XXIII.

A tenger mértföldnyire van alattam. Zuhog az eső, fönt vagyok a hegyekben és egy nagy szikla alá menekültem a megázás elől. Pipáztam kurta, kis pipámból, egyik pipáról a másikra gyujtottam rá és ha gyujtóval közeledtem hozzá a dohány mindannyiszor csomósan emelkedett, mint a kicsiny féreg emeli föl homokból a fejét. A gondolataim is zürzavarosan éltek az agyamban. A földön előttem egy csomó száraz ág hevert, egy szétcibált fészek maradványai. És amilyen ez a madárfészek volt, olyan volt az én lelkem.

Ma is emlékszem a nap és a következő napok minden legkisebb élményeire. Hahó! milyen rossz kedvem volt akkor…

Itt ülök a hegyekben és a tenger, a szél nyugtalankodik, a szél, a zivatar egybeolvad és borzalmasan panaszkodott a fülemben. Messzi távolban pici bárkák és yachtok voltak láthatók, amint dagadt vitorlákkal haladtak; a födélzeten emberek vannak, bizonyosan igyekeznek valahová; isten tudja, hová igyekszik minde sok ember! gondoltam. A tenger tajtékosan emelkedik a magasba és harsog, harsog; mintha nagy, dühös alakokkal népesedett volna be, amelyek tagjaik csapdosásával törnek egymásra, nem ez tizezer tomboló ördög ünnepe; ördögöké, akik hónuk alá dugják a fejüket, a fejüket megcsavarják a testük körül és a tengert fehérre verik szárnyaik hegyével. Messzi, messzi künn egy szirtsziget feküdt és e szigetről a hatalmas, fehér tengerember emelkedett föl és fejét egy oldalt hajtott hajó mögött emelgette; a hajót a tenger felé kormányozta a szél, a tenger felé, ki a tomboló tengerre…

Örvendek, hogy egyedül vagyok, hogy senki nem láthatja, a szemem, bizalommal, szeretettel ölelem át a sziklafalat és tudom, hogy nem áll mögöttem senki és hátulról nem figyeli meg senki a mozdulataimat. Egy madár szállt el a hegy fölött és ijedt kiáltást hallatott; ugyane pillanatban nem messzi tőlem megingott egy sziklatömb és legörgött a tengerbe. Csöndesen ültem jó időn át a helyemen, nyugalomba sülyedtem és a kényelmesség meleg érzése áramlott át rajtam, amiért itt, a biztos helyen ülhetek mialatt künn zuhog az eső. Begomboltam a kabátom és köszönetet mondtam istennek a meleg kabátért. Mult az idő és én elaludtam.

Délután lett, hazamentem, bár még mindig esett az eső. Ekkor valami rendkivüli történt velem; Edvarda jött szembe az ösvényen. Teljesen átázott volt, mintha már hosszu ideje kószálna az erdőben, de azért mosolygott. Nos! gondoltam rögtön, haragos lettem, reszkető ujakkal megragadtam a puskám és ugy mentem feléje, bár ő mosolygott.

– Jó napot! köszöntött rám.

Vártam, mig néhány lépéssel közelebb jutottam hozzá és ekkor mondtam:

– Üdvözlöm, szép szüz!

Ő meghökkent a tréfálkozásomon. Óh, én nem tudtam, hogy mit mondtam. Rejtelmesen mosolygott és nézett engem.

– A hegyekben volt ma? – kérdezte. Akkor megázhatott. Van egy kendőm; ha akarja, én szivesen nélkülözöm… Nem, de hiszen nem ismer rám! Lehunyta a szemét és bólintott a fejével.

– Egy kendőt? – feleltem és reszkettem a dühtől, meg a csodálkozástól. Ám én inkább egy kabátot adhatnék, akarja, hogy kölcsönadjam? Én nélkülözhetem; én szivesen kölcsönadtam volna bárkinek, nyugodtan elfogadhatja tehát. Egy halászasszonynak is szivesen odaadtam volna.

Láttam, hogy kiváncsi volt arra, amit mondani fogok; olyan feszült várakozásban hallgatott, hogy öntudatlan lett és elfeledte becsukni a száját. Ott állott kezében a kendővel, fehér selyemkendő volt és nyakáról vette le. Épen ugy lerángattam magamról én is a kabátot.

– Isten nevére, de vegye föl ismét! – kiáltott. Ne tegye ezt. Olyan haragos rám? Nem, az isten nevére, vegye föl a kabátot ismét mielőtt átázna teljesen!

Fölhuztam a kabátom.

– Hová készül? – kérdeztem kissé mogorván.

– Nem, sehová… Nem tudom megérteni, hogy maga levetette a kabátját…

– Hol hagyta ma a bárót? – kérdeztem. Ebben az időben a gróf talán mégsem ment ki a tengerre.

– Glahn, csak egyet szeretnék mondani magának.

