XXXI.

A gyujtogató Mack ur volt; az első pillanatban rájöttem erre. Elvesztettem az állatbőreim, elvesztettem a madártollaim, elvesztettem a kitömött sasom; mindenem elveszitettem; elégett minden. Nos hát? Két éjszakán a szabadban háltam és nem mentem Sirilundba hajlékot kérni; végül egy elhagyott halászkunyhót béreltem a rakodóhidnál és a nyilásokat száraz mohával tömködtem. Nagy csomó vörös hangán feküdtem, amit a hegyekben kerestem össze. Ujra születtem.

Edvarda követet küldött hozzám: hallott szerencsétlenségemről és apja nevében egy szobát ajánlott föl Sirilundban. Edvarda érzékeny? Edvarda nagylelkü? Nem válaszoltam. Istennek hála, nem voltam hajlék nélkül többé és büszke örömmel töltött el, hogy hallgathatok Edvarda ajánlkozásán. Az uton találkoztam vele meg a báróval, karöltve mentek; arcukba néztem és amikor mellettük elhaladtam, köszöntöttem őket. Ő megállott és megkérdezte:

– Hadnagy ur, hát ön egyáltalán nem akar nálunk lakni?

– Az uj lakásom csaknem készen van már! – mondottam és megállottam én is.

Rámnézett, a melle hullámzott.

– Nem történt volna nálunk se semmi baja!

A szivemben köszönetféle éledt; ám nem voltam olyan állapotban, hogy ilyesmit mondjak.

A báró lassan továbbment.

– Nem akar többé látni. Ugy-e, – kérdezte.

– Köszönöm szépen, hogy kunyhóm leégésekor hajlékkal kinált meg. Ez épen olyan nemes volt, amennyire nem történt az apja beleegyezésével. És mégegyszer hajadonfőtt köszöntem meg a szivességét.

– Isten nevére, hát nem akar látni többé Glahn? mondta egyszerre.

A báró kiáltott:

– A báró hivja! mondtam és most mélyre emeltem a sapkám.

Fölmentem a hegyre bányászni tovább. Nem, nem, semmi sem hoz ki a sodromból többé. Évával találkoztam. Na, látod-e, kiáltottam felé. Mack ur nem tud elüzni innen. Fölgyujtotta a kunyhóm, de van már egy ujabb kunyhóm… Kefe volt nála és egy kátránykanna. Mi az Éva?

Mack ur a csónakkikötőbe, a sziklák alá, a csónakkikötőbe egy bárkát vitetett és Évának az a kötelessége, hogy bekátrányozza. Vigyáz minden lépésére és néki engedelmeskedni kell.

Ám miért épen a csónakkikötőbe? És miért nem a kikötőhidhoz?

Mack ur igy parancsolta…

Éva, Éva, szerelmem, rabszolgává alacsonyitanak és te nem panaszkodol mégsem. Lám, most mosolygasz mindent és mosolyodon az élet tör keresztül, ha rabszolga vagy is!

Mikor a bányászó helyemre értem, megmeredtem a meglepetéstől. Láttam, hogy emberek jártak ezen a helyen, felkutattam a nyomokat a fövenyen és megismertem Mack ur hosszu, hegyes cipőit. Mit csavarog az erre? gondoltam és körülnéztem. Nem láttam senkit. Nem is gyanakodtam.

Leültem, ráütöttem a vésőre és nem is gyanitottam, hogy milyen őrültségbe kezdtem.