XVII.

Mint rendesen, a halászatról tértem meg; puskával és vadásztáskával állitottam be a bálra, de azért a legjobb bőrruhám vettem föl. Késő volt már, amikor Sirilundba érkeztem; hallottam, hogy odabenn táncolnak már; nemsokára rá kiáltást hallottam: »Itt a vadász, a hadnagy!« Néhány ifju körülfogott és ezek mindenáron a vadászzsákmányt akarták látni: néhány tengeri madarat lőttem és néhány lazacot fogtam. Edvarda mosolyogva üdvözölt, ő táncolt már és az arca piros volt.

– Velem az első táncot! mondta.

És táncoltunk. Nem történt semmi szerencsétlenség; fejem kóválygott ugyan, de nem éreztem. Nagy csizmáim meglehetős lármát csaptak; a zajt hallottam magam is és elhatároztam, hogy nem táncolok tovább; különben is karcolásokat vágtam a frissen viaszkolt parkettbe. Mennyire örvendtem, hogy nagyobb bajt nem okoztam.

Mack ur két segédje is jelen volt és komolyan, alaposan táncoltak mindaketten, a doktor nagyban buzgólkodott minden turban. Még négy fiatal ur is volt itt, az uraság, a pap és a kerületi orvos fiai. Épen akkor érkezett egy idegen kereskedelmi utazó; kellemes hangjával tünt ki és azzal, hogy taktusban dudolt a zenével. Néha-néha a hölgyeket is fölváltotta a zongoránál.

Azt már nem tudom, hogy miként mult el az éj első része, de az utolsó órákra emlékszem ma is, pontosan. A nap egész idő alatt vörösen sütött a szobába és a tengeri madarak aludtak. Bort, süteményt kaptunk, hangosan beszéltünk, énekeltünk és Edvarda kacagva, vidáman csevegett szobáról-szobára. Ám hozzám miért nem szólt egyetlen szót? Közeledtem hozzá és már amennyire tellett tőlem, minden szellemességem összeszedve, valami ügyeset akartam mondani neki: fekete ruhája volt, talán még a konfirmációs ruhája, mert szük volt és rövid, de táncközben nagyszerüen illett neki és ezt akartam megmondani neki…

– Ez a fekete ruha… kezdtem.

Ám ő fölállott, belekarolt egyik barátnőjébe és tovább ment. Többször is megkiséreltem. Jó, gondoltam, mit tegyek hát? Ám akkor miért állott az ablakhoz és miért nézett szomorún utánam, amikor elmentem?

Táncra kért valami hölgy. Edvarda a közelben ült és én hangosan mondottam:

– Nem, mindjárt elmegyek!

Edvarda kérdőn nézett rám és megkérdett:

– Megy már? Óh, ugy-e, még nem megy?

Megborzongtam és fogam beleharaptam az ajkamba. Fölállottam.

– Amit most mondott, jelentősnek tünik előttem, kis Edvarda! Komoran szóltam és néhány lépést tettem az ajtó felé.

A doktor utamba állt és Edvarda maga is felém sietett.

– Ne értsen félre, mondta melegen. Azt akarom mondani, hogy remélhetőleg maga lesz az utolsó, aki elmegy a legutolsó. Azonkivül egy óra csupán… Hallja kérem, tette hozzá ragyogó szemmel, ön egy öttallérost adott a csónakos legényünknek, amiért kimentette a vizből a cipőm. Ez igen nagy ár volt. Jóizüen nevetett és a többiek felé fordult.

Tátott szájjal állottam, lefegyverezetten és zavarodottan.

– Ön szeret tréfálkozni, mondtam, én nem adtam semmiféle öttallérost a csónakos legényüknek!

– Ugy! Hát nem adott neki? kinyitotta a konyhára szolgáló ajtót és behivta a csónakos legényt. Jakab, emlékszel még az utolsó kirándulásunkra? Te mentetted ki a cipőm a vizből! Ugy-e?

– Igen, mondta Jakab.

– Öt tallért kaptál, amiért kimentetted a cipőt?

– Igen. Ön adta…

– Jó. Most elmehetsz.

Mit akar ezzel a fogással? gondoltam? Meg akar szégyeniteni? Ez nem sikerül: nem fogok pirulni a dolgon. Hangosan és érthetőn mondtam:

– Ki kell jelentenem mindenki előtt, hogy ez itt vagy tévedés, vagy hazugság. Eszembe se jutott, hogy öttallérost adjak az ő cipője kimentéséért a csónakos legénynek. Talán kellett volna, hogy megtegyem ezt, de idáig nem történt meg.

– Folytassuk a táncot, mondta összeráncolt homlokkal. Miért nem táncolunk?

Ezért magyarázattal tartozik, állapitottam meg magamban és ügyeltem az alkalomra, hogy kérdőre vonhassam őt. Egy mellékszobába ment és én utána mentem.

– Üdv! mondtam és koccintani akartam vele.

– Üres a poharam! mondta kurtán.

