XVIII.

Mennyire sajnáltam később ezt az esztelen lövést! Nem volt semmi értelme, nem használt semmit, de néhány hétre ágyhoz kötött. A sok boszuság és kellemetlenség ma is elevenen áll a szemem előtt; a mosónőnek kellett mindennap bejárni hozzám, mellettem volt egész napon át, ő gondoskodott ennivalóról és ő látta el a háztartásom. Több hét mult el igy. Valóban!

A doktor egy napon Edvardáról kezdett beszélni! Hallottam a nevét, hallottam, mint él, mit csinál és mindennek nem volt semmi jelentősége számomra, ugy hallgattam mindezt, mintha idegen, tőlem teljesen távoleső dologról lett volna szó. Milyen könnyen felejt az ember! – gondoltam csudálkozón.

– Na mit gondol tulajdonképen ön Edvardáról, ha már engem kérdez? Becsületemre mondom, én hetek óta nem is gondoltam rá. Várjon csak, ugy tünik nekem, mintha önök kettőjük között történt volna valami; önök oly sokat voltak együtt és a csónakkiránduláson ön volt a gazda. Ne tagadja, doktor, önök között volt valami egyetértés. Nem, különben ne, az isten nevére, ne feleljen nékem; ön nem tartozik számadással nekem és én nem azért kérdezek, hogy halljak valamit; hagyjuk az egészet és beszéljünk más dolgokról inkább, ha ugyanez tetszésére van önnek. Mikor állhatok talpra a beteg lábammal?

Ülve maradtam és azon gondolkodtam, amit mondottam. Lelkem mélyén vajjon miért féltem attól, hogy a doktor válaszolni találna? Mi közöm Edvardához? Hiszen elfeledtem!

Később megint Edvardára terelődött a beszélgetés és én félbeszakitottam a doktort; isten tudja, hogy mitől féltem.

– Miért szakit félbe? – kérdezte. – Hát egyáltalán nem tudja elviselni, ha nevét az ajkamra veszem?

– Mondja hát, kérem – mondtam – mi az ön igazi véleménye Edvardáról? Igen érdekel tudni ezt!

Gyanakodón nézett rám:

– Az igazi véleményem?

– Talán uj dolgokat mondhatna nekem; ön talán meg is kérte őt és ő bizonyosan »igen«-t mondott önnek. Gratulálhatok önnek? Nem? Eh, az ördög hisz önnek! Hahahaha!

– Tehát ettől félt ön?

– Féltem? kedves doktor!

Szünet.

– Nem, én nem kértem meg őt, igy hát »igen«-t se mondhatott. Talán ön tette ezt? Edvardát nem lehet megkérni; ő azt választja magának, aki épen tetszik neki. Azt hiszi ön, hogy parasztleány ő? Itt, északon megismerkedett vele, látta őt. Gyermek még, aki kevés nevelést kapott és asszony emellett, igen szeszélyes asszony! Hideg? Ettől nem kell tartania. Meleg? Jég! – én mondom önnek. Mi ő hát? Kis tizenhat-tizenhétéves leány, nem igaz? Ám kisértse meg és érvényesitse befolyását erre a kis leányra és meglátja majd, hogy mint gunyolja minden erőlködését. Még az apja sem bir vele; látszólag engedelmeskedik neki, de valójában mégis ő uralkodik. Egyszer azt mondta, hogy az ön szeme olyan, mint valami hatalmas állaté…

– Ön téved, másvalaki mondta azt, hogy a szemem olyan, mint valami hatalmas állaté.

– Másvalaki? Ki más mondhatta?

– Azt nem tudom. Egyik barátnője. Nem, azt nem Edvarda mondotta. Ám várjon csak – lehet, hogy mégis Edvarda mondotta.

– Ha ön rászól, ilyen és ilyen hatással van rá – ezt mondta. Ám azt hiszi ön, hogy ezzel hajszálnyit is közelebb jut hozzá? Alig. Nézzen csak rá; sohase kimélje a szemét; ám amint észreveszi, hogy a szemével vizsgálja őt, rögtön megmondja: lám csak, itt áll ez az ember, rámnéz és azt hiszi, hogy nyert játéka van. És egy tekintettel, vagy egy büvös szóval tiz mértföld távolságra küldi önt. Azt hiszi, hogy nem ismerem őt. Mit gondol, mennyi idős lehet?!

– Hiszen harmincnyolcban született!

– Hazugság. Félig tréfából kutatni kezdtem. Husz éves; különben tizenötévesként is teljes bátorsággal szerepelhetne. Nem boldog teremtés; sok keserü harc történik az ő kis fejecskéjében. Ha ő fönáll a hegyen és kinéz a tengeren és ha száján ez a vonás látszik és ha ezt a ráncot látni rajta, akkor boldogtalan ő, ám sokkal büszkébb, sokkal nyakasabb, semhogy sirjon valaha. Azonkivül még kalandos természetü, fantáziája hevesen müködik és ő valami herceget vár. Mint is volt az a história azzal az öttallérossal, amit önnek kellett volna odaajándékozni?

