XII.

Mindennap, mindennap találkoztam vele. Beismerem, szivesen találkoztam vele, igen, a szivem röpült feléje. Két éve már, most csak akkor gondolok rá, ha akarok és az egész kaland mulattat, szórakoztat csupán. Ami a két zöld madártollat illeti, arról legközelebb számolok be.

Több helyen találkoztunk, az uton, a malomnál, sőt a kunyhómban is; odajött, ahová hivtam. Jó napot! kiáltott mindig ő elsőként. Jó napot, mondottam én.

– Ma elégedett vagy; te énekelsz, mondotta és szikrázott a szeme.

– Igen, én elégedett vagyok, válaszoltam. A válladon egy folt van, por lesz, talán az ut piszkolt be; megakarom csókolni azt a foltot, hagyd megcsókolni azt a foltot. Minden olyan vonzó, ami rajtad van, te megőrjitesz engem. Az éjjel aludni sem tudtam.

És igaz volt ez; sok éjjel mult el akkoriban álmatlanul fölöttem.

Egymás oldalán mentünk az ut hosszában.

– Mi bánt? tetszik neked a viselkedésem? – kérdezte. Talán sokat fecsegek? Nem? De akkor megkell mondanod, hogy mi bánt? Különben azt kell gondolnom, hogy ez igy nem mehet tovább…

– Mi nem mehet tovább? kérdeztem.

– Ez, mi velünk. Ez nem mehet jól. Hiszed, vagy nem hiszed, de vacogok mostan: jéghidegség áramlik a hátamon által és különösen akkor, ha a közeledben vagyok. Csupa boldogságból van ez igy.

– Igen, velem is épen ez történik, mondtam, rajtam is hidegség fut át, valahányszor csak látlak. De mégis, minden jóra fordul. Különben szeretném egy kicsit megveregetni a vállad, hogy fölmelegitselek.

– Óh, nem, ne légy olyan kedves, ne üss a hátamba, kiáltotta.

Ez a néhány szó. Olyan segélytelenül hangzott, amint azt mondta: »Ne légy olyan kedves!«

Akkor tovább mentünk hosszában az utnak. Talán békétlen velem a tréfám miatt?! Magamtól kérdeztem és azt gondoltam: Majd meglátjuk! Azt mondtam:

– Eszembe jutott valami. Egyszer egy csónak kiránduláson valami fiatal hölgy levette nyakáról a fehér selyemkendőjét és az én nyakamra kötötte, este azt mondottam annak a hölgynek: »Reggel ismét visszakapja a kendőjét, addigra kimosatom«. Nem, tiltakozott, nem, adja ide mostan, el akarom tenni és megőrizni épen ugy, amint maga használta. Én visszaadtam a kendőt. Három évvel később ismét találkoztam ezzel az ifju hölggyel. »A kendő!« mondtam. Elővette a kendőt.

Papirban feküdt és még mosatlan volt; »igen, én láttam«.

Edvarda meglepetten nézett rám:

– Nos, tovább semmi, mondtam. Ám ugy tetszik, hogy szép volt ez.

Csend.

– Hol van most az a hölgy?

– Külföldön!

Nem beszéltünk többet erről, de mikor haza kellett mennie, azt mondotta:

– Jó éjt hát! Nem, ne gondolj többé arra a hölgyre. Én nem gondolok senki másra, csak te rád.

Hittem neki, láttam, hogy azt mondotta, amit érzett és az nékem az örökkévalóságig is elég volt, ha ő nem gondolt másra, mint rám. Utána mentem.

– Köszönöm Edvarda! mondtam később, egészen a szivemből mondtam: Te nagyon jó vagy hozzám, de én igen hálás leszek azért, hogy te szeretsz engem; Isten megjutalmaz érte. Én valóban nem vagyok olyan ragyogó, mint mások, akik eljönnének érted, de én egészen a tiéd vagyok, teljesen a tiéd, lelkem üdvösségére. Mire gondolsz? Könnyek vannak a szemedben?

– Semmi, felelte. Olyan különösen hangzott, hogy isten megjutalmaz érte. Ugy mondtad, mintha… Én annyira szeretlek!

Egyszerre, hirtelen, az ut közepén nyakamba ugrott hevesen megcsókolt.

Mikor elment, letértem az utról és elbujtam az erdőben, hogy egyedül lehessek a gyönyörüségemmel. Hirtelen megrettenten futottam az utra vissza, meggyőződni, hogy nem látta-e valaki, amikor az erdőbe rejtőztem. Nem láttam senkit!