II.

Egy héttel később már beszállásoltuk magunkat a vén half breedhez, abba a nagy kunyhóba, ami szállóként szerepelt. Ah, micsoda szálló volt! A falak enyvvel összeragasztottak voltak és valamifajta fa volt a fal, de a falakat végleg összerágták a mindenféle nyüzsgő fehér hangyák. Én a vendégszoba mellett laktam, kis lyukban, zöld ablakkal az utcára, egyetlen üvegtábla volt, nem is nagyon tiszta. Glahn fölöttem lakott az enyémnél is kisebb lyukban, innen is nyilt az utcára egy ablaktábla, de sokkal kisebb az enyémnél. Ez a szoba sötétebb volt az enyémnél és sokkal kellemetlenebb volt a benne való lakás. A nap keresztülsütött a szalmatetőn és éjjel-nappal elviselhetetlenül forróvá tette a szoba levegőjét; mindehhez hozzájárult az, hogy e lyukat nem lépcsőn, de csupán egy nyomoruságos, négyfoku létrán lehetett megközeliteni. Tehetek én erről?

Én Glahnnak hagytam a választást és azt mondtam:

– Két szoba van itt, egy lenn, a másik fönn. Válasszon.

Glahn megnézte mindkét szobát, azután a felsőt választotta, talán azért, hogy nekem hagyja a jobbat; de nem voltam talán hálás ezért? Nem maradtam adósa.

Mig az irtózatos hőség tartott nem is gondoltunk vadászatra és egész napon át a kunyhó körül heverésztünk; a hőség emberfölötti volt. Éjjelenként a rovarok ellen hálót feszitettünk ágyunk köré, de megesett gyakran, hogy vak denevérek nekirepültek és nagy lyukat szakitottak a hálóba; ez Glahnnal történt meg gyakran, mert az irtózatos hőség miatt ő kénytelen volt lyukat vágni a háztetőbe; velem sohasem esett meg. Nappal padokon heverésztünk a kunyhó előtt és figyeltük a többi kunyhóban folyó életet. A bennszülöttek barna, vastag ajku emberek voltak, karika lógott a fülükben és halott, nagy szemük volt; ugyszólván meztelenek voltak, csupán lágyékuk körül viseltek keskeny gyapotvászon övet, a nőkön kurta szoknyácska volt, hogy eltakarják testüket. A gyermekek nappal-éjjel anyaszült meztelenek voltak, a hasuk nagy volt és kidomborodó és ugy fénylett, mint az olaj.

– Az asszonyok igen kövérek! – mondta Glahn.

Magam is ugy találtam, hogy igen kövérek az asszonyok és talán nem is Glahn, hanem én voltam az, aki először észrevette ezt; én e fölött nem veszekszem és neki engedem a dicsőséget. Egyébként nem volt minden asszony riasztó, habár valamennyinek kövér és duzzadt volt az arca; a faluban találtam egy leányt, egy fél-tamulett leányt, a haja hosszu volt és a foga hófehér, ő volt a legszebb valamennyi között. Egy este a rizsföld szélén találkoztam vele, a hasán feküdt és lábával a levegőben kalimpált. Tudott beszélni velem és addig beszélgettünk, amig meg nem untam; csaknem reggel volt, amikor elváltunk és ekkor ő nem ment egyenesen haza, hanem ugy tett, mintha a szomszéd faluban járt volna. Ez estén Glahn a falu közepén ült két fiatal leánynyal, igen fiatalok voltak, talán nem többek tiz évesnél; ezekkel mulatott és rizsbort ivott; már a maga izlése szerint.

Néhány nappal később vadászni indultunk. Teaültetvények, rizsföldek, füves terek mellett haladtunk el, magunk mögött hagytuk a falut és megindultunk a folyó irányában. Nagy erdőbe jutottunk, csodálatos, idegen fák, bambuszok, mangostanok, tamarindák, tiakfák, olaj és gummicserjék voltak benne. Isten tudja, hány fajta fa mellett haladtunk el, közülünk egy sem értett hozzá. Ám a folyóban igen kevés volt a viz és az esős évszakig mindig kevés volt benne a viz. Vadgalambokat, vadkacsákat lőttünk, délután tájt két keselyüt is láttunk és papagályok is röpdöstek a fejünk fölött. Glahn bosszantóan biztosan lőtt, mindig talált, de ez annak volt az oka talán, hogy az ő fegyvere jobb volt az enyémnél. Én nem sokat törődtem ezzel, de Glahn igen gyakran mondogatta: ennek a farkába pörkölök, ennek a fejét szakitom szét. Ilyesmit mondott mielőtt lőtt volna és amikor a madár lehullt csakugyan kiderült, hogy vagy a fejét vagy a farkát zuzta szét. Később, amikor két orrvszarvuval találkoztunk, Glahn mindenáron söréttel akart rájuk lőni. Ám én lebeszéltem erről az esztelenségről, mert esteledett már és mindössze néhány töltényünk volt. Ezzel megint a bátorságát akarta fitogtatni, hogy ő söréttel mer orrszarvura vadászni.

– Boszant, hogy mégis nem lőttem rájuk! mondta később. Ugyan az ördögbe is, miért olyan óvatos ön? Olyan soká akar élni talán?

– Örvendek, hogy előrelátóbbnak gondol engem, mint saját magát! válaszoltam.

– Igen, de ne civódjunk ilyen semmiségeken! – mondta.

Ezek az ő szavai voltak és nem az enyéim; alighanem civódást akart kezdeni velem; miattam ugyan! Kezdtem elhidegülni tőle, főleg könnyelmü viselkedése és csábitó lénye miatt. Tegnap este egészen nyugodtan sétáltam az uton Maggieval, a tamulettlánynyal és mindketten igen elégedettek voltunk. Glahn a kunyhó előtt ült és amikor elhaladtunk előtte mosolyogva üdvözölt bennünket; Maggie most látta először őt és kiváncsian kérdezősködött utána. Olyan hatással volt reá, hogy a bucsuzás után különböző irányban mentünk el; ma nem kisért haza.

Mikor mindezt elbeszéltem neki, Glahn könnyen vette az egészet és ugy igyekezett volna feltüntetni, mintha semmi jelentősége nem lenne. Ám én nem feledtem el. Amikor elmentünk a kunyhó előtt nem rám nevetett, hanem Maggiere.

– Miért rág ő mindig? – kérdezte.

– Nem tudom, – feleltem. Rág, mert hiszen arra valók a fogai.

Egyébként nem volt ujság előttem, hogy Maggie állandóan rág valamit; már régen észrevettem. Ám az nem gyökér volt amit rágott, mert a fogai fehérek voltak; ellenben megvolt az a rossz szokása, hogy ami keze-ügyébe akadt mindent a szájába kapott és ugy rágta, mintha nagyszerü ize lenne. Amit csak látott – pénzdarabot, papirrongyot, madártollat, mindent rágni kezdett. Ám ez még sem volt ok a lekicsinylésre, mert mégis ő volt a falu legszebb lánya; Glahn irigykedett rám és ennyi volt az egész.

A másik estén egyébként megbékültünk Maggievel és Glahnt nem is láttuk.