V.

Irjak többet is? Nem, nem. Legföljebb a magam mulatságára, csupán azért, hogy megkurtitsam az időt azzal, hogy leirom, két évvel ezelőtt mint jött a tavasz és milyen volt akkor a föld talaja. Erdőben, tengerről illatok áradtak már; az erdőben korhadó hervadt lombból édeses kénsavszag áradt és a szarkák ágacskákkal a szájukban röpdöstek és épitgették a fészküket. Még néhány nap és a patakok csobogni, tajtékosan hullámozni kezdtek, néha-néha egy-egy halat is lehetett látni és a halászok megjöttek evezőállomásaikról. A kereskedő két yachtja szinültig hallal rakodottan tért meg és a száritóhelyen kötött ki; a nagyobb szigeteken, amiken a száritást végezték, szinte pillanat alatt megujult a mozgás, az élet. Mindezt ablakomból néztem.

Ám a kunyhóig nem hatott semmi lárma, egyedül voltam és egyedül maradtam. Néha-néha elhaladt valaki arra; Évát is láttam, a kovácsleányt; néhány pattanás volt az orrán.

– Hová készülsz? – kérdeztem.

– Fáért az erdőbe – felelte nyugodtan. Kezében kötelet lógatott, hogy abba rakja a fát és fején a fehér gyapotkendő volt. Sokáig néztem utána, de ő nem fordult vissza.

Azután sok-sok nap mult el anélkül, hogy embert láttam volna.

A tavasz mind előbbre nyomult és az erdőben elevenedett az élet. Igen mulatságos volt nézni a rigókat, amint magasan, a fák tetején ültek, belemeredtek a napba és rákiáltoztak az ég óriás kohójára; sokszor már éjjel két órakor fölkeltem, leginkább azért, hogy tanuja lehessek annak a gyönyörüségnek, ami a madarakból, állatokból áramlott ki, ha fölkelt a nap.

A tavasz hozzám is elérkezett és ugy kopogott az ereimben, akárha járt volna valaki azokban. Kunyhómban ültem és arra gondoltam, hogy ideje lenne rendbehozni horgaimat és halászó zsinórjaimat, ám az ujjam sem mozditottam meg, hogy tegyek valamit; szerencsés, sötét nyugtalanság járt a szivemen ki-be. Asopus fölállott hirtelen, lábait megmerevitve állott és röviden, vakkantásszerüen ugatott. Emberek értek a kunyhóm elé, a sapkát gyorsan lekaptam a fejemről és mindjárt rá a kis Edvarda hangját hallottam az ajtóm előtt. Barátságosan, vidáman jött – ő is, a doktor is, amint megigérték, meglátogatni engem.

– Igen, – itthon van, – hallottam, amint mondta, akkor belépett és a maga kislányos módján kezet adott nekem.

– Tegnap is itt voltunk – magyarázta – de nem volt itthon.

Leült a fapadra és körülnézett a kunyhómban; az orvos mellé ült a hosszu padra. Összevissza beszéltünk és gondolkodás nélkül elmondtunk mindent, ami a lelkünkről leszállott; én elmondtam azt is, hogy milyen állatok élnek az erdőben és azt, hogy a tilalom miatt, milyen vadakra nem szabad lőnöm mostan. Ez időszerint a fajdkakasra nem szabad lőni.

Az orvos most sem beszélt sokat, ám amikor véletlenül pillantása ráesett a puskaporos szerszámra, amelyen Pán-figura diszelgett, gyorsan, frissen magyarázgatni kezdte Pán legendáját.

– Tulajdonképen miből él majd akkor, ha tilalom lesz minden vadra? – kérdezte hirtelen Edvarda.

– Halból – válaszoltam – legfőként halból. Valami ennivaló mindig akad.

– Hiszen ön eljöhetne hozzánk – mondotta – és étkezhetne nálunk.

Tavaly valami angol lakott a maga kunyhójában; ő igen gyakran étkezett nálunk.

Edvarda megnézett engem és én megnéztem őt. E pillanatban a szivemet, mintha valami kedves, barátságos simogatás érte volna. Ez a tavasz következménye volt és a tiszta, világos napoké; azóta sokat gondolkodtam erről. Különben kigyózó szemöldökei is csudálattal töltöttek el.

Néhány megjegyzést tett a lakásomra. A falakat különböző állatbőrökkel és sokszinü madártollal aggattam tele; a kunyhó belseje tisztára olyan volt, mint valami medvebarlang. Ez tetszett neki. »Igen, épen olyan, mint egy medvebarlang« mondta.

Semmit nem adhattam vendégeimnek, ami elfogadható lett volna, elméláztam és azt gondoltam, tréfából madarat sütök nekik; vadászmódon tálalom eléjük és ők az ujjaikkal egyék. Végre ez is időtöltés!

– Az angol alighanem ir volt? – kezdte a doktor.

– Ugy? Ir?!…

– Nem igaz?! Hiszen katolikus volt.

Edvarda elpirult, tekintetét elforditotta és halkan mondotta:

– Különben meglehet, lehet, hogy ir volt.

E pillahunyástól kezdődően eltünt a jó kedve. Fájt nekem ez, igen szerettem volna helyreütni mindent és azért ezt mondottam:

– Nem, magának igaza van. Irek soha nem jönnek Norvégiába.

Megbeszéltük még, hogy legközelebb kievezünk és megnézzük, hogy mint száritják a halakat…

Azután, hogy vendégeimet egy darabon elkisértem, hazatértem ujból és halászó eszközeimmel foglalkoztam. Hálóm egy szögön az ajtón lógott és sok csomót elpusztitott benne a rozsda; meghajlitgattam néhány horgot, kijavitottam a háló egy-két szakadását és megvizsgáltam a horogzsinórokat is. Milyen nehezemre esett ma, dolgozni valamit! Agyamon gondolatok rohantak keresztül olyanok, amiknek semmi közük nem volt ahhoz, ami foglalkoztatott; most ugy tünt, hogy sulyos hibát követtem el, amikor a kis Edvardát a fapadon hagytam ülni, holott a magam helyét kellett volna fölajánlani neki. Hirtelen magam előtt láttam barna arcát és barna nyakát; kötényét elől lehuzta kissé, hogy hosszabbnak tünjék a dereka, ahogy az divatban volt akkor; állának szelid, leányos formája kellemesen hatott reám és álla alatt az a pár ránc maga volt a vidámság. Az ő szája nagy volt, de virágzó.

Fölállottam, kinyitottam az ajtót és hallgatózni kezdtem. Semmit nem hallottam és nem is volt okom a hallgatózásra. Ujból becsuktam az ajtót; Asopus fölkelt a fekvőhelyéről és csudálkozón fogadta a nyugtalanságom. Arra gondoltam, hogy utána futhatnék a kis Edvardának azzal az ürüggyel, hogy selyemfonalat kérek tőle a háló rendbehozására; ez különben nem is volt ürügy, megmutathatom neki a hálót és benne a szétfoszlott csomókat. Már az ajtónál álltam, amikor eszembe jutott, hogy magamnak is van selymem, még pedig több is, mint amennyi szükséges. Bátortalanul, kedvetlenül tértem vissza… mert magamnak is volt selymem.

Amikor beléptem, valami idegen lehellet érte az arcom, mintha nem lettem volna egyedül.