V.

Tiz óra tájt jött, hallottam künn a hangját, amint beszélgetett egy kis gyermekkel, akit a kezénél vezetett. Miért nem jön be, és miért hozta magával azt a kölyket? Megfigyeltem és rájöttem, hogy jelt ád, amikor olyan hangosan beszél a gyermekkel; láttam azt is, hogy tekintetét a tetőnek irányozta, Glahn ablakának, Amikor meghallotta a hangját, az ablak mögül intett neki talán? Annyi mindenesetre világos volt előttem, ha az ember odalenn egy apró gyermekkel beszélget, semmi szüksége arra, hogy a magasba nézzen.

Egy pillanatig arra gondoltam, hogy kimegyek hozzá és megragadom a karját; ám ugyane pillanatban elengedte a gyermek kezét, a gyermeket egyedül hagyta állani és ő megindult, megindult a folyosó felé. Nos, igy mégis megjött végre; az volt a szándékom, hogy alaposan lehordom, amint belép.

Most állok és hallom, hogy Maggie a folyosón jár, egyáltalában nem tévedek, ő most közvetlenül az ajtóm előtt áll. Ám ahelyett, hogy bejött volna hozzám, a lépcsőn hallottam recsegni a lépéseit, fölment a padlásra, Glahnhoz ment, mindezt igen jól hallottam. Fölrántottam az ajtót, fölnéztem, de Maggie megérkezett már, az ajtó bezárult mögötte és nem hallottam semmit többé.

Ez tiz óra tájt történt.

Visszamentem a szobámba, előkerestem a puskám és megtöltöttem, igen, ezt tettem, habár éjszaka volt. Tizenkét óra tájban fölmentem a lépcsőn és hallgatóztam az ajtón; hallottam, hogy Maggie bent volt még mindig, bent volt és ugy látszik, igen jól mulattak, azután lementem ujra. Egy óra tájt fölmentem megint, akkor csöndes volt minden. Vártam az ajtó előtt, amig fölébrednek, két óra lett, három óra, négy óra és akkor fölébredtek. Ám ugyane pillanatban nagy lármát hallottam lentről, a korcsmárosné szobájából és nekem gyorsan lekellett sietnem, nehogy meglephessenek ők. Glahn és Maggie bizonyosan ébren volt már és én egész bizonyosan sok mindent kihallgathattam volna, de hiába, lekellett mennem.

A folyosón ezt mondtam magamnak: Látod, itt ment el ő, könyökével surolta az ajtóm, de ő nem ide nyitott be, ő fölment a lépcsőn, itt van a lépcső is, ő ezen a négy lépcsőfokon ment föl.

Ágyam érintetlen volt még és én nem feküdtem le most sem; odaültem az ablakhoz, kezembe vettem a puskát és azzal babráltam. A szivem nem vert, hanem reszketett.

Félórával később Maggie lépéseit hallottam a lépcsőn. Odahuzódtam az ablaktáblám mellé és láttam, amint kilépett a konyhából. Az a kurta, kis gyapotszoknyácska volt rajta, ami a térdéig sem ért, vállán pedig egy gyapju kendő volt, amit bizonyosan Glahntól kölcsönzött. Különben teljesen mezitelen volt és a kis gyapotszoknyácska teljesen összegyürött volt. Mint rendesen, szokása szerint, lassan ment most is és nem is tekintett az ablakom felé. Azután eltünt a kunyhók között.

Nemsokkal azután lejött Glahn, puskával a hóna alatt és teljesen fölkészülten a vadászatra. Komor volt és nem is üdvözölt. Egyébként nagyszerüen kiöltözött és rendkivüli gondot forditott a toalettjére. Ugy kiöltözött, akár egy vőlegény! gondoltam.

Egy pillanat alatt elkészültem, elindultam vele és egyikünk sem szólt egyetlen szót. Az első két fajdot, amit lőttünk, a szó szoros értelmében szétroncsoltuk, mert golyókkal lőttünk rájuk, ám azért mégis megsütöttük ezeket egy fa alatt és szótlanul fogyasztottuk el. Igy mult az idő tizenkét óráig.

Glahn rámkiáltott:

– Bizonyos benne, hogy megtöltötte a fegyverét, valami váratlan zsákmányra akadhatunk. Töltse meg minden esetre!

– Megtöltöttem! válaszoltam.

