VI.

Valaki ember kérdezte, hogy abbahagytam-e a vadászást; két napja nem hallotta, hogy lövöldöztem volna a dombon, habár ő a két napon keresztül folyton az öbölben hevert és halászott. Nem, én semmitse lőttem; mindaddig kunyhómban maradtam, amig végleg elfogyott az ennivalóm.

Harmadik napon indultam vadászatra. Az erdő kissé zöld volt már és a föld, meg a fák enyhén illatoztak; a fücsemete már zölden kandikált ki a megfagyott moha alól. Kinoztak a gondolataim és többször kénytelen voltam leülni. Három nap óta nem találkoztam egyetlen emberrel, azon a halászon kivül, aki tegnap a kunyhómba jött; azt gondoltam: ma este talán találkozom valakivel az erdőszélen, ott, ahol legutóbb a doktorral és Edvardával találkoztam. Lehetséges, hogy megint arra sétálnak, – talán – talán nem. Ugyan miért is gondolok épen azokra? Egy pár fajdot lőttem és az egyiket rögtön elis készitettem. Asopust azután zsinórra kötöttem.

Mig ettem, a száraz földön heverésztem. Csönd volt köröskörül, csak a szél szelid susogása és néha-néha egy madárhang. Feküdtem és néztem a faágakat, amelyek ide-oda ingadoztak, amerre a szél fujt; a szelid szél kötelességét teljesitette és ágról-ágra vitte a himport és megtöltött vele minden ártatlan kelyhet; ugy tetszett, elragadtatásban volt az egész erdő. Egy zöld hernyó vándorolt egy ág hosszában, vándorolt szakadatlanul, mintha nem is ismerné a nyugodalmat. Nem lát csaknem semmit, pedig van szeme; gyakran egyenesre mered és a levegőben tapogatódzik valami után, amire támaszkodhatna; olyan volt, mint valami kurta, zöld fonál, amely lassu öltésekkel selymet varr az ágra. Estére talán elért oda, ahová igyekezett.

Minden csendes. Fölállok és megindulok, leülök és fölállok megint; körülbelül négy óra van: ha hat óra lesz hazamegyek és meglátom, nem-e találkozom valakivel. Még két órám volt odáig, de máris nyugtalan lettem és a mohát meg a hangát letaszitottam a ruhámról. Jól ismertem az utat, amelyre ráléptem, fák és sziklák állottak oldalán ugyanolyan magányosan, mint azelőtt, mint régóta már és a haraszt zörgött a lábaim alatt. A monoton susogás és a sok ismert fa, meg szikla, sok is volt számomra; különös hálaérzés fogott el; minden a bensőmbe hatolt, minden elvegyült velem, én szerettem mindent. Száraz ágat vettem a kezembe, amint ültem, vizsgálgattam és közben a magam dolgaira gondoltam. Az ág csaknem korhadt volt már, megrepedezett kérge erősen hatott rám és részvéttel töltött el. Mikor felállottam és tovább mentem, nem hajitottam el az ágat, hanem lassan letettem, állottam mellette és soká néztem rá; mielőtt otthagytam volna ránéztem mégegyszer és könnyes volt a szemem.

És öt óra lett. A nap rosszul mutatta az időt; egész napon át nyugatnak haladtam és a kunyhómban talán egy félórával továbbra vettem a nap állását. Mindezt számitásba vettem, ám hat óráig mindig volt egy órám még, ezért fölállottam és megindultam egy darabon. A haraszt zörgött a lábaim alatt. Igy mulik el egy óra.

Magam alatt láttam a kis folyót és rajta a kis malmot, amely a télen jég közé ágyaltan feküdt és akkor megint megállottam; az estharang kongott és kongása fölriasztott. Késő van! – mondottam hangosan. Fájdalom futott rajtam át, megfordultam rögtön, nekivágtam a hazavezető utnak, ám közben bizonyosan tudtam, hogy elkéstem végleg. Gyorsabban mentem, futni kezdtem; Asopus megsejtette, hogy történik valami; sorompóba állott, versenyt futott velem, lihegett, de azért sietős volt az ut neki is. A hervadt lomb fölröpült körülöttünk. Ám mikor leértünk az erdőszélre, senki nem volt ott, nem, csendes volt minden, nem volt ott senki.

Senki! – mondottam. Ám ez nem volt rosszabb annál, amit előre tudtam.

Nem vonakodtam tovább, engedtem gondolataim unszolásának, elhaladtam a kunyhóm előtt, lementem Sirilundba, Asopussal, puskámmal és minden fölszerelésemmel.

Mack ur igen barátságosan fogadott és meghivott vacsorára.