II.

Eshet az eső, vihar is lehet – ebből még semmi nem következik; esős napon is gyakran elhatalmasodik az emberen a boldogság és ilyenkor csöndes, magános helyekre vonul. Akkor föláll, egyenesen előrenéz, csöndesen fölnevet, itt is, amott is és körültekint. Mire gondol ilyenkor az ember? Egy ragyogó tábla egy ablakban, egy napsugár az ablaktáblán, kilátás a kis patakra, talán egy kék nyilás a felhős égen. Egyéb nem kell ilyenkor.

Más időkben viszont még a rendkivüli események sem képesek kizavarni csöndes, emóciótlan, vagy unott hangulatából az embert; bálterem közepén nyugodtan, közönyösen, részvétlenül ülhet az ember. Igen, mert az örömök és bánatok forrása a magunk belsője.

Bizonyos napra emlékszem. A parton jöttem lefelé, az eső utközben lepett meg és az eső elől valami nyitott halászkunyhóba menekültem. Úgy dudoltam magam elé, de minden kedv, minden öröm nélkül, azért csupán, hogy némileg üzzem az időt. Asopus is velem volt. Hirtelen fölállott és hallgatózni kezdett, abbahagytam a fütyülést és figyeltem, hangokat hallottam, emberek közeledtek. Véletlenség, egészen természetes véletlenség! Két férfiból és egy leányból álló társaság rontott fejvesztve a kunyhóba. Nevetve kiálltottak egymásra:

– Gyorsan, itt menedéket találunk!

Fölállottam.

Az urak egyike fehér, megerősitetlen ingmellet viselt, mely valósággal ugy lógott a nyakán, mint valami zacskó mert az eső megpuhitotta és összegöngyölitette; e vizes ingmellben gyémántkő volt. Lábán hosszu, hegyes cipők voltak. Üdvözöltem őt, Mack ur volt, a kereskedő, őt a boltból ismertem, ahol kenyeret szoktam vásárolni. Egyszer beinvitált a családjához, de én nem mentem.

– Ah, jó ismerős – mondta, mikor meglátott. Mi a malom felé indultunk, de vissza kellett térnünk. Micsoda idő? Mi? Ám, hogy kerül ön Sirilundba hadnagy ur?!

Bemutatta a kis, feketeszakállas urat, aki velük volt; egy orvos, a templom közelében lakott. A lány orrára tólta a fátyolát és csöndesen beszélgetni kezdett Asopussal. Vizsgálgattam a ruháját és a gomblyukakon megláttam, hogy festett a ruhája. Mack ur őt is bemutatta, a leánya volt és Edvardának hivták.

Edvarda a fátyolán keresztül rám nézett egy pillahunyásig, akkor lehajolt a kutyához és olvasni akarta, ami a nyakláncán volt.

– Ah, ugy, téged Asopusnak hivnak?!… Doktor, ki volt Asopus? Az egyetlen, amit tudok róla annyi, hogy meséket irt. Nem frigiai volt? Nem, én nem tudom.

Egy gyermek, egy iskoláslány. Megnéztem; magas volt, de formái még nem tellettek meg, tizenöt-tizenhat éves lehetett, kezei hosszuak, barnák voltak és keztyüt nem viselt. Lehet, hogy ma a lexikonban kikeresi »Asopus«-t.

Mack ur vadászataim után érdeklődött. Mit lövök leggyakrabban? Csónakjai egyike minden időben rendelkezésemre áll, csak szólnom kell. Az orvos egy szót sem szólt. Amikor a társaság eltávozott, észrevettem, hogy az orvos sántit kissé és botra támaszkodik.

Ugyanolyan közönyös lelkiállapotban, mint azelőtt, ballagtam tova és utközben egykedvün dudoltam magam elé. A halászkunyhóban való e találkozás még semmi irányban nem hatott a gondolkodásomra; ami az egész találkozásból leginkább emlékezésemben maradt, az volt, hogy Mack ur ingmelle átázott, vizes volt és hogy abban gyémánttü volt, de az is vizes és fénynélküli.