XXXVI.

Akkor vettem föl először az egyenruhám és bementem Sirilundba. Szivem hangosan vert. Mind-e napok elsejére gondoltam, arra, amelyen Edvarda hozzám futott és annyi sokak jelenlétében átölelt; nos azóta, sok hónapon át ide vetett, oda vetett, keseritett és ő tette, hogy megszürkült a hajam. A magam büne talán? Igen, a csillagom vezetett félre. Arra gondoltam! Milyen elragadtatott lesz, ha lába előtt térdre vetem magam és bevallom a szivem titkát. Székkel fog megkinálni, bort hozat föl és mielőtt inna a pohárból azt fogja mondani: hadnagy ur, köszönöm azt az időt, amit együtt töltöttünk, soha nem feledem el önt! Ám, ha én akkor örvendeni fogok és meglátja, hogy reményeket táplálok akkor ugy tesz, mintha inna és érintetlenül teszi a poharat vissza. És ő nem fog titkot csinálni abból, hogy ő teszi azt csupán, mintha inna; sőt fitogtatni fogja azt. Ilyen ő!

Jó, nemsokára üt az utolsó óra!

Mig lefelé mentem az uton, tovább gondolkodtam: Az egyenruhám bizonyosan hatni fog reá; a rózsák ujak és csinosak, a kard pedig csörömpölni fog a padlón. Nervózus öröm áradt el bennem és elsusogtam magamnak: Ki tudja, hogy mi minden történhetik még. Fölkaptam a fejem és kezemmel belecsaptam a levegőbe. Semmi alázatosság többé, büszkeséget a szivbe! Amint tovabb mentem, közönyös lett előttem minden és nem akartam többé a közeledést keresni. Szép lányka, bocsássa meg, hogy nem törődöm magával többé…

Mack urral a vásártéren találkoztam, szeme még üvegesebb volt és az arca még szürkébb.

– Utazik? Igazán? Az utóbbi napok nem valami kellemesen teltek ugy-e? A kunyhója is leégett! És Mack ur mosolygott.

Pillanatig ugy tetszett, hogy a világ legokosabb embere áll előttem.

– Menjen be hadnagy ur! Edvarda otthon van. Igen, isten önnel! Isten önnel! Egyébként valószinüen találkozunk még a kikötőhidon elutazása előtt!

Lehajtott fejjel, elgondolkodottan és fütyülve távozott.

Edvarda a szobában ült, olvasott. Amikor beléptem egy pillanatra meglepetten nézte végig az uniformisom és oldalvást ugy nézett rám, mint valami madár. Elvörösödött. Kinyitotta a száját.

– Isten hozzádot jöttem mondani! szóltam végre.

Hirtelen fölállott és láttam, hogy hatottak rá a szavaim.

– Glahn el akar utazni? Mostan?

– Mihelyt a hajó megérkezik! Megragadtam a kezét, esztelen elragadtatás vett hatalmába és fölkiáltottam: Edvarda! és hosszan néztem őt.

Ugyane pillanatban hideg lett, hideg és haragos. Minden gyülölt benne és fölállott. Ugy állottam előtte, mintegy koldus, elengedtem a kezét, szabadon bocsájtottam őt. Emlékezem még, hogy ettől a pillanattól gépiesen állottam előtte és folyton ismételtem: Edvarda! Edvarda! Többször mondtam, anélkül, hogy rágondoltam volna és amikor azt kérdezte: Mit akar kérdezni? nem feleltem semmit.

– Gondolja csak, ön már elutazik! Ugyan ki jöhet jövő évben?

– Valaki más! – mondottam. A kunyhót bizonyosan fölépitik!

Szünet. A könyve után nyult.

– Sajnálom, hogy apa nincsen itthon! – mondotta. Ám én üdvözlöm önt az ő nevében is.

Erre nem feleltem. Előreléptem, mégegyszer megfogtam a kezét és azt mondottam:

– Igen; hát éljen boldogul!

– Isten önnel! – mondotta.

Fölnyitottam az ajtót és ugy tettem, mintha indulnék. Ő már a könyvvel a kezében ült és olvasott, valósággal olvasott, lapozta a lapokat. Semmi, semmi hatást nem tett reá az én elutazásom.

Köhintettem.

Megfordult és meglepetéssel mondotta:

– Még itt van? Azt hittem, elment már!

Isten egyedül tudja, de nagy, nagy volt a csudálkozása, nem gondolkodott eléggé és igen tulozta a meglepetést és ezért ugy tünt nekem, hogy ő tudta, hogy én az egész idő alatt mögötte állottam és néztem őt.

– Most fogok menni! – mondottam.

Ekkor fölemelkedett és hozzám jött.

– Ha mindenáron elutazik, szeretnék valamit, ami magára emlékeztet. Valamire gondoltam, valamit elkérni magától, de az mégis sok lenne. Nekem adná Asopust?

Nem gondoltam semmire, de igennel válaszoltam.

– Akkor hozza el holnap reggel! – mondotta.

Fölnéztem az ablakra. Nem volt ott senki.

Nos, igy elmult ez is…

Utolsó éjszaka a kunyhóban. Gyötrődtem; számláltam az órákat; amikor megjött a reggel, enni kezdtem. Hideg volt.

Miért kért arra, hogy én magam vigyem hozzá a kutyát? Beszélni akar velem talán és utolszor mondani valamit mégis? Semmi reményem nem volt többé. És mint fog Asopussal bánni? Asopus, Asopus kinozni fog téged! Lehet, hogy korbácsolni fog téged, lehet, hogy cirógatni is néha, de mindenesetre időtlen időn át kinozni fog téged, halálra kinoz téged…

Magamhoz hivtam Asopust, megsimogattam, összedugtuk a fejünket és a puskám után nyultam. Ugrándozni kezdett örömében és azt hitte bizonyára, hogy vadászni indulunk. Megint egymásra hajtottam a fejünket, a csövet Asopus nyakára szoritottam és megnyomtam a ravaszt.

Fölpénzeltem egy embert és megbiztam, hogy vigye el Edvardának Asopus holttestét.