XIV.

Megrészegitett az öröm. Kilőttem a puskám és a feledhetetlen echó felelgetett hegyről-hegyre, a dörrenés átszállt a tengeren és beleütődött egy elaludt kormányos fülébe. Tulajdonképen minek is örvendtem én? Egy gondolatnak, ami agyamba szállt, egy emléknek, egy hangnak az erdőben, egy embernek. Rágondoltam, lehunytam a szemem, némán álltam az ut közepén és rágondoltam; a perceket számoltam.

Most szomjas vagyok és iszom a patakból; most száz lépést számolok előre; most már késő van, – gondolom.

Közbejött valami talán? Egy hónap mult el és egy hónap nem hosszu idő: semmi nem jöhetett közbe, Isten tudja, hogy volt ez a hónap. Ám az éjszakák hosszuak voltak néha és ha vártam, az idő megkurtitására, azt találtam ki, hogy bemeritettem sapkám a vizbe és lestem, amig megszáradt.

Éjszakákban számitottam az időt. Néha eljött az éjszaka, Edvarda elmaradt, megesett, hogy két éjjel sem jelentkezett. Két éjszaka! Nem történt semmi, de ugy éreztem, hogy szerencsém áthaladt a zeniten.

És nem igy volt?

– Hallod, Edvarda, hogy milyen nyugtalan ma éjjel az erdő? Szakadatlanul mozog a föld belseje és reszketnek a nagy falevelek. Talán készül valami; de nem, nem erről akartam beszélni. Fönt a csucson madarat hallok énekelni, cinke csupán; de már második éjszaka ugyanazon a helyen ül és csábit, csalogat. Hallod a sajátságos zajt?

– Igen, hallom, de miért kérded?

– Oh, semmiért. Már ott ül két éjszaka. Csak mondani akartam… Köszönöm, köszönöm, hogy eljöttél ma este. Szerelmem. Itt ültem és vártalak ma estére vagy holnap estére és örvendtem, amikor jöttél.

– Én is ébren voltam. Rád gondoltam; összegyüjtöttem és megőriztem a cserepeit annak a pohárnak, amit egyszer összetörtél; emlékszel még? Apám ma éjszaka utazott el; megkell bocsátanod a kimaradásom; annyi csomagolni valóm volt és emlékeztetni kellett őt némely dologra. Tudtam, hogy itt vagy az erdőben és vársz reám, tudtam és én csomagoltam és sirtam.

De hiszen két éjszaka mult el, gondoltam, mit csinált az első éjszakán? És a szeme miért nem ragyog ugy, mint máskor?

Egy óra mult el. Fönn a csucson hallgatott a cinke. Az erdő halott volt. Nem, nem történt semmi, minden ugy van, mint régen volt, kezét adta jó éjt kivánásul és szerelmesen nézett rám.

– Holnap? – mondtam.

– Nem, holnap nem.

Nem kérdeztem miért.

– Holnap van az ünnepünk, – mondta nevetve. – Meglepetést akartam szerezni neked, ám te olyan kétségbeesett arcot vágtál, hogy kénytelen voltam már most elmondani neked. Levélben invitáltalak.

A szivem kimondhatatlan módon megkönnyebbedett. Megindult és intett bucsuzásul.

– Még egyet, – mondtam és még ugyanazon a helyen állottam.

– Mennyi ideje annak, hogy összegyüjtötted és félretetted a cserepeket?

– Mennyi ideje?

– Igen, lehet egy hete már? Két hete?

– Igen, lehet, hogy két hete már. Azonban miért kérded? Nem, én megmondom az igazat néked, tegnap történt.

Tegnap tette tehát! Tehát tegnap gondolt először reám? Nos, rendben volt minden.