XXVIII.

Egész este az a keserves érzésem volt, hogy nekem nem kellett volna eljönnöm ebbe a társaságba. Az érkezésem alig vették észre, annyira el voltak foglalva egymással és Edvarda futólag üdvözölt. Nekiláttam az ivásnak, mert ugy éreztem, hogy hivatlanul jöttem ide de nem mentem el mégsem.

Mack ur sokat nevetett, mindenkinek megmutatta a nevető arcát és frakkot viselt, ami igen jól illett neki. Majd itt volt, majd amott, ebben a szobában is, amabban is, elvegyült a félszáz vendég között, néha-néha táncolt egy táncot. Tréfálkozott és nevetett. Szemében a barátságosság csillogott.

Az egész házon a zene és az ének moraja áradt el. Öt szoba telt meg vendéggel és ezenkivül táncoltak a nagy teremben. Épen akkor ültek vacsorához, amikor érkeztem. Szolgáló leányok szaladgáltak köröskörül, kezükben étel, pohár, bor, kávéskanna, szivar, pipa, gyümölcs, torta. Semmivel sem takarékoskodtak. A koronaégőt rendkivül vastag gyertyákkal ültették körül, amiket egyenesen e célra öntöttek; azonkivül az uj paraffinlámpák is égtek.

Éva a konyhában segédkezett és néha láttam őt.

A báró nagy figyelem tárgya volt, bár igen szerényen viselkedett és egyáltalában nem tolta előtérbe magát. Ő is frakkot viselt, de annak szárnyai a csomagolástól sajnálatosan gyürődöttek voltak. Minden föltünés nélkül mulatott Edvardával, követte a szemével, koccintott vele és kisasszonynak szólitotta őt, épen ugy, mint a pap leányait és mint a körorvos leányait. Leküzdhetetlen ellneszenvvel voltam iránta és alig tudtam ránézni anélkül, hogy szomoru és buta grimaszt ne vágjak felé. Ha szólt hozzám, kurtán feleltem és utána ajkamba haraptam.

Néhány részlet eszembe jut erről az esetről. Fiatal szőkeséggel beszélgettem, aki mindannyiszor nevetésben tört ki, valahányszor mondtam valamit, vagy elmeséltem valami történetet. Aligha volt valami különös történet; de talán némileg becsipett állapotomban elevenebben adtam elő, mint ahogy most emlékezni tudok rá; különben a történet maga kisuhant az emlékezetemből. Egyszóval hát: amikor megfordultam, Edvarda állott mögöttem. Elismerő pillantást vetett felém. Később megjegyeztem, hogy a szőkeséget magával vitte és azután érdeklődött, hogy mit mondtam én. Ki sem mondhatom, hogy mennyire jól esett Edvarda barátságos pillantása, miután mint a kitaszitott kószáltam egész estén át szobáról-szobára; mindjárt megjött a kedvem, bátor lettem és mulattatón beszéltem több emberrel. Annyit tudok, hogy semmi ügyetlenséggel nem tettem bünössé magam…

Künn álltam a lépcsőházban. Éva kijött az egyik szobából és több üres tálat vitt. Meglátott, kijött hozzám, kezével hevesen végigsimitotta a kezem, azután mosolygott és elment. Egyikünk sem szólt egy szót. Amikor nem sokkal később én is be akartam menni, Edvarda a folyosón állt és engem nézett. Ő is csak nézett, ő sem szólott semmit. Bementem a terembe.

– Gondoljátok csak, Glahn hadnagy azzal az ürügygyel, hogy friss levegőre van szüksége, kimegy a lépcsőházba és ott cselédleányokkal szórakozik. – Edvarda mondta ezt; igen hangosan. Az ajtóban állott és több ember hallotta a beszédet. Mosolygott és ugy tett, mintha tréfálna csupán, de arca igen halvány volt.

Nem feleltem, csak ugy magam elé mormoltam:

– Véletlenség volt, ő kijött, a folyosón találkoztunk…

Mult az idő, talán egy óra is elmult. Egy hölgy a ruhájára döntött egy pohár bort. Edvarda, alig hogy meglátta ezt, fölkiáltott:

– Mi történt? Bizonyosan Glahn tette!

Nem én voltam, amikor a szerencsétlenség történt, a szoba másik sarkában állottam. Mostantól kezdődőn alaposan nekiláttam az ivásnak és állandóan az ajtóhoz szorultan álltam, nehogy utjában legyek a táncolóknak.

A báró megint maga köré gyüjtötte a hölgyeket és azon panaszkodott, hogy gyüjteményét elcsomagolták már és igy nem mutogathatja meg a Fehér-tengeren szerzett kincseit, a tenger mélyéről halászott csigákat, kagylókat, tengeri állatokat. A hölgyek kiváncsin pislogtak az inggombja felé, az ötágu koronára, amely bárói rangot jelentett tehát. E körülmények között a dokornak semmi szerencséje nem volt és a halálról meg az ecsetről való mulatságos históriája is hatástalanul hangzott el. Ha azonban Edvarda beszélni kezdett, ugy a doktor rögtön figyelmessé lett. Javitgatta nyelvbotlásait és nyugodt fensőbbséggel javitotta ki, amit helytelenül mondott.

