XIX.

Női hangot hallottam a kunyhóm előtt, a vér fejembe szökött: Edvarda hangja volt.

– Glahn, Glahn, beteg? – Azt hallottam.

Mosónőm az ajtóból válaszolt:

– Óh, csaknem egészséges már.

Ez a »Glahn, Glahn« keresztüljárta a velőm, a csontjaim; kétszer mondotta a nevem; megreszkettetett ez és az ő hangja is csengő, de megindult volt.

Kopogás nélkül nyitott be az ajtómon, belépett és hosszan nézett rám. Egészen olyan volt, mint a régi napokban; a sokszor szinezett bluza volt rajta és a kötényét mélyebbre huzta, hogy hosszabbnak tünjön a dereka. Egyszerre láttam mindezt és a szeme, a barna arca, a homlokára magasan ivelt szemöldöke, igen nagy hatással volt reám és zavarodottá tett teljesen. Én megcsókoltam őt, gondoltam. Fölálltam és állva maradtam.

– Ön föláll, ön állva marad? – mondta. Üljön le kérem, a maga lába rossz, hiszen meglőtte. Jó isten, de hogy történt az? Csak most értesültem róla! Egész idő alatt azon töprengtem, hol marad Glahn, miért nem jön. Nem tudtam semmiről. Ő meglőtte magát, ez néhány hét előtt történt és én az egészről nem tudtam meg semmit. Hogy van mostan? Igen sápadt mostan, alig ismerek magára. És a lába? Sánta marad? A doktor azt mondja, hogy nem lesz sánta, köszönetet mondok istennek érte. Remélem megbocsájt, hogy minden bejelentés nélkül törtem magára; inkább futottam, mint jártam…

Rámhajolt, közel volt hozzám és lehelletét az arcomon éreztem, utánanyultam a kezemmel. Ekkor följebb emelkedett. A szeme könnyes volt még.

– Ugy történt, – motyogtam – a puskát a sarokba akartam állitani, forditva tartottam, a cső nyilását lefelé; ekkor egyszerre lövést hallottam. Véletlenség volt.

– Véletlenség? – elgondolkodott és bólintott a fejével. – Hadd lássam csak, a ballába. De miért épen a bal? Igen… véletlen volt.

– Igen, tiszta véletlen – vágtam közbe. – Honnan tudhatnám, hogy miért épen a bal? Maga is láthatja; igy tartottam a puskát, a jobb lábam tehát nem is sebesülhetett meg. Tényleg, cseppet sem volt kellemes.

Elgondolkodottan nézett rám.

– Nos, ön tehát a javulás utján van. – Mialatt ezt mondta, szétnézett a kunyhóban. – És enni-innivalót miért nem tőlünk hozatott? Miből élt tulajdonképen?

Még néhány percig beszélgettünk, azután megkérdeztem:

– Amikor bejött, megindult volt az arca, a szeme ragyogott és kezet adott nekem. A szeme most közönyös lett, tévedek talán?

Szünet.

– Az ember mindig nem lehet egyforma.

– Most az egyszer mondja csak – szóltam – mit tettem mostan, mit tettem, ami rosszul esett magának? A jövőre utmutatóul szolgálhat ez nekem.

Kinézett az ablakon, elnézett a távol horizont felé, ott állott, oly álmodozón nézett maga elé, én mögötte állottam és ő válaszolt, anélkül, hogy hátrafordult volna:

– Semmit, Glahn! Az embernek gondjai vannak néha. Haragos most ön? Ne feledje el, némelyek keveset adnak és ez sok az ön számára, mások mindent önnek ajándékoznak és ez nincs semmi hatással önre; ki adott többet tehát? Ön rosszkedvü lett a betegsége alatt. Tulajdonképen mint is történt, hogy mi most erről beszélgetünk. Rám nézett hirtelen, az öröm festette meg arcát és ezt mondta: Ám ön egészséges lesz nemsokára. A viszontlátásra tehát!

Kezet nyujtott.

Ekkor az jutott eszembe, hogy nem fogadom el a kezét. Fölemelkedtem, kezem keresztbe fontam és meghajoltam mélyen; igy akartam megköszönni az ő szeretetreméltó látogatását.

– Bocsásson meg, hogy nem kisérhetem el.

Amikor elment, leültem ujból és elgondolkodtam a történteken. Levelet irtam és azt követeltem, hogy rögtön küldjék utánam az uniformisom.