XXXIV.

Egy ember szólitott meg:

– Nem vadászik többé? Asopus szabadon csatangol az erdőben és egy nyulat hajszol.

Azt mondtam:

– Menj és lődd le a számomra!

Néhány nap mult el, akkor fölkeresett Mack ur, szemei beesettek voltak és az arca szürke. Azt gondoltam: ugy áll a dolog, hogy belelátok az emberekbe, vagy nem igy van ez? Én magam sem tudom.

Mack ur a katasztrófáról beszélt, a sziklaomlásról. Szerencsétlenség volt, véletlen, én nem tehetek róla.

Azt mondtam:

– Ha van olyasvalaki, aki Évát és engem elakart választani, akkor azé a bün. Verje még az Isten!

Mack ur gyanakodón nézett rám. Valamit mormolt a szép temetésről és arról, hogy nem takarékoskodtak semmivel.

Bámultam a nagy nyugalmát.

Ő nem is kivánt semmi kárpótlást a csónakért, amit szétmorzsolt a lezuhant szikla.

– Igen! mondtam. Valóban nem kiván kárpótlást a csónakért, a kátrányért és a keféért?…

– Nem, kedves hadnagy! válaszolta. Hogy gondolhat ilyet?! És gyülölettel teli szemmel nézett rám.

Három hét alatt nem láttam Edvardát, de egyszer – mégis. A boltban találkoztam vele, ahová kenyeret vásárolni mentem. A pult mögött állt és a szövetek között turkált. Kivüle csak a két boltoslegény volt a boltban.

Hangosan köszöntem, föltekintett, de nem válaszolt semmit. Ekkor az jutott eszembe, hogy az ő jelenlétében nem veszek kenyeret; a boltossegéd felé fordultam és puskaport, meg horgot kértem. Mig mérték a puskaport, folyton Edvardát néztem.

Szürke, igen szük ruhát viselt, a gomblyukaknál meglátszott, hogy viseltes volt, kis melle hevesen munkált. Mennyire megnőtt a nyár alatt! A homloka, gondoltam, merészebb és finom, merész ivü szemöldei ugy kigyóznak föl rája, mint két rejtély, a mozdulatai pedig büszkébbek, öntudatosabbak lettek. Kezére néztem és hosszu, finom ujjai olyan hatással voltak reám, hogy reszketni kezdtem. Még mindig a szövetek között turkált.

Ott állottam és azt kivántam, bár Asopus hátraszaladna a pult mögé, odaszaladna hozzá, megismerné őt, hozzádörgölődne, akkor én visszahivnám Asopust és bocsánatot kérnék tőle; vajjon mit szólna akkor?

– Tessék kérem! – mondta a boltoslegény.

Fizettem, hónom alá kaptam a csomagom és elköszöntem. Ő felnézett, de nem válaszolt most sem. Na jó! – gondoltam – talán már menyasszonya is a bárónak. És elmentem, kenyér nélkül.

Mikor kiértem fölnéztem az ablakra. Senki nem lesett utánam.