XXIV.

Másnap reggel, ahogy kiléptem Edvardát az ajtóm előtt találtam.

Az éjszaka folyamán átgondoltam mindent és határoztam. Nem, miért kábitassam el magam ettől a szeszélyes perszónától, egy halászlánytól, egy müveletlen teremtéstől; nem ült elég ideig szivemben a neve és nem kinozott eleget? Elég ebből! Egyébként ugy tünt nékem, hogy épen a közönyösségemmel jutottam közelebb hozzá és azzal, hogy gunyoltam őt. Ah, milyen elragadóan gunyoltam őt; miután ő több perces beszédet tartott; nyugodtan csak annyit mondtam: Igaz! Valamit mondani akart nekem!…

Ő a kő mellett állott. Igen izgatott volt, elém akart futni, már kiterjesztette a karját, de állva maradt és a kezét dörzsölte. Sapkámhoz nyultam és némán köszöntöttem őt.

– Ma csak egyet kivánok öntől, Glahn! Megindultan beszélt, de én semmit nem erőlködtem, hogy meghalljam, amit mondani akar. Hallottam, hogy ön a kovácsnál volt. Egy este volt, amikor Éva egyedül ült odahaza.

Kihuztam magam és eleltem:

– Ki mondta ezt?

– Én nem spionkodok! – kiáltott. Tegnap este hallottam, az apám beszélte. Amikor tegnap este annyira átázottan mentem haza, akkor mondta az apám: Te ma kigunyoltad a bárót? Nem! feleltem. Hol voltál mostanig? kérdezte akkor. Azt feleltem: Glahnnál voltam! Ekkor beszélte el az apám.

Leküzdöttem a vágyakozásom és azt mondtam:

– Éva nálam is volt!

Itt is volt? A kunyhóban?

– Többször is! Én kényszeritettem, hogy bejöjjön. Azután beszélgettünk.

– Itt is!

Szünet! Tartsd magad keményen, gondoltam és azt mondtam:

– Most, hogy oly szives volt ön és beleegyeledett a dolgaimba én sem tartom vissza magam. Tegnap a doktort ajánlottam önnek; gondolkodott már erről? A herceg ugyanis teljesen tehetetlen.

Harag lángolt föl a szemében.

– Tudja mit, egyáltalában nem lehetetlen! mondta hevesen. Nem, ő sokkal különb magánál; ő meg tud fordulni a házban anélkül, hogy összetörne csészét, poharat és békében hagyja a cipőmet is. Igen, ahhoz is ért, mint kell érintkezni az emberekkel; de maga egyenesen nevetséges, szégyellek elmenni magával, maga egyenesen elviselhetetlen; megértette?

Szavai most nagy fájdalmat okoztak és lehanyatlott a fejem.

– Abban igaza van; én csakugyan nem értek ahhoz, mint kell érintkezni az emberekkel. Legyen könyörületes; ön nem ért meg engem; én legszivesebben az erdőben élek, az az én legnagyobb gyönyörüségem. Itt, az én magányosságomban nem árt senkinek, ha én olyan vagyok, amilyen vagyok; ám, ha másokkal vagyok együtt, akkor igen kell erőlködnöm, hogy olyan lehessek, amilyennek illik. Két év óta oly keveset forogtam az emberek társaságában…

– Magával az ember minden pillanatban a legrosszabbra készülhet el, mondta tovább. Az idő miatt igen kimeritő magára fölügyelni.

Milyen könyörtelenül mondta ezt! Hasonlithatatlanul fájdalmas fájdalom furódott rajtam át, szinte visszarettentem a gyülöletétől, Edvardának még volt mondanivalója:

– Talán kivihet Évánál annyit, hogy ő vigyázzon magára. Az a kár csupán, hogy ő már férjes.

– Éva? Ön azt mondja, hogy Éva házas?

– Igen, házas.

– És ki a férje?

– Azt tudnia kellene önnek. A kovács Éva férje.

– Hát nem leánya a kovácsnak?

– Nem; a felesége. Azt hiszi talán, hogy hazudok?

Semmit nem gondoltam, olyan nagy volt a csodálkozásom. Álltam és azon töprengtem: Éva házas?

– Tehát csakugyan szerencsésen választott – mondta Edvarda.

Nem, ennek nem lesz vége! A keserüségtől reszketni kezdtem és azt mondottam:

– Tehát, amint ajánlottam, menjen a doktorhoz. Hallgasson a baráti tanácsra; a herceg egy vén bolond. És nagy keserüségemben gunyolódni kezdtem rajta, tuloztam az életkorát, mondtam, hogy kopasz már és nemsokára vak lesz egészen; azt is hangoztattam, hogy a koronát csupán azért hordja az inggombján, mert igen nagyra van a nemességével. Egyébként nem igen ismerem őt, mondottam. Semmi nincs rajta, ami jellemezné, belőle épen a fő jellemző tulajdonságok hiányzanak; egy senki, nem más.

– De ő valaki, valaki! – kiáltotta és nagy izgalom miatt hangja fölmondotta a szolgálatot. Ő sokkal több, semmint te gondolnád, te erdei vadember. Ám várj csak, ő beszélni fog veled, én kérem meg erre. Te nem hiszed, hogy szeretem őt, de meg fogod látni, hogy mennyire tévedsz; én a felesége leszek, én éjjel-nappal csak rá fogok gondolni, jegyezd meg: én szeretem őt. Hivd csak Évát, hohó, hivd csak, kimondhatatlanul közönyös az reám. Igen, most már csak azt kivánom, hogy minél előbb elkerüljek innen… A kunyhó mellett vezető ösvényen ment lefelé, néhány apró, gyors lépést tett, azután halotthaloványan visszafordult és sóhajtott: És ne jőjj a szemem elé többet!