XXXV.

Akkor egy éjszakán leesett az első hó és a kunyhómban igen hideg lett. Volt ugyan tüzhely benne, amin ételeim főztem, de a fa rosszul égett benne és a nyilásokon át állandóan erős volt a légvonat és a nyilásokat hiába tömködtem rongyokkal, mohával. Az ősz elmult már és kurták lettek a napok. Az első hó elolvadt a nap tüzétől és a föld megint mesztelenül feküdt; ám az éjszakák hidegek voltak és megfagyott a viz. És meghalt minden fü és meghalt minden rovar.

Az embereken titokzatos nyugalom terült el, komorak voltak, hallgatagok és szemeik a telet várták. A halszáritóról nem tört többé kiáltás felém, a kikötőhid csendesen feküdt és minden az északifény éjszakája felé ment és a nap a tenger mélyén álmodott. Egy-egy magányos csónakról tompán hatottak felém az evezőcsapások.

Egy lányka jött evezve:

– Hol voltál, gyermekem?

– Sehol!

– Sehol? – Lássuk csak, te, én megismerlek téged, a hegyekben találkoztunk!

Kikötött, a csónakot megerősitette.

– Te pásztorlányka voltál, te harisnyát kötöttél és én egy éjszaka találkoztam véled.

Szelid pirosság szökött az arcára és zavarodottan nevetett.

– Kicsi kincsem, jőjj be a kunyhómba, hadd nézzelek meg. Ugy-e Henriettenek hivnak?

Ám ő hallgatagon elment mellettem. Az ősz, a tél megfagyasztotta őt; aludtak az érzékei.

A nap befeküdt a tengerbe már.