IV.

Ebben az időben nem volt hiányom vadban; azt lőttem, ami épen kezemügyébe akadt, foglyot, nyulat és ha véletlen a parton kóboroltam a tengeri madarakra is rálövöldöztem, ha lőtávolságba merészkedtek. Jó idők voltak ezek; a napok egyre hosszabbodtak és a levegő mindig tisztább lett; két napi szükséggel láttam el magam és megindultam a hegyekbe, a hegycsucsokra; találkoztam a hegylakókkal és sajtot kaptam tőlük, kis, kerek sajtot, aminek káposztához hasonló volt az ize. Többször fölmentem oda. Amikor hazatérőben voltam, az uton mindig lőttem egy madarat és bedugtam vadásztáskámba. Rendbeszedtem a ruhám és Asopus nyakára rákötöttem a zsinórt. Mértföldnyire alattam a tenger zugott; a hegyoldalak feketék voltak és még nedvesek a sok esőtől, ami parányi szemekben most is csörgedezett róla, csörgedezett és csepegett mindig ugyanabban az egyhangu melódiában. Ez egyhangu melódiák, messze a hegyek között, sokszor megkurtitották az időt, miközben üldögéltem és szórakozottan néztem körül. Itt csobog ez az egyhangu, végtelen melódia – gondoltam – itt a teljes magányosságban, senki nem hallja, senki nem gondol rá és mégis csobog itten magányosan, örökkön, örökkön!

És ha a csobogást hallottam, ugy találtam, hogy nem olyan sivár a sziklafal. Néha-néha történt is valami: egy menydörgés megreszkettette a földet, egy sziklatömb lemállott és legördült a tengerbe, maga mögött pedig valósággal utat vert a málló szikla szerteszállongó pora; e pillahunyásban Asopus fölemelte az orrát és szagolgatott, elcsodálkozottan az égésszagon, aminek eredetét sehogy nem tudta megmagyarázni. Ha a hóviz csatornákat ás a sziklába, akkor elég egy lövés, vagy egy hangosabb kiáltás és a nagy sziklatömb leválik és görögve megindul a tenger felé…

Egy óra telhetett el igy, talán több is, az idő olyan gyorsan mulik. Asopust ismét szabadon bocsájtottam, a vadásztáskát a másik vállamra akasztottam és megindultam hazafelé. A nap hanyatlóban volt. Az erdőben rátértem régi, jól ismert ösvényemre, amely szinte keskeny szalagként kigyózott a zöld lombfalak között és pedig a leghihetetlenebb kanyarodásokkal. Kényelmesen követtem minden kanyarodást; nem volt miért siessek, otthon senki nem várt rám. Büszkén, mint valami uralkodó, ugy sétálgattam a békés erdőben és mindig olyan tempóban, amint az nékem tetszett épen. Minden madár hallgatott, csupán a fajdkakas kezdett bele melódiátlan kiáltozásába, ez mindig énekel.

Hogy kiértem az erdőből, két embert láttam magam előtt, két kóborlót, rövidesen utólértem őket; az egyik a kis Edvarda volt, ismertem őt, hát ráköszöntem; aki kisérte, az orvos volt. Megkellett mutatnom nekik a puskám, megnézték az iránytüm és a vadásztáskám is; meghivtam a kunyhómba őket és megigérték, hogy eljönnek egyszer.

Este lett. Hazamentem, tüzet raktam, madarat sütöttem és elköltöttem a vacsorát. Reggel ujból egy nap kezdődött…

Csend, nyugalom mindenütt. Feküdtem egész estén át és kibámultam az ablakon; valami tündéri szelidség oszlott el mostan erdőn és mezőn. A nap lenyugodott már és a horizontot beföstötte a sulyos, vörös fény, ami olyan mozdulatlanul terült szét akár az olaj. Az ég köröskörül felhőtlen volt és tiszta. Bebámultam a tiszta tengerbe és ugy tünt, mintha szemtől-szembe ülnék a teremtővel és a szivem olyan hevesen dobogott. Isten tudja, gondoltam, miért öltözött a horizont ma lilába és aranyba, talán ünnep van odafönn, nagyszerü ünnepség a csillagok zenéjével és a sugarak futárszolgálatával. Egészen ilyen volt minden. Lehunytam szemem és ugy éreztem, én is utasa vagyok a futárként szolgáló sugaraknak és gondolat gondolatra tornyosodott az agyamban.

Több nap mult el igy.

Céltalanul csavarogtam és azt vizsgálgattam, mint olvad vizzé a hó, és mint fut tócsába a jég. Ha elég készlet volt konyhámban, napokon át megesett, hogy nem is lőttem ki a puskám; kószáltam, élveztem a szabadságom és hagytam mulni az időt. Ahová csak elvetődtem, mindenütt akadt valami kevés hallani, látnivaló, némileg minden megváltozott egyik napról a másikra és még a boróka és a füzfabokor is várta a tavasz jöttét. Például lementem a malomhoz; még jég közé ékelten hevert; ám a talaj emberemlékezet óta köröskörül letaposott volt és ez adta tanuságát, hogy emberek járnak ide, hátukon nagy gabonazsákokkal és őröltetnek itten. Ugy jártam a malom falai között, akárha emberek között járnék; a falakban sok betü és évszám volt.

Valóban!