XXVI.

Az első a jeges éjszakák közül.

Kilenc óra tájban elmerült a nap. Sürü sötétség ereszkedett a földre, néhány csillag volt csupán látható, két órával később pedig a hold karéjja. Puskámmal és kutyámmal vándoroltam az erdőben, nagy galyrakást hordtam össze, meggyujtottam és a lángok fénye a fenyőágak között lobogott. Semmi fagy.

Az első a jeges éjszakák közül! mondottam. És bóditóan heves öröm áradt el rajtam.

Üdv nektek emberek és állatok és madarak, üdv a magányos éjszakára az erdőben, az erdőben. Üdv a sötétségre és istennek a fák között szálló susogására, üdv az édes, egyhangu mormolására a csendnek, a mint fülembe suhan, üdv a zöld lombra, a sárga lombra, üdv az élet hangjára, amelyet hallok a fü csittegő növésében és a kutya horkolásában. Dörgő éljen a vadmacskára, amely a hasán fekszik, les és készenlétben van, hogy rávesse magát a vadra, a sötétben, a sötétben. Üdv a föld könyörületes csöndjére, a csillagokra, a holdkaréjra, mindezekre, mindenre…

Fölegyenesedtem és hallgatóztam. Nem hallott senki. Leültem megint.

Köszönet a magányos éjszakáknak, a hegyeknek, a sötétségnek és a tenger mormolásának: a szivemen csapkod át! Köszönet az életemért, a lélegzésért, a kegyért, hogy élhetek ma éjjel, mindezért köszönetet mondok igaz szivemből. Hallgatózz keletnek, hallgatózz nyugatnak, nem, hallgatózz. Az örök isten ez! Ez a csönd, ami fülembe susog, a mindenség vére, az isten árasztja, aki bennem él és aki az egész világban él. A máglyám fényében csillogni látok egy pókhálót, a tengerről evezővel hajtott csónakot hallok és északon az északi fény tör az ég felé! Ó, hallhatatlan lelkemre mondom, hogy köszönetet mondok azért is, mert én vagyok az, aki itt ül…

Csend. Egy fenyőtoboz tompán bukott a földre. Egy fenyőtoboz lehullt! gondoltam. A hold magasan járt az égen és a láng libegett a félig leégett máglyán és alvásra készült. És a késő éjszakában lassan hazavándoroltam.

A második jeges éjszakában ugyanaz a csönd, és ugyanaz a csöndes, szelid időjárás. Lelkem nyugtalan. Mechanikusan megyek egy fa alá, sapkám a szemembe huzom mélyen, hátammal nekitámaszkodok a fának és kezem a nyakam köré fonom. Magam elé meredtem és gondolkodtam: a magamrakta tüz fölcsapó lángja vakitotta a szemem és én nem éreztem azt. Hosszu ideig álltam ugyanabban a helyzetben, gondolatlanul és belemeredtem a tüzbe; először lábam mondotta föl a szolgálatot és fáradt lett; egészen megmerevedett és leültem. Csak most tudtam gondolkodni azon, hogy mit cselekedtem. Miért is néztem annyi ideig a tüzbe?

Asopus fölemelte a fejét, hallgatózott, lépéseket hallott, Éva tünt föl.

– Ma este végtelenül gondterhes és szomoru vagyok! – mondottam.

Nagy részvétében nem tudott szólni szemmit.

– Három dolgot szeretek, mondtam azután. Szeretek egy szerelmes álmot, amit álmodtam valaha, téged szeretlek, és szeretem ezt a darab földet.

– És mit szeretsz leginkább?

– Az álmot.

Csönd lett megint. Asopus ismerte Évát, oldalára hajtotta a fejét és nézte őt. Tovább mormoltam:

– Ma az uton láttam egy leánykát, kedvesével ment, kar a karban. A lányka rámmutatott a szemével és amikor elhaladtam mellettük a nevetéstől alig tudta tartóztatni magát.

– Min nevetett?

– Azt nem tudom. Valószinüen rajtam nevetett. De miért kérded?

– Ismered őt?

– Igen, köszöntöttem őt.

– És ő nem ismert meg?

– Nem… Ám miért ülsz most itt és miért kémlelsz engem. Ez nem szép tőled. Nem fogsz arra kényszeriteni, hogy megmondjam a nevét.

Szünet.

Ujból mormolni kezdtem:

– Hogy min nevetett? Nagyon kacér ő; de hogy min nevetett? Jézus Krisztus nevére, mit is tettem neki?

Éva válaszolt:

– Csunya volt tőle, hogy kinevetett téged.

– Nem, nem volt csunya! – kiáltottam. Nem szabad vádolnod őt, semmi rosszat nem tett és igaza volt, ha nevetett rajtam. Hallgass, az ördögbe is, hagyj engem békében, érted?

Éva megijesztett a mozdulatlanságával. Ránéztem és ugyanabban a pillanatban megsajnáltam kemény szavaimat, térdre estem előtte és összekulcsoltam a kezem.

– Menj haza, Éva! Te vagy az, akit legjobban szeretek a világon; hogyan is szerethetnék egy álmot? Az tréfa volt csupán; te vagy az, akit szeretek. Ám most menj haza, reggel eljövök hozzád; gondolj rá: én a tiéd vagyok, ne feledd ezt. Jó éjt!

