XXV.

A lomb sárga lett, a krumplivirág magasra nőtt, most állt virágzásban és a vadászati tilalom letelt már; hófajdokat, fajdokat, nyulakat lőttem; egy napon sast lőttem. Csöndes, magas ég, hüvös éjszakák, sok tiszta hang és kedves csendülések erdőn-mezőn. Nagyszerüen és békésen pihent a világ…

– A két alka dolgában azóta semmit nem hallottam Mack urról! mondottam a doktornak.

– Azt Edvardának köszönheti, mondta. Tudom, magam is hallottam, hogy mennyire ellene szegült apja tervének.

– Nem köszönöm meg neki…

Vénasszonyok nyara. Az ösvények ugy nyiltak a lombja hulló erdőbe, mint bőrövek, mindennap uj csillag szállt az égre és a hold árny módjára kószált, árny módjára, amit aranyba és ezüstbe mártottak.

– Isten segits, de hiszen te házas vagy Éva!

– Nem tudtad?

– Nem, nem tudtam.

Némán szoritotta a kezem.

– Isten legyen veled gyermek, mit teszünk most?

– Amit te akarsz. Talán még nem utazol el; amig itt vagy, boldog leszek.

– Nem, Éva.

Zavarodottan nézett és egész idő alatt a kezem szorongatta.

– Nem Éva, nem, menj. Soha többé!

És multak az éjszakák és jöttek a napok; már a harmadik nap mult el ama beszélgetés óta. Éva nagy kötéllel ment az uton. A nyár alatt mennyi tüzifát hordott is haza az a gyermek!

– Éva tedd le a köteget és mutasd; hadd nézzem meg, kék-e még a szemed?

A szeme vörös volt.

– Nem, mosolyogj megint. Éva én nem tudok elleni nélküled tovább, a tiéd vagyok, a tiéd vagyok.

Este. Éva énekel, hallom a hangját és forróság lep el.

– Éva, szépen énekelsz ma este.

– Igen, én boldog vagyok!

És mert ő kisebb, ugrott egyet, hogy karját a nyakam köré fonhassa.

– De Éva megsebezted a kezed? Istenem, hogy lehettél ennyire vigyázatlan?

– Az nem tesz semmit!

Arca is rendkivüli mód ragyogott.

– Éva, beszéltél már Mack urral?

– Egyszer!

– Mit mondott ő és mit mondtál te?

– Igen szigoru lett hozzánk, az uramat éjjel-nappal a szinben dolgoztatja és engem rákényszerit minden lehetetlen munkára. Azt is rámparancsolta, hogy munkát végezzek.

– Miért teszi ezt?

Éva a földre nézett

– Miért teszi ezt, Éva?

– Mert téged szeretlek!

– Honnan tudja ő?

– Én mondtam neki.

Szünet.

– Bár adná isten, hogy ne lenne ily kegyetlen hozzád.

– Nem tesz semmit! Most nem tesz semmit!

És mint gyöngéd, reszkető hang éneke fölcsendült az erdőn.

És a lomb még sárgább lett, erősen haladtunk az őszbe, az égen már sokkal több csillag volt és a hold most olyannak tünt, mint az ezüst-árny, amit aranyba mártottak.

Nem volt hideg, nem, csupán hüvös csend és forrongó élet volt az erdőben. Minden fa állt és merengett. A málna megért.

Igy következett el augusztus huszonhatodika és ezzel a három jeges éjszaka.