XX.

Első nap az erdőben.

Eleven, boldog voltam; közel jött hozzám minden állat és megnézett valamennyi. A falombokon bogarak ültek és némelyik lebukott az utra. Üdv néktek! – gondoltam. Az erdő hangulata magával ragadta a fantáziámat; sirtam az örömtől és lényem szinte föloszlott a hálaadásban. Te otthonom, te jóságos erdő, isten csendje te, igaz szivemből mondom… Szünetet tartottam, elfordultam minden irányba és sirva neveztem nevükön a madarakat, a fákat, a köveket, a füveket, a hangyákat. A másik irányba néztem és üdvözöltem ezeket ugyane sorrendben. Felnéztem a hegyekre és mintha csak hivásra válaszoltam volna, ugy gondoltam: Igen, jövök már! Magasan odafönn fészkelt a törpesólyom és én tudtam, merre van a fészke. Ám amikor a keringelő törpesólyomra gondoltam, messze-messze dolgok felé szállt a fantáziám.

Déltájban kicsónakáztam, és a kikötőn tul, kis szigeten szállottam partra. Sok lilaszinü virág volt itt, magas szárakon és a szárak térdemet verdesték. Csudálatos növények, málnabokrok között tapostam; a fü durva, érdes volt, állatot nem láttam semerre és talán ember se volt e szigeten. A tenger szeliden verődött a sziget partjaihoz és a vizpára ködbe burkolt valósággal; messziről – messziről hangosan kiáltozott a sok parti madár. A tenger ugy fogott körül minden oldalról, akár az ölelés, áldott legyen az élet, a föld és az ég, áldottak legyenek az ellenségeim, ebben az órában alázatos akarok lenni a legádázabb ellenségem iránt is és meg akarom áldani a saruja szijját…

Hangos ének szállt felém Mack ur bárkái egyikéről és a lelkem napfénnyel telt meg az ismerős hang hallásán. A kikötőhidhoz eveztem, elhaladtam a halászkunyhók előtt és hazamentem az otthonomba. A nap lement, megvacsoráztam, a vacsorám megosztottam Asopussal és elindultam az erdőbe. Szelid szellő csapódott nesztelen az arcomnak. Áldott légy, mondottam a szellőnek, áldott légy, mert arcomnak szállasz és hálaadásként meghajol előtted ereimben a vér. Asopus térdemre tette az egyik lábát.

Fáradtság hatalmasodott el rajtam és elaludtam.

Ging-galang. Harang-szó? Néhány mértföldnyire a tengerben egy hegy állott. Két imát mondottam, egyet Asopusért, egyet magamért és megindultunk a hegyre. A kapu becsukódott mögöttünk, lökés rázott meg és fölébredtem.

Lángolón vörös ég, a nap fejem fölött állt és a szemem kápráztatta, és az ég és a horizont lázongott a világosságban. Asopus és én árnyékban haladtunk. Csend mindenfelé. Nem, mi nem alszunk tovább, mondtam Asopusnak, vadászni indulunk, a nap vörösen süt le ránk és mi nem megyünk a tenger közepén álló hegyre… Csudálatos hangulatok éledtek életre bennem és fejembe szállott a vér. Kimerülten és fáradtan még, azt éreztem, hogy megcsókol valaki, ajkamon éreztem a csókot. Körülnéztem, nem láttam senkit. Iselin! – mondottam. A fü zizegett, lomb is lehetett, amely lehullott a fáról, de lépés is lehetett. Sóhaj szállt át az erdőn; ez Iselin lélekzetvétele volt talán, gondoltam. Ezekben az erdőkben kóborolt Iselin és itt hallgatta meg a sárgacsizmás, zöld hajtókásvadász esdeklését. Künn, két mértföldnyire innen, a kastélyában ül ő, az ablakban ül négy emberöltő óta már és hallgatja, hogy az erdőkben köröskörül mint zengenek a kürtök. Rénszarvasok, farkasok, medvék voltak itt és sok-sok vadász; ezek látták felnőni őt és a legdélcegebb közülök érte epedett. Egy látta a szemét, másik hallotta a hangját; ám egy éjjel fölkelt egy álmatlan legény, furót vitt magával, a furóval megfurta kamrája ajtaját és meglátta az ő teste selymét. Mikor ő tizenkét éves lett, eljött Dundas. Dundas skót volt, halakkal kereskedett, a tengeren sok hajója járt és egy fia is volt. Mikor Iselin tizenhat éves lett, akkor nézte meg először az ifju Dundast. Ez volt az első szerelme…

