XIII.

Nyáréjek, csendes vizek és végtelenül csendes erdők. Az utról semmi kiáltás, semmi lépés nesze, a szivem ugy tele volt, mintha nehéz bor töltötte volna meg.

Ablakomnak csendesen, nesztelen legyek, szunyogok röpültek, a tüzhely lángja és a sülő madár illata csábitotta őket. Tompa zúgással ütődtek a tetőnek, fülem mellett rohantak el, hogy hideg futott keresztül rajtam, azután ráültek a falonlógó fehér lőporszarumra. Szitakötők, szunyogok, pillék ültek egymás közelében, gyenge testük reszketett és engem néztek.

Kiállottam a kunyhó elé és hallgatóztam. Nem, semmi zaj, aludt minden. A levegő szinte világitott a fénylő rovaroktól, milliónyi zizegő szárnytól. Ott, az erdőszélen kicsiny virágok bólongattak. A hanga virágzott és én szeretem ezt a kicsiny virágot. Hála néked isten minden kicsiny hangavirágért, amit valaha láttam, olyanok voltak, mint lábam elé szórt parányi rózsák és én sirtam annyira szerettem őket. A közelben valahol vadrózsák is voltak; nem láttam őket, de éreztem az illatukat.

Ám most, az éj óráiban az erdőben hirtelen nagy, fehér virágok fejlődtek, kelyhük kitartón állt és lélegzettek. Szőrős éjjeli pillék dörzsölődtek leveleikhez és reszketésbe hozták az egész növényt. Egyik virágtól a másikig mentem, részegek voltak, igen részegek a virágok és én láttam, mint részegednek meg.

Könnyü lépések, egy ember lélegzetvétele és egy kedves jó estét.

Feleltem neki, a földre vetettem magam, átkaroltam a két térdét és simogattam a ruháját.

– Jó estét Edvarda! – mondottam még egyszer és kimerült voltam a boldogságtól.

– Mennyire szeretsz engem! – susogta.

– Mennyire hálásnak kell lennem, válaszoltam. Te az enyém vagy és a szivem egész nap csendesen fekszik bennem és rád gondol folyton. Te vagy a világ legszebb lánya és én megcsókoltalak téged. A gyönyörüségtől mindig kipirul az arcom, ha arra gondolok, hogy megcsókoltalak téged.

– Miért szeretsz ennyire éppen ma este? – kérdezte.

Számtalan oka volt ennek, csak gondolni kellett rá, hogy imádjam. Az a nézés a boltos, a homlokra ivelt szemöldök alól és az a sötét, bájos bőr!

– Talán ne szeresselek! – mondtam. Itt járok köröskörül, és ha nézek, arra gondolok, hogy te eleven, hogy te egészséges vagy. Egyszer egy bálon volt egy fiatal hölgy, aki végigült minden táncot, akit senki nem vitt táncba. Nem ismertem őt, de vonzott az arca és meghajtottam előtte magam. Nos? Nem, ő a fejét rázta. Kisasszony nem táncol? – kérdeztem. Megfoghatja ön azt, mondotta, apám hatalmas volt, erős, anyám tökéletes szépség és az anyámat erőszakkal vette el az apám. És én – sánta lettem.

Edvarda rámnézett.

– Üljünk le! – mondotta.

Leültünk.

– Tudod, mit mond a barátnőm rólad? – kezdette. Azt mondja, hogy olyan a szemed, mint valami fejedelmi állaté és azt mondja, megőrjited, ha ránézel. Azt mondja, ugy hat a szemed rá, mintha megérintenéd.

Hogy ezt hallottam, önző öröm futott rajtam végig; nem magamért, de Edvarda kedvéért, azt gondoltam: csak egy valaki van, aki érdekel engem, vajjon mit mond ő a tekintetemről?

De azt kérdeztem:

– Ki az a barátnőd?!

– Azt nem mondom el, – felelte. – Ám egyike volt azoknak, akik velünk voltak a száritóhelyen.

– Ugy, ugy! – mondottam.

Azután más dolgokról beszélgettünk.

– Apám nemsokára Oroszországba utazik, – mondotta – és akkor ünnepet rendezünk. Voltál a kék dombon már? Két kosár bort viszünk magunkkal; a hölgyek is eljönnek a paplakból; apa már átadta a bort. Ugy-e, többé nem nézel ugy a barátnőimre? Nem, ugy-e?! Mert különben nem hivlak meg.

És minden további beszéd nélkül karjaimba vetette magát, rámnézett, belemeredt az arcomba és hallottam a lélegzését. Tekintete fekete volt, fekete egészen.