És Éva hazament.

Harmadik a jeges éjszakák közül, egy éjjel a legfeszültebb várakozásban. Ha legalább valami kevés fagy lenne! A fagy helyett csöndesen mozgó meleg naplemente és az éjszaka olyan volt, mint a langyos szellő. Fölpiszkáltam a tüzet…

– Éva, alighanem nagy gyönyörüség lehet, ha valakit a hajánál hurcolnak. Az ember annyi őrültségre képes. Az embert például völgybe le, hegyre föl hurcolják a hajánál és amikor megrettenten kérdezik, hogy mi történik itten, nyugodtan felelheti: a hajamnál hurcolnak. És ha azt kérdik: ne segitsek neked, ne szabaditsalak meg? akkor azt lehet felelni: Nem! És ha kérdik: és kibirod ezt? akkor felelni: igen, én kibirom; mert imádom a kezet, amely hurcol engem… Éva, tudod, mit tesz remélni?

– Igen, azt hiszem.

– Látod Éva, hinni az valami csodálatos, sőt néha egészen rendkivüli. Például az ember egy reggelen mehet az uton és remélheti, hogy találkozik azzal, akit szeret. És találkozik vele? Nem! Miért nem? Mert az a valaki azon a reggelen máshol járt és mással beszélt… A hegyekben megismertem egy öreg remetét. Ötvennyolc éve vak már és elmult már hetven éves Ugy tünik neki, hogy időről-időre jobban lát; egyöntetüen halad a javulása és reméli ha semmi közbe nem jön, néhány év multán meglátja a napot. A haja fekete még, de szeme már egészen fehér. Amikor együtt ültünk az ő erdei kunyhójában és pipáztunk, akkor arról a sok mindenről beszélt, amit látott, mielőtt vak lett volna. Kemény, erős ember, nem érzelgős, megingathatatlan és őrizi a reménységét. Amikor bucsuzni kezdtem, kikisért és odakünn különböző irányokba mutogatott. Arra van észak, mondotta és arra van dél. Egy darabig ebben az irányban menj, mondta, és ha már lefelé haladtál a hegyről, akkor megfordulsz és ebben az irányban haladsz tovább. Nagyon helyesen, mondottam én. Ekkor fölnevetett az öreg remete és az tmondta: Látod, negyven vagy ötven évvel ezelőtt nem tudtam ezt; azóta jobban látok tehát; mindig javul. Akkor meghajolt és eltünt a kunyhóban, az ő földi otthonábun. Akkor azután leült a háza elé és tovább reménykedett abban, hogy pár év multán meglátja a nap karéjját… Éva, valami igen csudálatos a reménykedés. Most például abban reménykedem én, hogy elbirom feledni azt a személyt, akivel ma reggel nem találkoztam a hegytetőn.

– Olyan különösen beszélsz.

– Ma van az utolsó jeges éjszaka! Igérem neked, Éva, hogy holnapra egészen más ember leszek. Hagyj most egyedül. Holnap nem fogsz rámismerni; ha hozzád jövök, nevetni fogok és megcsókollak téged te édes gyermek. Gondolj rá: ez az éjszaka még az enyém; azután más ember leszek; néhány óra multán már bekövetkezik az. Jó éjt Éva!

– Jó éjt.

Közelebb huzódtam a tüzhöz és bámultam a lángokat Egy fenyőtoboz hullt le az ágról; itt, amott egy száraz ág is lehullott, az éjszaka mély. Behunytam a szemem.

Egy óra multán az agyam bizonyos ritmusra munkált; énekeltem a nagy csöndben. Fölnéztem a félholdra és ugy tünt nékem, mint valami fehér kagyló és én olyasfélét éreztem iránta, mintha szerelmes lennék belé és éreztem, hogy elpirulok. Ez a hold! mondtam csöndesen és fájdalmasan. Ez a halál! A szivem szelid verésekben kopogott felé. Néhány pillavillanásig tartott az egész. Zugott némileg, valahonnan idegen szél kerekedett elé, egy különös légnyomás. Mi ez? Körülnéztem, de nem láttam semmit, senkit! A szél hiv magához és szivem fájdalmasan engedelmeskedik a hivásnak. Ugy éreztem, hogy kiemeltek a környezetemből, kiemeltek önmagamból, odanyomtak egy láthatatlan mellre és szemem könnyes lett; reszkettem – isten lát engem és valahol a közelben van. Mindez néhány pillahunyásig tartott. Oldalt forditottam a fejem, a különös légnyomás eltünt és én olyasmit láttam, mint a hátát egy szellemnek, aki hangtalan lépésekkel kifelé tart az erdőből…

Rövid ideig sulyos némaságérzéssel kinlódtam, a nagy izgalom egészen kimeritett, olyan halálosan fáradt lettem és elaludtam.

Mire fölébredtem, eltünt az éjszaka. Ah, régen nem kóboroltam ilyen sanyaru állapotban, láz volt minden tagomban és vártam minden pillanatban, hogy valami betegség a földre terit. Gyakran mindent a feje tetején láttam állani, mindent kigyulladt arcommal láttam és mély szomoruság uralkodott rajtam.

Most elmult már.