Ilyen csudálatos hangulatok szállottak testemen át és miközben ott ültem, oly nehéz lett a fejem; lehunytam a szemem és megint éreztem Iselin csókját. Iselin, te itt vagy, te az élet szeretője, itt vagy és fa mögé állitottad Dideriket?… És mindig nehezebb és mindig nehezebb lett a fejem és ringtam az álom hullámain.

Hallo! Halló! Egy hang beszélt, mintha uj érzék énekelt volna a véremben; Iselin hangja ez.

Aludj, aludj. Mig alszol, beszélni akarok veled a szerelmemről, beszélni akarok az első éjszakámról. Emlékszem még, elfeledtem bezárni az ajtóm; tizenhat éves voltam, tavasz volt és szelid szellők jártak; akkor jött Dundas. Olyan volt, mint egy szarvas, oly büszkén jött. Vadászat előtt találkoztam vele, huszonöt éves volt akkor és messzi utról jött; oldalam mellett ődöngött a kertben és mikor megérintett a karjával, szeretni kezdtem őt. Két lázvörös folt támadt a homlokán és én szerettem volna megcsókolni ezt a két foltot.

Este, vadászat után, elmentem, körülnéztem a kertben és attól féltem, hogy nem találkozom véle többet. Csendesen magam elé susogtam a nevét és attól féltem, hogy meghallja ő. Ekkor előbukkant a bokrok közül és azt sugta: Ma éjjel! Egy óra után! Azután eltünt.

Ma éjjel. Egy óra után. Mit akart mondani ezzel? – gondoltam. Nem értettem. Azt akarta mondani talán, hogy ma éjjel, egy óra után elutazik? De mit érdekel az engem, hogy utazik-e ő?

Ekkor történt, hogy elfeledtem bezárni az ajtóm…

Egy órát ütött és belépett ő.

– Nem volt bezárva az ajtóm? – kérdeztem.

– Majd bezárom! – mondta ő.

És ő bezárta az ajtót és elzárt minket.

Féltem, hogy lármát csap a nagy csizmájával.

– Ne költsd föl a cselédem! – mondtam. A recsegő széktől is féltem és mondtam: – Nem, ne üljön székre, az recseg.

– Szabad az ágyadra ülnöm? – kérdezte.

– Igen, – mondtam.

Ám csak azért mondtam ezt, mert recsegett a szék.

Az ágyamon ültünk. Elhuzódtam tőle és ő utánam nyomult. A földre ültem.

– Te fázol, – mondta és megfogta a kezem. Nemsokára azt mondta: – Mennyire reszketsz! – és körülölelt a karjával.

Melegem lett a karjaiban. Igy ültünk egy ideig. Kukorékolt egy kakas.

– Hallod, – mondta – kakas kukorékol, reggel lesz mindjárt.

Megérintett és megbabonázott az érintéssel.

– Ha egész bizonyos vagy benne, hogy a kakas kukorékolt, – dadogtam.

Megint kigyulni láttam homlokán a két lázvörös foltot és föl akartam emelkedni. Visszatartott; ekkor megcsókoltam a két lázvörös foltot a homlokán és behunytam előtte a szemem…

Azután reggel lett, nappal volt már. Amikor fölébredtem, nem ismertem rá a kamarám falaira; fölállottam és nem ismertem meg a magam kis cipőit; valami végigáramlott rajtam. Mi lehet az, ami végigáramlik rajtam? – gondoltam és mosolyogtam. És mennyit ütött a harang mostan? Nem tudtam semmit és csak arra emlékeztem, hogy az este elfeledtem bezárni az ajtót.

