IX.

Edvardával beszélgettem:

– Nemsokára esni fog! – mondottam.

– Hány óra? – kérdezte.

A napra néztem és válaszoltam:

– Öt óra lehet!

Ő kérdezte:

– Csakugyan? Olyan bizonyosan tudja ön azt a napról?

– Igen – mondottam. – Egész bizonyosan tudom.

Csend.

– Ám ha nem látja a napot, akkor mi után igazodik?

– Akkor más dolgok felé fordulok. Az apály, vagy az ár, a fü, amely lekonyul bizonyos időben, a madarak éneke, ami változik mindig; az egyik akkor kezd énekelni, amikor a másik abbahagyta már. Azután tudom az időt a virágokról, amik délután lecsukódnak, a lombról, ami majd világoszöld, majd sötétzöld; ezenkivül érzem is.

– Valóban? – mondta ő.

Tudtam, hogy eső van készülőben és azért nem akartam tovább állani véle az uton; sapkámhoz nyultam. Ekkor hirtelen ujabb kérdéssel tartóztatott és én maradtam. Elpirult és azt kérdezte, hogy tulajdonképen miért vagyok itt, miért járok vadászni, miért ezt, miért azt? – Csak annyit lövök, amennyi a táplálkozásra szükséges, pihenni hagyom Asopust.

Vörös lett és alázatos. Láttam, hogy valaki beszélt rólam és ő hallotta azt, mindez nem tőle származott. És fölkeltette az érzékenységem, olyan elhagyottnak tetszett, ráeszméltem, hogy nincsen anyja és sovány karja olyan elhagyatottságra vallott. Mindez ugy elhatalmasodott rajtam.

Nos igen, én nem azért lövök, hogy öljek, csupán azért, mert élnem kell. Ma csupán egy fajdra van szükségem, igy hát ma egyet lövök csupán és a másikat holnapra hagyom. Miért lőnék többet? Az erdőben élek, én az erdő fia vagyok; junius elsején megkezdődik a tilalom a nyulra és a hófajdra; akkor alig marad, amire lőhetek; jó, akkor horgászok és halból élek. Apja ád egy csónakot nékem és azon fogok halászgatni. Mindenesetre, nem vagyok olyan vadász, aki lövöldöz csupán, én inkább azért vagyok vadász, hogy az erdőben élhessek. Ott jól érzem magam, csöndesen ülök a földön az asztalomnál és nem mereven egy széken: és nem döntök fel egy poharat sem. Az erdőben nem tiltok el magamtól semmit, hátamra feküdhetem, behunyhatom a szemem; és ott azt beszélhetem, ami nékem épen tetszik. Az ember néha egész hangosan akar mondani valamit, nyiltan megteheti és az erdőben ugy hangzik ez, mint a sziv mélyéből szálló beszéd.

Mikor megkérdeztem, hogy ért-e engem, igennel felelt.

Tovább beszéltem, mert a szeme rajtam pihent. »Tudja meg hát, hogy mi mindent látok én a mezőkön. Télen például előfordulhat, hogy a hóban megtalálom a hófajd nyomát. A nyom hirtelen eltünik, a madár elszállt. Ám a szárnyak leyomódásából láttam, hogy milyen irányba röpült és rövid idő multán megtalálom a vadat. Az ilyesmi mindig olyan uj az én számomra. Ősszel például a csillaghullást vizsgálhatom. Ilyenkor azt gondolom az én méla magányosságomban: hogy egész világ volt az, ami a semmiségbe rohant, egész világ, ami a szemem előtt szakadt darabokba? És nékem – nékem adatott meg, hogy láthassam a csillaghullást! Ha jön a nyár, ugy talán minden levél sikján él egy kicsike állat; látom, hogy némelyiknek közülök nincsen szárnya, ezek nem tudnak előrehaladni és ezek ott, azon a lombon kénytelenek élni és meghalni, amelyen születtek. Gondolja csak! Néha kék hegyeket is látok. Minderről oly keveset beszélnek és én nem tudom, hogy maga megért-e engem«.

– Persze, persze, én értek mindent!

– Igen, igen. Néha ránézek a füre és talán a fü is néz engem, mit tudjuk mi? Megnézek egy magános fücsomót, reszket kissé és nekem ugy tetszik, valami történik vele, azt gondolom: itt áll ez a fücsomó és reszket! Azután akad egy bokor és azon egy zizegő ág, ami esetleg gondolkodóba ejt. Néha pedig emberekkel is találkozom a csucsokon, igen ez is megesik.

Megnéztem, előrehajoltan állt és figyelt. Rá sem ismertem. Annyira figyelmes volt, hogy magára sem ügyelt, hanem gondolattalanul átadta magát a vizsgálódásomnak: alsó ajkai bágyadtan hullottak le.

– Igen, igen, mondotta és összeszedte magát.

Az első cseppek hullottak.

– Esik, mondottam.

– Igen, látja kérem, esik, mondotta és már indulni készült.

Nem kisértem haza, egyedül ment az utján és én a kunyhómba siettem. Néhány perc mult el és hevesen, erőszakosan szakadt az eső. Egyszerre gyors, futó lépéseket hallok magam mögött, hátranéztem: Edvarda rohant a nyomomban, kipirosodott az erőfeszitéstől és nevetett.

– Egészen elfeledtem, mondta lélekvesztve, elfeledtem a száritóhelyre való utunkat. A doktor holnap jön, van ideje holnap?

– Holnap? Igen! Igen, ráérek!

– Egészen elfeledtem, mondta ujból és nevetett.

Mikor elindult, föltünt, hogy milyen szép és milyen karcsu lábai vannak; szoknyája csaknem a térdéig vizes volt. Cipője sarka félretaposott volt.