– Tréfa volt. Nem, az nem volt semmi…

– Nem annak is volt jelentősége. Egyszer hasonlót csinált velem is. Egy éve már. Mi a postahajó födélzetén voltunk, benn voltunk a kikötőben, hideg volt és esett az eső. A födélzeten egy anya ült a gyermekével és didergett. Edvarda megkérdezte: Nem fázik? Igen, az asszony fázott. Bizonyosan a kicsike is fázik? Igen, fázott a kicsike is. Miért nem megy le hát a kajütbe? – kérdezte Edvarda. – A jegyem csak fedélzetre érvényes! – mondta az asszony. Edvarda rámnézett. – Az asszony jegye csak a fedélzetre érvényes! – mondta. Mit tegyek hát? – mondtam ugy magamban, de elértettem Edvarda pillantását. Nem vagyok gazdag ember, a magam erejéből lettem azzá, aki vagyok és megszámolom a pénzt, mielőtt kiadnám. Továbbmentem hát az asszony mellől és azt gondoltam: ha már fizetni kell az asszonyért, hadd fizessen Edvarda, vagy az apja, nekik több a pénzük, mint neked. És Edvarda valóban uj jegyet váltott az asszonynak. Ilyen dolgokban nagylelkü ő, oh, a szive igen lágy, de én láttam a szemén, a nézésén, hogy azt várta, én váltsak kajütöt az anyának és a kicsikének. Mi volt tovább? Az asszony fölállott és megköszönte a segitséget. Edvarda rám mutatott: Ne nekem köszönje, hanem annak az urnak, – mondta. Mit szól ehhez? Eltürtem, hogy köszönetet mondjon az asszony nekem is, nem felelhettem neki semmit és hagytam, menjen az utjára. Látja, ez egy eset csupán, de többet is elbeszélhetnék. És ami a hajóslegény öt tallérját illeti, bizonyos, hogy azt is ő adta neki. Ha ön tette volna, bizonyosan a nyaka közé ugrik; előkelő urnak kellett volna lennie, aki vidám szivvel kész az áldozatra egy kitaposott cipőért; az illik bele az ő fantáziájába, ilyennek képzeli ő a maga emberét. Mert ön nem tette meg, megtette ő és pedig a maga nevében. Ilyen ő: esztelen és számitó egyszerre.

– Azt hiszi, hogy senki sem nyeri el őt?

– Szigoruan kell bánni vele! – felelte kitérőn a doktor. Nagyon rosszul van, hogy mindenben szabad a keze, megtehet mindent, amire kedve van és annyiszor diadalmaskodik, ahányszor épen jólesik neki. Az emberek hódolnak előtte, nem mutatkoznak közönyösnek szemben vele és mindig akad valaki, akin érvényesitheti hatalmát. Megfigyelte ön, hogy miként bánok vele? Mint egy iskolás lánnyal; fölügyelek rá, javitgatom a botlásait és mindig sarokba szoritom a kérdéseimmel. Azt hiszi talán, hogy ő nem érti ezt? Óh, ő nyakas és büszke és az én bánásmódom folyton sérti őt; ám ő sokkal büszkébb, semhogy megmutatná, hogy megsértették. Ám igy kell bánni vele. Amikor ön ideérkezett, már egy esztendeje ezzel a módszerrel bántam vele, már hatottam is rá, sirni kezdett a boszuságtól és gyötrődéstől és már kezdett megokosodni. Akkor jött ön és ön szétrombolt mindent. Igy van ez; az egyik hidegen bánik vele és akkor jön valaki, aki térdre rogy előtte; ön után bizonyára egy harmadik jön; ki tudja.

Ohó, gondoltam, a doktor meg akar boszulni valamit és azt mondtam:

– Mondja most azt, doktor, miért vett annyi fáradtságot, hogy mindezt közölje velem? Segitsek talán kordában tartani Edvardát?

– Egyébként olyan forró ő, mint valami vulkán! – mondta a doktor anélkül, hogy ügyelt volna a szavaimra. – Azt kérdezte, hogy senki nem hódithatja meg őt? Óh, dehogy, miért ne? Ő hercegre vár, de az nem jön, ujból meg ujból csalódás éri, magáról is azt hitte, hogy herceg, bizonyosan azért, mert olyan a szeme, mint valami hatalmas állaté, haha! Hallja, hadnagy ur, ön mindenesetre jól tette volna, ha magával hozza az uniformisát. Annak lenne most jelentősége. Miért ne hódithatná meg valaki őt? Én reszketni láttam valaki után a kezét, akinek jönni kellene, aki magával vinné, elvinné és uralkodna a testén, a lelkén. Igen. Ám annak messziről kell jönni és egy napon, mint valami rendkivüli lénynek fölbukkanni itt. Ugy tünik, hogy Mack ur expedicióra ment és valami rejlik az utazás mögött. Egyszer már egy idegen ur kiséretében jött haza Mack ur egy ilyen utazásból.

– Egy ur kisérte?

– Igen, de az az ur nem vált be, – kacagott fájdalmasan a doktor. – Az én koromban volt az az ember; sántikált az is, épen, mint én. Az nem a herceg volt.

– És hová utazott? – kérdeztem a doktort és erősen a szeme közé néztem.

– Hová utazott? Innen? Azt nem tudom, – felelte zavarodottan. – No, meglehetősen soká untattuk egymást. Egy hét multán pompásan szaladgálhat az erdőben. A viszontlátásra.