XXII.

Egy hét mult el. A kovácstól béreltem csónakot és addig halásztam, amig csónakomban ficánkolt a vacsorám. Ha este visszajött a tengerről a báró, mindig Edvardával volt együtt; egyszer a malomnál is láttam őket. Egy este a kunyhóm előtt haladtak el, lassan visszahuzódtam az ablaktól és minden eshetőségre való tekintettel, bezártam az ajtóm. Egyébként pedig semmi hatással nem volt reám, hogy igy együtt láttam őket; a vállamat vontam. Egy másik este az uton találkoztunk és köszöntöttük egymást; hagytam, hadd köszönjön a báró előbb, én mindössze két ujjal nyultam a sapkámhoz. Csöndesen mentem tovább és közönyösen néztem rájuk.

Megint elmult néhány nap.

Mennyi este, hosszu nap mult el mostan. Valami nyomott hangulat uralkodott rajtam és a lelkem céltalanul csapongott a tárgyakon; még a barátságos, szürke kő ott a házam mellett, még az is olyan hatással volt reám, mint a kin és kétségbeesés. Eső volt a levegőben; a fülledtség formálisan elém állt és követett, amerre léptem; lábamban bent ült a köszvény; reggel láttam, hogy Mack ur egyik lova beleharapott a zabolájába; mindennek megvolt a jelentősége reám. A legjobb, amit tehettem, nagy huskészlettel látni el a házam, mielőtt bekövetkezne az esős idő.

Megkötöztem Asopust, előszedtem halászszerszámaim, vállamra akasztottam a puskát és megindultam a kikötőhid felé. Igen furcsán éreztem magam.

– Mikor jön a postahajó? kérdeztem egy halásztól.

– A postahajó? Az csak három hét multán jön, mondta.

– Az uniformisom várom, mondtam.

Ezután Mack ur egyik halászlegényével találkoztam, kezet fogtam vele és azt mondtam:

– Mondja az isten szerelmére, Sirilundban nem játszanak whistet többé.

– Óh, dehogy nem. Gyakran.

Szünet.

– Néhány nap óta nem nézhettem át, mondtam.

Kieveztem a magam halászvizére. Az idő igen kellemetlen volt, a szunyogok rajokba csoportosultak és egész idő alatt dohányoznom kellett, hogy megmeneküljek tőlük. A lazac horogra akadt, kettős horoggal halásztam, igy tehát igen jó fogást csináltam. Hazatértemben két alkát lőttem.

Amikor a kikötőhidhoz értem, a kovácsot láttam állani ott. Nagy munkában volt. Ekkor egy ötlet futott át rajtam és megkérdeztem:

– Nem kisérne el hazáig?

– Nem lehet, mondta. Mack ur éjfélig adott munkát nekem.

Bólintottam és azt gondoltam, hogy ez rendben van igy.

Vállamra vetettem a zsákmányom és a kovács háza felé vágtam otthonomnak. Évát egyedül találtam.

– Annyira szivből vágyakoztam utánad! mondtam. Megindult voltam, amikor ránéztem és ő alig tudott rámnézni a meghatottság miatt. Kerestem a fiatalságod és a szelid szemed, mondtam. Büntess meg ma hát, mert valaki másra többször gondoltam, mint te reád. Hallod, azért jöttem csupán, hogy láthassalak, te jó vagy hozzám, én szeretlek téged. Hallottad, mint hivtalak az elmult éjjel?

– Nem! felelte.

– Én Edvarda, a kis Edvarda után kiáltottam, de te reád gondoltam. Végre fölébredtem. Egész bizonyosan te rád gondoltam, de meglehet, hogy Edvarda nevét kiáltottam. Ám ne engedd, hogy tovább beszéljek róla. Istenem, te vagy Éva, te vagy az én kedves lánykám. Olyan piros ma az ajkad és a lábad szebb, mint Edvarda lába. Nézd csak meg. Fölemeltem a szoknyáját és megmutattam neki a saját lábát.

Olyan öröm futott át az arcán, amelyhez hasonlót még sohasem találtam rajta. Elakart fordulni, de meggondolta és karját a nyakam körül fonta.

Mult az idő. Beszélgettünk, egész idő alatt a hosszu padon ültünk és sok minden dologról beszéltünk. Azt mondtam:

– Elhiszed nekem, hogy kis Edvarda még mindig nem tanult meg beszélni; ugy beszél, mint valami gyermek, egyszer azt mondta: »jobban szerencsés«, én magam hallottam. Azt hiszed, hogy szép a homloka? Én nem találom. Borus a homloka. Különben a kezét sem mossa.

