VIII.

Néhány nap mult el fölöttem, egyetlen barátom az erdő volt és az erdő végtelen magányossága. Te jóságos Isten, soha annyira nem kisérlettem meg, hogy egyedül maradhassak, mint ezekben a napokban. Tavasz közepében voltunk; csillagfüvet találtam és a cinke is megérkezett… minden madarat ismerek. Néha elővettem két huszonnégy sillingest és csörömpöltem velük, hogy megtörjem az elhagyatottságot. Azt gondoltam: Ha Diderik és Iselin idejönne!

Nem volt éjszaka többé; a nap csupán pillanatra merült a tengerbe és azután fölbukott ismét, vörösen, megfiatalodottan, mintha azért ment volna a viz alá, mert megszomjazott. Milyen csudás dolgok történtek velem az éjjel, azt senki el nem hiszi. Pán egy fa tövében ült és nézett engem, hogy mint fogok viselkedni? És a hasa nyitva volt és annyira magába roskadt, mintha a gyomrából enné, amit evett. Ám ezt csupán azért tette, hogy rámsandithasson, hogy nyugodtan figyelhessen és csendes kacagásától valósággal rengett a fa. Az erdőben mindenütt az élet morajlott, az állatok orditoztak, a madarak egymást hivták és kiáltásaik betöltötték a levegőt. A cserebogár röpülési évadjában volt, elkeveredett az éjjeli pillék közé és mindenütt az ő zümmögésüket lehetett hallani. Mennyi minden történt itten! Nem aludtam három éjjel és Diderikre és Iselinre gondoltam.

Lásd csak, gondoltam, ők csakugyan ide jöhetnének. És Iselin majd egy fa mögé csalja Dideriket és ezt mondja neki:

– Maradj itt, Diderik, vigyázz rám, Diderik, őrködj Iselin fölött, a vadász, ott, az a vadász megakarja oldani a saruszijam.

És a vadász az én vagyok és ő majd int nekem a szemével, hogy megérthessem őt. És hogy ő eljön, mindent megért a szivem, a szivem, ami nem is ver többé, hanem vészesen dobol. És gyolcsleple alatt meztelen ő fejétől az ujja hegyéig, meztelen és én a kezemmel érintem őt.

– Bontsd ki a saruszijam! – mondja ő és élpirul az arca.

És mindjárt rá mintegy belesusogja a számba, ráleheli az ajkamra: Óh, kedvesem, ne bontsd ki a sarum szijját, nem, ne bontsd ki… ne bontsd…

Ám a nap bemeriti szegélyét a tenger hüs vizébe, azután ujból fölbukik, vörösen, megfiatalodottan, mintha csak azért bukott volna alá, hogy igyék. És susogás tölti meg a levegőt.

Egy órával később a szájamra hajolva mondja:

– Most el kell, hagyjalak.

Visszaint nékem, amikor elment már, arca lángol még, arca szelid és arca elragadó. Megint visszafordul és megint int nekem.

Ám Diderik előlép a fa mögül és azt mondja neki:

– Iselin, mit tettél? Én láttam.

Ő feleli:

– Diderik, mit láttál? Én semmit se tettem.

– Iselin, én láttam, hogy megtetted, – mondja ujból. – Én láttam azt, Iselin.

Ekkor fölhangzik az ő hangos, vidám kacagása és megy vele diadalmasan életerősen fejétől a lába ujjáig. És vajjon hová mennek? A legközelebbi fickóhoz, egy másik vadászhoz, egy másik erdőbe.

Éjfél volt. Asopus kiszabaditotta magát, a maga kedvtelésére kezdett vadászni, magasan a hegytetőkről hallottam az ugatását és már egy óra volt, amikor visszatért. Pásztorlányka jött az erdőn, harisnyát kötött, dudolgatott és nézegetett köröskörül. De hol maradt a nyája? És mit keres éjjel az erdőn? Semmit, semmit. Félig nyugtalan, némileg örvendve is azt gondoltam: hallotta Asopus ugatását és tudta, hogy az erdőben vagyok.

Mikor mellém ért, fölálltam és megnéztem: milyen szép, milyen bájos volt. Asopus is fölállott és megnézte ő is.

– Honnan jössz? – kérdeztem.

– A malomból! – mondta ő.

Ugyan mi keresni valója lehetett ily késő éjszaka a malomban?

– Hogyan lehetsz ennyire merész, ily késő éjjel az erdőben sétálni, hogyan lehetsz… te, aki oly szép és oly fiatal vagy.

Nevetett és ugy válaszolt:

– Nem vagyok fiatal; tizenkilenc éves multam már.

Ám ő nem lehetett még tizenkilenc éves, bizonyos voltam benne, hogy hozzáhazudott két évet a korához és még csak tizenhét éves volt. Azonban miért hazudja öregebbnek magát?

– Ülj le – mondtam – és mondd meg, mi neved?

És ő elpirultan ült le mellém és azt mondta, hogy Henriette a neve.

Azt kérdeztem:

– Van kedvesed néked és átölelt ő már téged?

– Igen, – mondotta és zavarodottan mosolygott.

– Sokszor már?

Hallgatott.

– Hányszor? – kérdeztem ujra.

– Kétszer – mondotta csendesen.

Magamhoz vontam és megkérdeztem:

– Hogy ölel ő? Igy ölel?

– Igen, – susogta és reszketett.

Négy óra lett.