XI.

Éjszaka azt hallottam, hogy Asopus fölkel a fekvő helyéről és morogni kezd, álmomban is hallottam ám, mert épen vadászatról álmodtam, a morgás beillett álmomba és nem ébredtem föl. Mikor reggel két óra tájt kimentem, a füvön köröskörül emberi lábnyomokat találtam; valaki volt itt és valaki az egyik ablaktól a másikhoz ment. Lejebb, az uton, a nyom eltünt.

Kipirult arccal és ragyogó szemmel jött szembe velem.

– Várt ön, kérdezte, attól féltem, hogy várnia kell!

Nem vártam semmit, ő már jött szembe velem, az uton.

– Jól aludt? kérdeztem. Alig tudtam beszélni.

– Nem, ébren voltam! felelte. Azután elbeszélte, hogy nem aludt az éjjel, hanem csukott szemmel egy széken ült. Sétát is tett.

– Ma éjjel valaki a kunyhóm körül járt, mondtam. Reggel a füben láttam a nyomokat.

Arca megszinesedett, az ut közepén megfogta a kezem és nem szólt semmit. Ránéztem és megkérdeztem:

– Maga volt talán?

– Igen, mondotta és mellemre préselte magát, én voltam. De nem ébresztettem fel önt, olyan csendesen jártam, mint csak tudtam. Igen, én voltam. Még egyszer az ön közelében akartam lenni. Szeretem!