VII.

Azt hiszem, hogy tudok azok lelkében olvasni, akik körülöttem vannak; de lehet, hogy nem igy van. Óh, ha jó napom van, mindig azt hiszem, hogy mélyre tudok pillantani az emberek lelkének tengerébe, habár nem is tulságosan okos a koponyám. Többen ülünk a szobában, néhány férfi, egy-két asszony és én és ugy tetszik, én látom, hogy mi történik az emberek belsejében, tudom, hogy mit gondolnak rólam. Pilláik minden rebbenésének tulajdonitok valami jelentőséget. Néha arcukba szökik a vér és pirosra festi őket; akkor megint ugy tesznek, mintha a másik oldalra néznének, de mégis engem tartanak szemmel. Itt ülök, megfigyelek mindent és nem sejti senki, hogy belelátok mindenki lelkébe. Sok éven keresztül hittem, hogy tudok az emberek lelkében olvasni. De talán nem is igy van…

Egész estén át Mack urnál maradtam. Elmehettem volna mindjárt is, semmi érdekem nem volt, hogy ott üljek, ám – nem azért jöttem, mert idehuzott minden gondolatom? Elmehettem hát rögtön? Whistet játszottunk és vacsora után Toddyt ittunk; háttal ültem a szobának és lehanyatlott a fejem, mögöttem Edvarda járkált ki meg be. A doktor után szólt. Mack ur megmutogatta uj lámpája szerkezetét, az első paraffinlámpa, amely eljutott ennyire északra; valóságos remekmü, nehéz ólomlábakon; esténként ő maga gyujtotta meg, nehogy szerencsétlenség történhessen. Többször is beszélt nagyapjáról, a konzulról: nagyapám, Mack konzul, Károly János király saját kezéből kapta ezt a tüt és rámutatott a gyémánttüjére. Felesége meghalt már, egyik mellékszobában megmutatta az olajföstésü arcképét; előkelő asszony volt, szőke haju és mosolygós arcu. Ugyane szobában volt a könyvszekrény is, amelyben még francia könyvek is állottak, de ezek olyanok voltak, mintha örököltek lennének; a táblák finomak voltak és aranyozottak és már sok egykori tulajdonos irta rájuk a nevét. A könyvek között tudományos munkák is voltak; Mack ur gondolkodó ember volt.

A whisthez kisegitésül behivták a két segédet is; lassan, tétován játszottak, pontosan utánaszámoltak mindent, de mégis sok hibát követtek el. Az egyiknek Edvarda segitett.

Föllöktem a poharam, igen szerencsétlen voltam emiatt és fölállottam.

– Oh, nem – föllöktem a poharam.

Edvarda hangosan nevetett és igy felelt:

– Igen, de hiszen azt látjuk mi is!

Mindenki arról biztositott, hogy nem tesz az egész semmit. Adtak egy asztalkendőt leszáritani magam és tovább játszottunk. Tizenegy óra lett.

Mikor Edvarda kacagott, borongós rosszulérzés fogott el; ránéztem és találtam, hogy semmitmondó az arca és nem is igen szép. Mack ur azzal hagyta a játékot abba, hogy aludni kell a két segédnek; akkor elnyujtózott a szófán és arról kezdett beszélni, hogy boltja fölé uj cimtáblát készül akasztani és tanácsot kért tőlem, hogy milyen szinüre festesse. Unatkoztam és minden gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy feketére; Mack ur rögtön felelt:

– Feketére. – Ugyanezt gondoltam én is. »Só és üres hordók lerakata« vastag, fekete betükkel, az a legelőkelőbb… Edvarda, nem mennél aludni?

Edvarda fölállott, bucsuzásul kezet adott mindkettőnknek és kiment. Egyedül maradtunk. A vasutról beszélgettünk, ami tavaly készült el és az első táviróvonalról. Isten tudja, hogy itt északon mikor kapunk távirót?!

Szünet.

– Nézze csak, kérem, – mondta Mack ur – én most negyvenhat éves vagyok és hajam, szakállam megőszült. Igen, igen, ugy érzem, hogy megöregedtem. Legtöbben nappal látnak, ezért fiatalnak tartanak; ám ha eljön az este és egyedül maradok, egészen összeroskadok. Akkor itt ülök a szobámban, patience-ot játszom. Egy kevés csalafintasággal könnyen megy a dolog. Haha.

– A patience csalafintasággal megy? – kérdeztem.

– Igen.

Ugy tünt, mintha olvasnék a szemében.

Fölállott, az ablakhoz ment és kinézett; meghajlott háttal állt és a háta meg a válla szőrös volt. Fölállottam én is. Megfordult és hosszu, hegyes cipőin felém jött; hüvelykét mellényébe dugta és karjaival a röpülést utánozta; egyidejüleg nevetett. Akkor mégegyszer fölajánlotta egyik csónakját és kezét nyujtotta.

– Engedje meg kérem, hogy elkisérjem önt – mondta és eloltotta a lámpát. – Igen, egy kis sétát akarok tenni, még nincsen késő.

Kimentünk.

Rámutatott az utra, ami a kovács előtt vezetett és mondta:

– Ez az ut. Ez a legrövidebb.

– Nem – mondtam én – a csür előtt vezető ut a legrövidebb.

Beszéltünk még erről, de nem tudtunk megegyezni. Erős volt a meggyőződésem, hogy igazam van és meg nem foghattam a nyakasságát. Utoljára azt ajánlotta, hogy kiki menjen a maga utján és aki előbb ér oda, az várjon a kunyhónál.

Megindultunk és ő csakhamar eltünt az erdőben.

Megszokott járásommal mentem és ugy számoltam, hogy legalább öt perccel előbb érkezem, mint ő. Ám mire a kunyhóhoz értem, már ott állott. Rámszólt:

– Nos, látja ön? Nem, én mindig ezen az uton járok és valóban, ez a rövidebb.

Meglepetve néztem, nem izzadt egyáltalán és semmiből nem látszott, hogy futott volna. Rögtön elbucsuzott tőlem, megköszönte a látogatásom és elment azon az uton, amelyiken jött.

Némán álltam és azt gondoltam: milyen különös! Valamit én is értek a távolságokhoz és többször végigmentem mindakét uton. Kedves ember, te csalsz megint! Vagy az egész história ürügy volt csupán?

Az erdőben láttam eltünni megint a hátát.

A következő pillanatban gyorsan és óvatosan utána mentem, láttam, hogy egész uton folyton az arcát törülgette és most nem tudtam, hogy nem futott-e az előbb. Most nagyon lassan ment, folyton szemmel tartottam és láttam, hogy megállott a kovács háza előtt. Elrejtőztem és láttam, hogy az ajtót megnyitják és Mack urat bebocsájtják a házba.

Egy óra volt. A füről, meg a tengerről tudtam.