XXI.

A lábam igen gyakran kényelmetlenséget és fájdalmat okozott; éjenként gyakran sajgott és ébren tartott engem, néha hirtelen szurások jöttek, amik jólestek és ha az idő megváltozott, a sebesült lábom csupa köszvény volt. Sok napon tartott ez igy, ám mégse lettem sánta.

Elmultak a napok.

Mack ur visszaérkezett és nékem tudomást kellett vennem erről az eseményről. Visszavette tőlem a csónakját és nagy zavarba hozott engem ezzel, mert tartott még a vadászati tilalom és nem volt mit lőnöm. Ám mégis; minden további nélkül, miért rabolta el a csónakom? A következő reggelen Mack ur két halászlegénye kievezett egy idegennel.

A doktorral találkoztam.

– Elvették a csónakom! mondtam.

– Egy idegen jött ide, mondta. Minden reggel kiviszik a tengerre és csak este térnek vele vissza. A tenger mélységeit kutatja.

Az idegen finn volt; Mack ur véletlenül találkozott vele a hajó födélzetén; a Spitzbergákról jött és egész sereg osztrigát meg másfajta apró tengeri állatot hozott magával; bárónak ismerték őt. Mack ur házában elegáns szalont és kis hálószobát kapott. Nagy föltünést keltett.

Nincs husom, gondoltam, és este kérhetnék valami ennivalót Edvardától. Elsétáltam Sirilundba. Rögtön észrevettem, hogy uj ruha van rajta, ugy tünt, mintha megnőtt volna; a ruhája egészen hosszu volt.

– Bocsásson meg, hogy ülve maradok, mondta röviden és hidegen és felém nyujtyotta a kezét.

– Leányom sajnos, nincs jól! mondta Mack ur. Meghült, vigyázatlan volt… Valószinüen a csónak miatt jött? Kénytelen vagyok egy másikat kölcsönözni önnek, egy ladikot, nem uj ugyan, de ha ön szorgamasan meritgeti… Igen, házunkban egy tudós ember vendégeskedik és látja egy ilyen ember… Nincs sok fölös ideje, szorgalmasan dolgozik egész napon át és csak este jön haza. Ne menjen el kérem, mielőtt ő jönne, megfogja látni őt, igen érdekes lesz önre, ha megismerkedik vele. Itt a névjegye, cimeres, ő báró. Igen kedves ember. Egészen véletlenül találkoztam vele.

Aha! gondoltam, tehát nem hivnak meg vacsorára. Istennek hála, csupán látogatóba jöttem ide, elmehetek haza is, hiszen van otthon még egy kevés husom. Akad még valami ennivaló. Nahát.

Megjött a báró. Alacsony, körülbelül negyvenéves ember, arca keskeny volt és hosszu, pofacsontjai kiállottak és ritka, fekete szakálla volt. Tekintete szurós, átható volt, de igen erős szemüveget viselt. Inggombjain is ott hivalkodott az ötágu korona. Kissé meghajoltan járt és sovány kezein kiduzzadó kék erek voltak; körmei azonban sárga érchez hasonlitottak.

– Örvendek hadnagy ur. Régen itt van már hadnagy ur?

– Néhány hónapja!

Igazán kellemes ember. Mack ur megkérte, hogy beszéljen az osztrigákról, a tengeri rákokról és ő készségesen vállalkozott erre, azután megmagyarázta a szirtlakók sajátos beszédmodorának okát, bement a terembe és mutatóba hozott néhány darabot a Fehér tengeren való fogásából. A jobb mutatóujját állandóan magasra emelgette a levegőbe és aranykeretü szemüvegét állandóan le meg föltologatta az orrán. Mack ur nagymértékben érdeklődött minden iránt. Egy óra mult el.

A báró az én balesetemről beszélt, arról a szerencsétlen lövésről. Hogy meggyógyultam-e már? Valóban? Igen örült neki.

Arra gondoltam, hogy ki beszélhetett a balesetemről. Megkérdeztem:

– Ki beszélt báró urral a balesetemről?

– Ki… igaz, ki is volt az? Mack kisasszony, gondolom. Nem ugy van, Mack kisasszony?

Edvarda lángolón vörös lett.

Olyan kifosztottlelküen jöttem ide; néhány nap óta földig nyomott a tompa kétségbeesés; ám az idegen utolsó szavainál – mégis keresztülfutott rajtam az öröm. Nem néztem meg Edvardát, de azt gondoltam: köszönöm neked, hogy beszéltél rólam, köszönöm, hogy nyelveddel érintetted a nevem, köszönöm még akkor is, ha a nevem örökre jelentőségtelen marad is számodra Jó éjt.

Elbucsuztam. Edvarda most ülve maradt és a formaság kedvéért a rosszullétével mentegetőzött. Közönyösen nyujtotta felém a kezét.

Mack ur élénk beszélgetésben volt a báróval. A nagyapjáról beszélt, Mack Konrádról:

– Nem tudom, mondottam-e már a báró urnak, ezt a tüt Károly János sajátkezüleg tüzte a nagyapám mellére.

Leértem a lépcsőre, senki sem kisért ki. Mialatt áthaladtam, betekintettem a terembe; magasra nyultan az ablakban állott Edvarda, két kezével a függönyöket huzta széjjel és kinézett. Elfeledtem köszönni, elfeledtem mindent; az elragadtatás áramlata dőlt át rajtam és gyorsán távoztam.

Mikor elértem az erdőt, igy szóltam magamhoz: Halt! Várj egy pillanatig! Istenre az égben, ennek véget kell vetni! Melegem lett a dühtől és sóhajtottam. Ah, nem volt többé büszkeség bennem; bőségesen számitva, egy hétig élveztem Edvarda kegyét, most már régen vége az egész históriának és én még ma sem tudtam e szerint berendezkedni. Mostantól kezdve visszaveszem tőle a szivem; por, levegő, föld legyen az utamon, istenre az égben…

Itt kószálsz tehát, az életed keserited egy iskolásleány miatt és az éjszakáid könyekkel telik. És a te fejed fagyasztó szél fogja körül, borzongató, erős szél. Az éj pedig csudálatos kétségben ragyog és hivnak a hegyek. Jőjj, Asopus, hopplá!