:

– Szabad arra kérnem önöket, hogy megbocsássák illetlen magaviseletemet; én magam is kétségbeesett vagyok miatta. Fölhasználtam a pillanatot, amikor kis Edvarda virágot akart cserélni velem és megsértettem őt; kérem önöket, mindannyiokat, bocsássanak meg. Képzeljék az én helyzetembe magukat: egyedül élek és szokatlan, hogy hölgyek körül legyek; ehhez hozzá jön még, hogy bort ittam ma, holott bort nem iszom soha. Megbocsájtanak nekem?

Nevettem és egészen közönyösen viselkedtem a semmiség felett, hogy elfeledtessem velük; belsőmben azonban komoly voltam. Szavaim semmi hatással nem voltak Edvardára, nem is kisérelte meg, hogy eltüntesse izgatott viselkedésének hatását, nem, hanem épen ellenkezőleg szorosan mellém ült és le nem vette rólam a szemét. Néha-néha szóltunk is egymáshoz. Mikor később az »özvegy« játékra került a sor, hangosan mondotta:

– Én Glahn hadnagyot akarom. Más után nem szaladok!

– Ördögbe is, hallgasson már! sugtam neki és dühösen dobbantottam a földre.

Arcán meglepetés rajzolódott, orrával fájdalmas grimaszt csinált és zavarodottan nevetett. Igen megindultam; nem tudtam ellenállani megalázott nézésének, sovány, törékeny alakjának; éreztem, mint ébred szivemben a szerelem és hosszu, keskeny kezét a magaméba vettem.

– Később! mondottam. Most nem többé. Holnap reggel találkozhatunk!