Félbeszakitottam:

– Szabad kérnem, hogy adja át üdvözletem a hercegnek?

Egymásra néztünk. Hajlandó voltam arra, hogy tovább is elbeszéljek vele, ha ő megkér erre. Végül fájdalmas vonás jelent meg az arcán; elfordultam és azt mondtam:

– Becsülettel mondva, kosarazza ki a herceget, kis Edvarda. Nem magának való. Biztosithatom, hogy minden napon céltalanul kószál és azon töpreng, hogy feleségül vegye-e magát, vagy sem, ez pedig nem jelent jót a maga jövőjére.

– Nem; erről ne beszéljünk inkább; nem igaz? Glahn, én magára gondoltam; ön megteheti azt, hogy valaki más kedvéért lehuzza a kabátját és nem törődik vele, ha megázik; de én magához jöttem…

Ránditottam a vállamon és tovább beszéltem:

– Ehelyett én inkább a doktort ajánlanám. Mi kivetni valót talál rajta? Férfi a legszebb idejében és a feje kitünő. Gondolkozzon erről.

– Hallgasson meg egy pillanatra…

– Asopus, a kutyám a kunyhóban vár rám.

Levettem a sapkám, köszöntöttem és megint azt mondtam: Üdvözlöm, szép szüz!

Akkor elmentem.

Ő fölsikoltott:

– Nem, ne tépd ki mellemből a szivem. Hozzád jöttem ma, vártalak, lestelek és mosolyogtam amikor jöttél. Tegnap majd az eszem vesztettem el, mert nem tudtam semmire visszagondolni; minden körbe forgott velem és én mindég terád gondoltam. Ma a szobában ültem; egy ember lépett be, én fölnéztem bár tudtam, hogy ki igaz, aki bejött. Tegnap egy negyedmértföldet mentem! mondta. Nem fáradt? kérdeztem én. De igen, igen fáradt; és hólyagos lett a kezem, mondta azután és igen szomoru lett emiatt. Azt gondoltam: Nézd csak, az ilyesmi miatt szomoru. Nemsokára azt mondta: Az éjjel susogást hallottam az ablakom alatt; a cselédjük volt és az egyik boltoslegény intim beszélgetésben. Igen, megházasodnak! mondtam én. Igen, de az éjjel két órakor volt! És tovább? kérdeztem és hozzátettem mindjárt: Az éjszaka az övék! Ekkor az orrára tolta az arany szemüvegét és megjegyezte: De nem gondolja mégis, ilyenkor, éjszaka közepén, mégis illetlen dolog! Még mindig nem tekintettem föl és igy ültünk tiz percen keresztül. Megengedi, hogy egy sált teritsek a vállára? kérdezte. Ah! Nem, köszönöm, feleltem én. Ha nékem adná a kicsiny kezét? mondta. Nem válaszoltam, a gondolataim másutt voltak. Kis dobozt tett az ölembe, én fölnyitottam a dobozt és egy tüt találtam benne; a tün korona is volt és én tiz követ számláltam benne… Glahn, itt van az a tü, akarod, hogy megmutassam? Összetapostam; jőjj ide és nézd meg, hogy összetapostam… Nos, mit csináljak ezzel a tüvel? kérdeztem. Ékesitse magát vele! mondta. Ám én visszaadtam neki a tüt és azt mondtam: Hagyjon békében, én másra gondolok. Kire másra? kérdezte. Egy vadászra; ő csupán két szép tollat adott emlékbe nekem; vegye vissza a tüjét, kérem. De ő nem akarta visszavenni a tüt. Most néztem először rá; átható volt a szeme. Nem veszem vissza a tüt, csináljon vele amit akar; tapossa össze, ha akarja. Fölállottam, a sarkam alá tettem és megfordultam rajta. Ma reggel történt… Négy órája járok itten és várok; ebéd után mentem el. Találkoztam vele, odafönn. Hová tart? kérdezte. Glahnhoz! mondottam, arra akarom kérni, hogy ne feledjen el engem!… Egy óra óta állottam itten, egy fa alatt álltam és láttam, amikor jöttél, mint egy isten olyan voltál. Szeretem a termetedet, a szakállad, az erős vállad, mindent szeretek rajtad… Te most türelmetlen vagy, te most menni akarsz, csak menni, én közönyös vagyok előtted, te nem is nézel reám…

Mig beszélt állva maradtam, mikor elhallgatott megindultam. Kimerült voltam a kétségeskedéstől, mosolyogtam és kemény volt a szivem.

– … Igaz! mondtam és megállottam. Valamit akart mondani nekem!

Ez a tréfa elevenére talált:

– Mondani akartam valamit? Igen; de én már mondottam valamit; nem hallotta? Nem, nem, semmi mondanivalóm nincs többé magához…

Hangja különös módon reszketett, de ez nem inditott meg.