XXVII.

Ősz van. A nyár elmult; épen olyan sebesen tünt, mint ahogy jött: ah, milyen sebesen tünt el. A napok meghidegültek, vadászok, halászok és énekelek az erdőben. És vannak napok, amikor a tengerről sürü köd huzódik be és mindent sötétségbe von. Egy ilyen napon történt valami. Magányos bolyongásaimban beletévedtem az erdőbe és a fiókközségben bukkantam ki, közvetlenül a doktor háza mellett. Vendégek voltak nála és azok a fiatal hölgyek is, akikkel együtt voltam egyszer.

A kapu elé kocsi robogott: a kocsiban Edvarda ült. Visszahőkölt, amikor meglátott engem. Az ég áldja meg! köszöntöttem csendesen őt. A doktor azonban visszatartott. Kezdetben Edvarda elfogódott volt a jelenlétem miatt és ha megszólaltam, lehunyta a szemét; később azonban könnyebben vett engem, sőt pár kurta szót is intézett hozzám. Föltünően halvány volt és a köd hidegen, szürkén feküdt az arcán. Nem szállott ki a kocsiból.

– Küldetésben utazom! – mondta nevetve. – Az anyaegyházban voltam, de nem találtam ott senkit közületek és ott mondták, hogy ti itt vagytok. Órákhosszat hajtottam le meg föl, hogy megtaláljalak benneteket. Holnap egy kis ünnepség lesz nálunk; az alkalom az, hogy a báró elutazik a jövő héten. Engem biztak meg, hogy meghivjalak titeket. Tánc is lesz. Tehát holnap este.

Mindannyian meghajoltak és megköszönték a meghivást.

Nékem ezt mondta később:

– Legyen olyan jó és ne maradjon el maga se. És az utolsó pillanatban ne kérjen bocsánatot valami kártyán.

Ezt senkinek másnak nem mondotta. Nemsokára tovább hajtott.

Olyan megindult voltam e váratlan jóakaraton, hogy egy pillanatban észrevétlenül eltüntem és örvendőn mosolyogtam magam elé. Nemsokára elbucsuztam a doktortól és a társaságtól és megindultam hazafelé. Milyen kegyes volt, milyen kegyes volt! Mint viszonozhatom én ezt?! A kezem száraz lett és édes hüvösség áradt el csuklóimon. Uram, istenem, itt megyek és tántorgok az örömtől és nem tudom összekulcsolni a kezem, de könyek vannak a szememben a nagy elernyedéstől; mit lehet ez ellen tenni?… Késő este volt már, amikor hazaértem.

A kikötőhid felé vettem az utam és egy hajóstól megkérdeztem, hogy megjön-e holnap estig a postahajó? Ah, nem, a postahajó majd csak valamikor a jövő héten jön. Fölsiettem a kunyhóba és kutatni kezdtem a legjobb ruhám után. Tisztogattam, simitgattam; néhány helyen lyukas volt és én sirtam és stoppoltam a lyukakat.

Mikor elkészültem, leheveredtem a fapadra. Egy pillanatig tartott a nyugalmam csupán; egy gondolat ötlött az agyamba, fölugrottam és állva maradtam a szoba közepén. Valami fogás az egész! susogtam. Engem bizonyosan nem hivott volna meg, ha véletlenül nem lettem volna jelen, amikor meghivta a többit; azonkivül elég világosan intett arra, hogy maradjak el, amikor a bocsánatkérő kártya küldéséről beszélt…

Nem aludtam egész éjjel, és amikor megjött a reggel, fázva, borzongva, kialvatlanul, lázasan mentem az erdőbe. Hó! Sirulundban már készülnek a vendéglátásra! És tovább? Nem is megyek oda, de kártyát sem küldök. Mack ur igen gondolkodó ember, most a báró tiszteletére ünnepet rendez, de én nem megyek el arra, értitek?…

A köd sürün ráfeküdt a völgyre és a hegyre és ruhámra hideg jégréteg rakódott, megsulyositotta a ruhám és az én arcom hideg és nedves volt. Csak néha-néha jött egy-egy szélfuvás és kényszeritette az alvó ködöt sülyedni, emelkedni, sülyedni, emelkedni.

Késő délután volt, sötétedett már, a köd mindent eltakart a szemem elől és nékem nem volt semmi eszközöm, amivel megmérhettem volna az idő állását. Órákhosszat csavarogtam a hazafelé vezető uton; nem volt semmi, ami sietésre ösztönzött volna; a legnagyobb lelkinyugalommal tértem az ellenkező irányba és nekivágtam az erdőnek, az erdő teljesen ismeretlen részeinek. Végül puskám nekitámasztottam egy fa törzsének és tanácsot kértem az iránytümtől. Pontosan magam elé jelöltem az utat és megint megindultam. Nyolc, vagy kilenc óra lehet.

Most történt valami.

Félóra multán zenét hallottam a ködön át; néhány pillahunyással később ráismertem a helyre; Sirilund főépülete előtt álltam. Hát az én iránytüm épen abba az irányba tévesztett engem, amelyet kerülni akartam? Ismerős hang hivott; a doktor hangja volt. Nemsokára bevezettek.

Talán a puskám csöve is befolyással volt az iránytüre és talán az is közremüködött a megtévesztésemben. Később is történt ilyesmi velem, most ebben az évben. Nem tudom, hogy mit kell gondolnom.