Akkor egy pillanatra eltünt valami bokor mögött. Milyen gyönyör lenne lelőni őt, lelőni, mint egy kutyát! Nem volt sürgős, ő még töprenghet egy ideig ezen, ő bizonyosan tudta, hogy mit forgatok az agyamban, bizonyosan tudta és azért kérdezte, hogy megtöltöttem-e a puskám. Még ma sem tudott ellenni anélkül, hogy kielégitse a hiuságát, kiöltözött és piros inget vett magára; vonásai minden mértéken fölül gőgösek voltak.

Egy óra tájt halványan, dühödten állott elém és azt mondta:

– Nem, ezt nem birom tovább. Nézzen utána hát, nézze meg, ember nézze meg, hogy megtöltötte-e a puskáját!

– Szabad arra kérnem, hogy inkább a maga fegyvere miatt aggódjon! feleltem. Ám én igen jól tudtam, hogy miért érdeklődik folyton a puskám után.

Ám ekkor eltávozott mellőlem. A válaszom olyan hatással volt reá, hogy elcsöndesedett és lehorgasztotta a fejét, amikor eltávozott.

Nemsokára egy galambot lőttem és ujra töltöttem. Mig ezzel foglalatoskodtam, Glahn félig egy fa mögé rejtőzködötten vizsgált engem, figyelte azt, hogy valóban megtöltöttem-e ujra a puskám, mindjárt azután pedig egy éneket kezdett énekelni és pedig egy lakodalmas éneket. Lakodalmas éneket énekel – gondoltam – és a legjobb ruháiba öltözött, bizonyára azt gondolja, hogy ilyen módon teljesen ellenállhatatlan lesz. Mielőtt éneke végére jutott volna, előttem lassan le meg föl kezdett járni és mig előttem járt, énekelt folyton. Megint szorosan a puskám csöve elé állt, mintha azt gondolta volna: látod, mindjárt megtörténik és azért éneklem én ezt a lakodalmas éneket. Ám az nem történik meg mégsem és amikor elhallgatott kénytelen volt rámnézni.

– Ma nem lövünk semmit? kérdezte és mosolygott. Mintegy bocsánatkéréssel tette amiért énekelt a vadászat közben. Ám ugyane pillanatban megszépült a mosolya, ugy tünt, mintha sirna bensejében és valóban ajkai reszkettek, habár ugy tett, mintha mosolyogni tudna ebben a komoly pillanatban.

Én nem voltam fehérszemély és ő láthatta jól, hogy nem volt semmi hatással reám; türelmetlen lett, elhalványodott, céltalanul, ideges lépésekkel csavargott körülöttem, majd jobbra, majd balra volt tőlem, néha-néha megállott és várt reám. Öt óra tájt hirtelen egy csattanást hallottam és közvetlenül rá egy golyó süvitett el a bal fülem mellett. Fölnéztem, Glahn néhány lépésnyi távolságban állott tőlem, rámnézett és füstölgő fegyverét a karján nyugtatta. Le akart lőni? Azt mondtam:

– Ön hibázott; egy idő óta igen rosszul lő ön!

Ám ő nem lőtt rosszul, ő nem hibázott soha, engem akart fölizgatni csupán.

– Ugy! Az ördögbe is, bosszulja meg hát magát! kiáltott vissza.

– Ha megjön az ideje! kiáltottam és összeharaptam a fogam.

Szembeállottunk, néztük egymást, Glahn hirtelen fölrántotta a vállát és átkiáltotta hozzám:

– Gyáva!

Miért kellett, hogy gyávának is nevezzen? Arcomhoz kaptam a puskát, egyenesen a szeme közé céloztam és megnyomtam a ravaszt.

Ki, mint veti ágyát, ugy alussza álmát…

Ám most már igazán fölösleges, hogy a Glahn család továbbra is költekezzen a kutatásra, igen izgat engem, hogy egy ilyen meg ilyen nagy dijakat igérgetnek annak az embernek, aki hirt hoz arról, aki már régen halott. Glahn Tamás meghalt egy szerencsétlenség miatt, India közepén egy eltévedt golyó miatt. Az ő nevét és az ő végét a biróság egy átfüzött jegyzőkönyvbe foglalta és ebben a jegyzőkönyvben benne van az is, hogy egy szerencsétlen lövés következtében halt meg.