Edvarda mondta:

– Amig átlépek a halál völgyén…

A doktor kérdezte:

– Min lép át?

– A halál völgyén. Nem ugy mondják, hogy a halál völgyén?

– Mindig a halál folyójáról hallottam beszélni. Bizonyosan erre gondol.

Később arról beszélt, hogy ő ugy tud megőrizni valamit, mint egy…

– Mint egy sárkány! – vágott közbe a doktor.

– Igen! Mint egy sárkány.

Ám az orvos könyörtelen volt:

– Köszönje meg, hogy megmentettem. Bizonyos vagyok, hogy azt mondotta volna: mint Árgus.

A báró magasra huzta a szemöldökét és vastag szemüvegén keresztül csudálkozón nézett a doktorra; ám a doktor ugy tett, mintha nem venné észre. Törődött is ő a báróval!

Még mindig az ajtó mellett álltam, a teremben vidáman táncoltak. Végre sikerült egy tanitónővel beszélgetést kezdenem. A háboruról beszélgettünk, a krimi alakulásokról, a francia eseményekről, a császárról, Napoleonról, a törökökről, akiket Napoleon védelmébe vett; a fiatal hölgy szorgalmas ujságolvasó volt és friss hireket beszélt nekem. Végül egy szófára ültünk és ott beszélgettünk tovább.

Edvarda jött felénk, megállott előttünk és hirtelen azt mondotta:

– Hadnagy ur, önnek meg kell bocsátania, hogy megleptem a lépcsőn. Nem teszem soha többé.

Nevetett most is és nem nézett rám.

– Kis Edvarda, hagyjon már föl ezzel! – mondottam.

»Ön«-nek szólitott, ez nem mutatott jóra és vonásai is gonoszságra mutattak. A doktorra gondoltam és fölényesen ugy vontam föl a vállam, mint ahogy ő tett volna. Azt mondta:

– Ám miért nem megy ön a konyhába? Éva ott van. Ugy tetszik, önöknek ott künn a helye.

Gyülölködve nézett rajtam végig.

Azt mondtam:

– Kis Edvarda, ne tegye ki annak a veszedelemnek. magát, hogy félreértésbe essék.

– Nem, hogyan? Természetes, az lehetséges! Oh, hogy gondolja?

– Ön egy kissé indulatosan beszél. Most például ugy tünik nekem, mintha formálisan kiutasitott volna a konyhába; ez csak félreértés lehet. Nagyon jól tudom, hogy egyáltalán nem volt szándéka ilyen szemtelenséget tenni.

Néhány lépéssel távolabb ment tőlünk. Láttam rajta, hogy folyton azon gondolkodik, amit mondottam neki. Megfordult, visszajött és lélekzetvesztve mondta:

– Egyáltalán nem félreértés volt; ön jól hallott hadnagy ur, én a konyhába utasitottam önt.

– De nem, Edvarda, ne! kiáltott a megrettent tanitónő.

Ujból a háboruról beszéltem és a krimi viszonyokról, de gondolataim messzi jártak mindezektől. Nem voltam részeg, nagyon kábult csupán, a padló elszaladt a lábam alól és mint máskor is ilyen szerencsétlen alkalmakkor elvesztettem az egyensulyt. Fölemelkedtem a szófáról és kiakartam menni. A doktor tartott vissza:

– E pillanatban hallottam egy dicsőitő beszédet magáról! mondotta.

Beszédet? Kitől?

– Edvarda mondotta. Még most is a sarokban áll és vágyón néz magára. Soha nem feledem; a szerelem ugyan sugárzik a szeméből, de ő hangos szóval is mondotta, hogy csudálja önt.

– No ez jó! mondtam nevetve. Óh, de a fejemben nem volt egy tiszta gondolat.

A báróhoz mentem, lehajoltam hozzá, mintha a fülébe akartam volna sugni valamit, mikor elég közel hajoltam hozzá, belefujtam a fülébe. Megrettent, meredten nézett rám és ugy bámult, mint valami eszelős. Később láttam, hogy Edvardához ment és közölte vele a történteket. Edvarda boszusan, haragosan hallgatta. A cipőjére gondolt, amit a vizbe hajitottam, a tányérokra, a poharakra, amiket elég szerencsétlen voltam összetörni, rágondolt mindarra a botlásra, amit az illem ellen követtem el, mindez megélemedett agyában. Szégyenleni kezdtem magam, lehetetlen voltam; amerre fordultam, mindenütt aggódó és csodálkozó pillantásokkal találkoztam, és erre bucsuvétel, köszönés nélkül megszöktem Sirilundból.