– Hiszen azt mondtad, hogy ne beszéljünk többé róla!

– Csakugyan. Szórakozottságból történt.

Megint elmult egy kis idő. Gondoltam valamire és azért hallgattam.

– Miért könnyezik a szemed? kérdezte Éva.

– Egyébként csakugyan szép a homloka, mondtam és a kezei mindig tiszták. Csupán véletlenség volt, hogy egyszer piszkosak voltak. Nem akartam semmi rosszat mondani. Nemsokára hevesen és összeharapott fogakkal folytattam: Fáradtan ülök és rádgondolok Éva. Ám ugy tetszik nekem, hogy te talán nem is hallod, amit most el akarok beszélni neked. Amikor Edvarda először látta Asopust, azt mondta: »Asopus az egy tudós volt, frigiai«. Nem bolond dolog ez? Mindezt ugyanaz nap olvasta valami könyvben; meg vagyok győződve.

– Igen, mondta Éva, és azután?

– Ahogy emlékszem, azt is mondta akkor, hogy Asopus tanitója Xanthus volt. Ha-ha-ha.

– Ja, ugy.

– Az ördögbe is, az mégis mulatságos, hogy valaki társaság előtt mondja, hogy Asopus tanitója Xanthus volt? Ám te rosszkedvü vagy ma, Éa, különben betegre nevetted volna magad.

– De igen, csakugyan komikusnak találom! mondta Éva és elkezdett kényszeredetten nevetni. Ám én nem értem ezt olyan jól, mint te! mondta.

Hallgattam és gondolkodtam, hallgattam és gondolkodtam.

– Kedvesebb neked, ha csöndesen ülünk és nem beszélünk semmit? kérdezte szeliden Éva. A jóság a szeméből sugárzott és kezével végigsimitotta a hajam.

– Te jó, te jóságos lélek! tört ki belőlem és magamhoz szoritottam. Bizonyos vagyok benne, hogy a szerelem hajt feléd, jobban és jobban szeretlek téged; és ha elutazok innen, hát velem fogsz jönni. Majd meglátod. Eljöhetsz velem?

– Igen! felelte.

Ugyszólván nem is hallottam »Igen« szavát, de éreztem a lélekzetvételén, éreztem rajta, vadul öleltük egymást és eszméletlenül adta oda magát.

Egy órával később bucsuzásul megcsókoltam Évát és elmentem. Az ajtóban Mack urral találkoztam.

Mack urral magával.

Megrándult a válla és bemeredt a szobába, ott állott a küszöbön és a szobába meredt. Na! mondta, de ismételni nem tudta ezt, annyira megzavarodott.

– Ön bizonyára nem remélte, hogy itt találkozunk? mondtam köszöntve őt.

Éva nem mozdult.

Mack ur ujból megrázkódott, de összeszedte magát, csodálatos biztonság áradt át rajta és beszélni kezdett:

– Ön téved, én épen önt kerestem. Figyelmessé akarom tenni önt arra, hogy április elsejétől augusztus tizenötödikéig a haltelepek környékén, egy nyolcad mértföldnyi területen nem szabad lőni. Ön ma két madarat lőtt az egyik szigeten; látták önt.

– Két alkát lőttem! mondtam egészen leverten. Tisztában voltam vele, hogy ennek az embernek igaza van.

– Két alka vagy két pinguin, egyre megy. Ön tilos területen vadászott.

– Ezt elismerem, mondtam. Ám mindez csupán e pillanatban jutott eszembe.

– Ám mindez előbb is eszébe juthatott volna.

– Én már májusban is kilőttem és pedig a puskám mindakét csövét és pedig ugyanazon a helyen. Akkor volt, amikor a szigetre mentünk. Az ön határozott kivánságára történt.

– Az egészen más! mondta Mack ur kurtán.

– Na hát az ördögbe is; ön mindenesetre tudja, hogy mit akar tenni!

– Mindenesetre!

Éva fölkészült. Amikor elindultam, elment hazulról ő is, kendőt csavart a nyaka köré és láttam, hogy a szin felé veszi utját. Mack ur hazafelé ballagott.

Gondolkodtam a históriáról. Micsoda kellemetlenség, mint menekülök ki a csávából! Milyen szuró volt a szeme! Egy lövés, két lövés, két alka, pénztárca, birság! Ezzel azután mindent elvégeztem Mack urral és háza környékével. Alapjában mindent rendkivül nyugodtan fogadtam.

Nagy cseppekben esni kezdett, lágy cseppekben hullott az eső. A fecskék közvetlenül a föld szine fölött röpködtek és amikor hazatérve, szabadon bocsájtom Asopust, füvet eszik. A szél zugni kezdett.