I.

A Glahn-család hosszu ideig hirdethet még az eltünt Glahn Tamás hadnagy után; nem jön ő többé vissza, mert meghalt és én tudom azt is, hogy hol és milyen körülmények között halt meg.

Ha nyiltan akarok szólni, egy cseppet sem csodálkozom azon, hogy a család fáradhatatlanul küzd a megtalálásáért; Glahn Tamás sok tekintetben rendkivüli, sőt szeretetreméltó ember volt. Elismerem ezt, az igazság kedvéért, dacára annak, hogy Glahn még mindig ellenséges a lelkemnek és dacára annak, hogy gyülölet fog el, ha rá emlékezem. Pompás termetü volt, ifjusága ragyogott és a lénye elragadó volt. Ha ránézett valakire, sötét, állati erejü szemével rögtön hatalmába keritette azt; a szeme hatalmát én is éreztem. Valami hölgy mondta egyszer róla: Zavarodott leszek, ha rámnéz, mert olyan az érzésem, mintha megérintene. Ám Glahn Tamásnak hibái is voltak és nékem eszemágában sincs, hogy eltitkoljam ezeket, már csak azért sem, mert gyülölöm őt. Néha olyan bohó tudott lenni, mint egy gyermek, annyira nagyszivü volt ő és isten tudja talán ez a tulajdonsága volt az, ami annyira elvarázsolta az asszonyokat. Tudott fecsegni az asszonyokkal, tudott szivből kacagni azok semmitmondó megjegyzésein és isten tudja, talán azért szerették őt. Egyszer azt mondta egy a városban lakó kövér emberről, hogy olyan, mintha zsirt hordana a nadrágjában; és ezen a tréfán ő maga is nevetett, én mindenesetre szégyenkeztem volna a helyében. Egyszer, jóval később, amikor együtt laktunk már, nyilvánvalóan megmutatta, hogy mennyire bohó tud lenni: a korcsmárosné egy reggel bejött hozzám megkérdezni, hogy mit kivánok reggelizni, sietségemben azt feleltem, hogy egy tojást, egy szelet kenyérrel, Glahn Tamás épen nálam volt – ő fölöttem lakott a toronyban, közvetlenül a tető alatt – és gyerekesen kacagni kezdett ezen a jelentéktelen szóváltáson. Egy tojás és egy szelet kenyér! ismételte szünetlenül mindaddig, amig rá nem néztem és hallgatásra nem birtam.

Később talán eszembe jut még több nevetséges vonása és akkor könyörtelenül leirom, nem fogom kimélni őt, mert ellenségem volt. Miért lennék nagylelkü? Ám annyit meg kell engednem, hogy hasonló esztelenségeket csak akkor fecsegett, ha ittas volt és be kell ismernem, hogy ittas volt a két emlitett esetben is. Ám az ittasság nem nagy hiba maga is?

Amikor 1859 őszén találkoztunk harminckét éves volt, annyi, mint én. Akkoriban sürü szakállt viselt és gyapjuinget. A gyapjuing igen kivágott volt és mégis megesett, hogy begombolatlanul hagyta a legfelső gombot. Kezdetben ugy találtam, hogy a nyaka rendkivül szép, de nemsokára halálos ellenségek lettünk és akkor nem találtam, a nyakát olyan szépnek és nem is volt szebb az én nyakamnál, ha én nem is mutogattam. Egy csónakon találkoztunk először és vadászni én is ugyanabba a helyiségbe készültek, amelybe ő; rögtön elhatározták, hogy közösen bérelünk ökörfogatot, ahol az ország belseje felé nem visz a vasut tovább. Nem akarom elárulni a hely nevét, amely felé igyekeztünk, nehogy nyomra vezessek bárkit; ám a Glahn-család nyugodtan abbahagyhatja a tudakozódásokat, mert abban a helységben, amely felé igyekeztünk és amelyet nem akarok megnevezni, ő meghalt és ott el is temették.

Egyébként Glahn Tamásról hallottam beszélni, a nevét ismertem megismerkedésünk előtt is. Hallottam, hogy viszonya volt egy előkelő házból való északi lánynyal, de ő valami módon komprommitálta a lányt és ezért a lány szakitott vele. Ostoba dühében Glahn ekkor megesküdött, hogy önmagán állt boszut, de ez semmi hatással nem volt a lányra és hagyta, hogy tegyen ami a tetszésére van. Glahn Tamás igazi természete csak ekkor lett ismertté, tombolt, mint valami vadállat, egyik botrányt a másikra halmozta és kilépett a hadseregből. Mindenesetre különös módja volt a kosár miatt való bosszunak!

A fiatal lányhoz való viszonyáról egy másik verzió is keringett: hogy ő egyáltalában nem komprommitálta a leányt, hanem egyszerüen kiüzték őt a családi házból és ennél a lány is segédkezett, miután menyasszonya lett egy svéd grófnak, aki nevét nem akarom megnevezni itten. Ám ezt a verziót nem fogadom el és az elsőt tartom valószinünek, mert én gyülölöm őt és képesnek tartom minden becstelenségre. Ám bármiként álljon is a dolog ezzel az előkelő házból származó leánynyal, ő maga soha nem beszélt erről a históriáról és én nem kérdezősködtem nála. Mi közöm hozzá?

Mig a csónakban ültünk nem emlékszem, hogy másról beszéltünk volna, mint a kis faluról, amely felé igyekeztünk és amelyben idáig nem volt egyikünk sem.

– Valami szállófajta is van ott! – mondta Glahn betekintve a térképbe. Ha szerencsénk lesz, találunk ott helyet, amint beszélték a korcsmárosné egy vén, angol half breed. A főnök a szomszédos faluban lakik; sok felesége van, köztük néhány tizéves is.

Nos én nem tudtam arról semmit, hogy a faluban szállóféle van, hogy a főnöknek sok a felesége és ezért nem szóltam semmit; ám Glahn mosolygott és a mosolya szép volt.

Egyébként elfeledtem megemliteni, hogy egyáltalában nem lehetett őt szép embernek nevezni, ha mindjárt pompás is volt a termete; ő maga beszélte, hogy a ballábán régi, lőtt seb van és hogy ez a seb rossz időben tele van csuzzal.