III.

Kunyhóm előtt egy kő állott; egy magas, szürke kő. Jó hatással volt reám, mert mindig ugy éreztem, hogy figyel és végigvizsgál, ha napi kirándulásomból hazatérek. Ha reggel elindultam, mindig a kő mellett haladtam el és ugy tünt, mintha jó barátot hagynék mögöttem, aki hüségesen vár a visszatérésemig.

És fönt az erdőben megkezdődött a vadászat. Egyszer lőttem valamit, másszor nem.

Kint, a szigeteken tul a tenger feküdt megzavarhatatlan nyugalomban. Sokszor fölmásztam a dombokra és ha már igen magasan voltam, letekintettem a vizre; csöndes napokon egyáltalában nem haladtak a hajók; ilyenkor három nap egymásután is láttam ugyanazt a vitorlát, kicsiny és fehér volt, akár egy fóka a vizen. Ám, ha táncba kapott a szél, messzire tüntek az árbocok; vihar jött, erős délnyugati orkán és ekkor valósággal szinjáték kezdődött, aminek én voltam egyetlen nézője. Ilyenkor mindent beburkolt a köd, föld és ég egybefolyt, a tenger a levegőbe táncolt és embereket, lovakat, szétszaggatott zászlókat alkottak a hullámai. Egy szikla alatt állottam és a legkülönbözőbb dolgokra gondoltam, a lelkem feszült volt. Isten tudja, gondoltam, minek vagyok a tanuja és miért rohan a magasba szemem előtt a tenger? Talán e pillanatban belátok a föld mélyébe, a föld agyába és látom ottan a lázas munkát!

Asopus nyugtalan volt, időről-időre fölemelte az orrát és beleszaglászott a levegőbe és láthatóan reszkettek a lábai; nem szóltam hozzá, igy hát lábaim között elnyult a földön és velem együtt rámeredt a tengerre. Semmi kiáltás, semmi emberi szó nem hangzott sehol, csak a tompa moraj zugott a fejem körül. Messzi künn szirtsziget feküdt, magányosan feküdt; ha a tenger rátört erre a szigetre, ugy hajladozott, mint valami őrült, nem; mint a tenger istene, aki büszkén magasra emelkedik, elnéz a világ fölött és ugy forog, hogy haja és szakálla keréknek látszik a feje között. Azután ismét bemerült a ködbe.

És e vihar közepette kicsiny, szénfekete hajó erőlködött, hogy a tengerről bejusson.

A kis, szénfekete hajó akkor érkezett a kikötőbe, amikor délután lementem a kikötőhidhoz; a postagőzös volt. A parton sok ember gyült össze a ritka vendég bámulására; észrevettem, hogy most valamennyinek egyforma kék szeme volt, ha máskor teljesen különbözőknek tetszettek is. Nem messzire fiatal leány állott fehér gyapotkendővel a feje körött; haja igen sötét volt és a fehér kendő sajátosan ütött el a haja szinétől. Kiváncsian nézett engem, a fegyverem, a bőrruhám, de mikor megszólitottam zavarba jött és elforditotta a fejét. »Mindig fehér kendőt kell viselned – mondtam – igen illik neked.« E pillanatban szélesvállu ember lépett melléje, akin Izland-ing volt és aki Évának szólitotta őt. Ismertem a szélesvállu embert, kovács volt, a falu kovácsa. Néhány nappal ezelőtt uj gyujtószöget csavart a puskámba.

A szél és az eső elvégezte munkáját és akkor hullani kezdett a hó. Néhány nap alatt kellemetlen, hideg hangulat szállt a föld fölé, a korhadt ágak letöredeztek, a hollók csapatokba gyültek és károgtak szakadatlanul. Nem tartott soká, a nap közeledett már és egy reggel feltünt az erdő mögött. Mint szelid simogatás fejemtől-lábamig, ugy hatott, amikor fölkelt a nap; csöndes örömmel hátamra vettem a puskám.