XXXIII.

Mi irni valóm is van még? Több napon át egyetlen lövést nem tettem; nem volt ennivalóm és nem is gondoltam az evésre; összegörnyedten ültem a kunyhómban. Évát Mack ur fehérre mázolt csónakjában szállitották a temetőbe, én gyalog mentem és leeresztettem magam az előre megásott sirjába…

Éva meghalt. Emlékszek még kicsi, leányos fejére és hajára, mely olyan volt, mint az apácáké? Ő olyan csöndesen jött, ledobta a kötelét és mosolygott. És látod, hogy mennyi élet ragyogott az ő mosolyában? Maradj csöndben Asopus, régi-régi, különös mondásra emlékezem, még abból az időből való, amikor Izelin itt járt és amikor Stamer volt a pap. Négy emberöltő előtt történt.

Kőfalu toronyban fogva volt egy lány. Egy urat szeretett. Miért? Kérdezd a szellőt, a csillagokat, kérdezd az élet istenét; más nem ismer ehhez hasonló titkot. És az ur barátja volt és kedvese volt; ám mult az idő és egy szép napon máson felejtette a szemét és attól kezdve arra gondolt.

Mint egy siheder, ugy szerette szerelmesét. Gyakran mondta áldásának, galambjának és a melle forró volt és hosszan hullámzó. Azt mondta neki az ifju: Add a szived nekem! És ő odaadta. Akkor azt mondta: Szerelmem, szabad tőled valamit kérnem? És ő megrészegülten mondott igent. Mindenét odaadta neki, de az ifju nem köszönte meg mégsem.

A másikat ugy imádta, mint egy rabszolga, mint egy eszelős, mint egy koldus. Miért? Kérdezd az ut porát, a hulló falevelet, az élet rejtélyes istenét; mert senki más nem ismer hasonlót ehhez. És a lány nem adott néki semmit, nem, nem adott néki semmit és az ifju hálás volt mégis. Azt mondta neki: Add nékem a nyugalmad, add az eszed nékem! És az ifju azon szomorkodott csupán, hogy nem kérte az életét is egyuttal.

És az ő szerelmes lányát toronyba zárták…

– Mit csinálsz lányka, te ülsz és nevetsz?

– Gondolok valamire, aminek tiz éve már. Akkor találkoztam vele.

– Még mindig rágondolsz?

– Még mindig rágondolok.

És mult az idő…

– Mit csinálsz lányka? Miért ülsz és mit nevetsz?

– Kendőbe varrom a nevét.

– Ki nevét? Azét, aki idezárt téged?

– Igen, az övét, akivel husz éve találkoztam.

– Rágondolsz még mindig?

– Most is, mint azelőtt.

És mult az idő…

– Mit csinálsz, te fogoly?

– Öreg lettem és nem tudok varrni többé, lemorzsolom a falról a meszet. A mészből kis szobrot gyurok neki. Ajándékot készitek neki.

– Kiről beszélsz?

– A szeretőmről, aki toronyba zárt!

– És te mosolyogsz, amikor ő idezárt?

Arra gondolok, hogy mit fog mondani. Ni, ni, hát az én kedvesem kis szobrot küldött nekem, harminc éve már és lám még mindig nem felejtett el.

És mult az idő…

– Hogyan, te fogoly, te ülsz, te nem csinálsz semmit és mosolyogsz?

– Megöregedtem, megöregedtem, megvakultam, már gondolkodni tudok csupán.

– Arra, akivel negyven év előtt találkoztál?

– Arra, akivel akkor találkoztam, amikor még fiatal voltam. Talán negyven éve is már.

– Hát nem tudod, hogy ő meghalt már? Öreg, te elhalványodsz, öreg, te nem felelsz, az ajkad fehér, te nem lélegzel többé…

– Látod, ez volt a torony lányának különös uracskája. Várj csak Asopus, valamit elfeledtem; egy napon az udvarról fölhangzott hozzá szerelmese szava, meghallotta; elpirult és térdreesett, akkor negyvenéves volt…

Én sajnállak Éva és alázatosságomban a sirod porát csókolom. Ha rádgondolok, üdvös, rózsaszin emlékezés száll a lelkemen át és a boldogság tulárad bennem, ha a mosolyodra gondolok. Te odaadtad mindened, mindened és gyötrődés nélkül tetted, mert te voltál az élet legigazibb, legőszintébb gyermeke. Ám gondolataim mégis másoké, azoké, akik pillantásaikkal is takarékoskodnak. Miért? Kérdezd a tizenkét hónapot és a hajókat a tengereken, kérdezd a szivek rejtelmes istenét…