A cselédem jött.

– Virágaidnak nem adtál vizet! – mondta.

Megfeledkeztem a virágaimról.

– Te elszakitottad a ruhád! – mondta tovább.

Hol szakitottam el a ruhám? – gondoltam nevető szivvel; ezt bizonyosan ma éjjel tehettem.

A kertajtó előtt kocsi haladt el.

– A macskád pedig nem kapott enni! – mondta a cseléd.

Ám én megfeledkeztem virágról, ruháról, macskáról és azt kérdeztem:

– Dundas az, aki künn jár? Mondd neki, hogy rögtön jőjjön hozzám, mert várom őt, valami… valami… És magamban azt gondoltam: Ha bejön, vajjon megint bezárja maga mögött az ajtót?

Ő kopogott. Bebocsátottam őt és a reteszt én toltam vissza, hogy szolgálatára lehessek.

Iselin! kiáltott ő és tovább egy percnél csókolta a szám.

– Én nem küldtem követet utánad! susogtam.

– Nem küldött? kérdezte.

Megint zavarodott lettem és azt mondtam:

– De igen, én követet küldtem utánad és kimondhatatlanul vágyódtam utánad. Maradj egy ideig.

És nagy szerelmemben behunytam a szemem. Ő nem bocsájtott el, én megroskadtam és elrejtőztem a mellén.

– Ugy tetszik nekem, megint a kakas kiáltott! mondta és hallgatózott.

Ám én hallottam, hogy mit mondott és olyan hangosan, amint csak tudtam, szakitottam félbe őt:

– Nem, hogy gondolnád, hogy a kakas kiáltott volna. Semmi kukorékolás nem volt!

Ő megcsókolta a mellem.

– Csak egy tyuk volt, amelyik kiáltott, mondtam az utolsó pillanatban.

– Várj egy kissé, elreteszelem az ajtót, mondta és fölakart emelkedni.

Visszatartottam és a fülébe susogtam:

– Be van reteszelve…

Este lett és akkor Dundas elment. Valami boldogság ömlött el rajtam. A tükör elé állottam és két szerelmes szem nézett reám; valami vonzó volt a szememben és a szivem körül egyre áradt, egyre nőtt a megelégedés. Istenem, ilyen szemmel soha nem néztem magamra és nagy szerelmemben megcsókoltam a tükörben az ajkam…

Ám én csak az első éjszakámról beszéltem neked és azt követő reggelről, meg estéről. Egyszer majd, valamikor Svend Herbiesenről is beszélek neked. Őt is szerettem, egy mértföldnyire lakott innen, szigeten, a tengeren és nyári éjszakákon én mentem hozzá, mert nagyon szerettem őt. Stummerről is szeretnék beszélni neked. Ő pap volt és én szerettem őt. Mindenkit szerettem…

Szunnyadásomban egy kakas kiáltását hallottam Sirilundból.

Hallod, Iselin, nékünk is kukorékol a kakas! Örömtől telten kiáltottam és kinyujtottam a karom. Fölébredtem, Asopus már futkározott körülöttem. Előre! mondottam égőn a nyugtalanságtól és tétován néztem körül: nem volt itt senki, nem járt erre senki! Kimerülten tértem haza. Reggel volt és a sirilundi kakas még mindig kiáltozott.

Kunyhóm mellett egy asszony állt, Éva volt. Kötél volt a kezében és fát szedni indult az erdőbe. Életöröm sugárzott a fiatal leányról, melle hevesen emelkedett és sülyedt és a nap bearanyozta alakját.

– Nem szabad, hogy azt gondoljam… hebegte.

– Mit ne gondoljak, Éva?!

– Nem azért jöttem, hogy találkozzam magával, csak erre vitt az utam…

És sötét pirosság vonult az arcán át.