– Azt hittem, hogy ez a pohara?!

– Nem, az nem az én poharam! mondta és szomszédjához hajolt.

– Akkor bocsásson meg! mondtam.

Ezt a kis jelenetet több vendég megfigyelte.

Szivem vadul dobogott; reszketve mondtam:

– Ön magyarázattal tartozik nekem…

Fölállott, megfogta a két kezem és elfogódottan mondta:

– De nem ma, nem most. Oly rossz hangulatban vagyok. Istenem, hogy már engem… De hiszen mi jó barátok voltunk!

Teljesen legyőzötten megfordultam és bementem a táncolók közé.

Nemsokára Edvarda is bejött; a zongora mellé állt, a zongorán az utazó játszott valami táncot; e pillanatban mély fájdalom ült az arcán.

– Sohasem tanultam játszani, mondta és szomoru szemmel nézett rám. Ha tanultam volna valaha.

Nem tudtam, mit feleljek, de a szivem megint feléje huzott és megkérdeztem:

– Edvarda, miért lett olyan szomoru!? Ha tudná, mennyire szenvedek miatta!

– Nem tudom, miért! mondta. Talán mindenért. Ha elmennének végre ezek az emberek, egyik a másik után. Nem: maga nem. Ne felejtse el, maga kell, hogy az utolsó legyen.

E szavakra ujból megélemedtem és láttam a világosságot, a nap beragyogott a terembe. A pap leánya jött hozzám és kérdezősködni kezdett, szerettem volna messzi-messzi futni és kurta feleleteket adtam. Nem néztem rá, mert ő volt az, aki a szememről azt mondta, hogy olyan, mint egy hatalmas állaté. Ekkor Edvardához fordult és arról beszélt, hogy külföldön egyszer, Rigában azt hiszem, egy ur követte az utcán.

– Utcáról-utcára futott utánam és nevetett rám folyton.

– Vak volt talán! tört ki belőlem, hogy tetszésére legyek Edvardának és fölvontam a vállam.

A fiatal hölgy rögtön megértette goromba szavaimat és igy felelt:

– Igen, csakugyan annak kellett lennie, annak, ha egy vén, ráncos perszóna után futott.

Ám nem vivtam ki Edvarda háláját; barátnőjébe karolt és azzal távozott; összesugtak és bólogattak a fejükkel. E pillahunyástól kezdődőn végleg magamra hagytak.

Még egy óra mult el; a szirteken odakünn ébredezni kezdtek a tengeri madarak; kiáltásuk behatolt hozzánk a nyitott ablakokon át. Az öröm elárasztott valósággal, mikor meghallottam a madarak első kiáltásait és elvágyódtam a szirtekre…

A doktor megint kitünő hangulatban volt és magára irányitott minden figyelmet. A hölgyekre nem volt kellemetlen, hogy közelében lehettek. Ez volna a riválisom? gondoltam és lenézőn gondoltam a béna lábára, a szánalmas alakjára. Megint talált valami uj, tréfás kiszólást, azt mondta: »kezet és halál!« és valahányszor ezt a tréfás kiszólást mondotta, én hangosan fölkacagtam mindannyiszor. Nagy fájdalmamban odáig tévedtem, hogy ami csak tehetségemtől tellett, minden előnyt ráruháztam erre az emberre, akit riválisomnak véltem. Hallottam, hogy a doktor itt volt, azután amott volt, én fölkiáltottam: »Hallgassák csak, mit mond a doktor!« és arra kényszeritettem magam, hogy hangosan kacagjak a furcsa beszédmódján.

– Imádom a világot, mondta. Kézzel-lábbal kapaszkodom az életbe. És ha meghalok egyszer, ugy remélem, hogy az örökkévalóságban az én helyem Páris vagy London fölött lesz és igy azután folyton meg folyton hallhatom a kánkán tombolását!

– Nagyszerü! kiáltottam és köhögtem a kacagástól, bár egy csöppet sem voltam becsipett.

Ugy látszott, Edvarda épen ennyire elragadhatott.

Amikor a vendégek bucsuzkodni kezdtek, a kis mellékszobába szöktem és türelmesen várakoztam. Egyik bucsuszó a másik után hangzott el a lépcsőkön és hallottam azt is, amint a doktor elbucsuzott. Nemsokára elhalt minden beszéd. Amig vártam, a szivem hevesen dobogott.

Edvarda bejött. Amikor meglátott, egy pillavillanásig csudálkozón nézett, azután kacagón mondta:

– Ah, maga itt van? Igazán szép volt, hogy utolsónak maradt. Halálosan fáradt vagyok!

Állva maradt.

Fölállottam én is és azt feleltem:

– Igen, most bizonyára pihenni kiván. Remélem, hogy a rossz kedve elmult már. Az előbb olyan szomoru volt még és az annyira fájt nekem.

– Majd elmulik, ha aludni megyek!

Nem volt mit mondanom, az ajtónak tartottam.

– Köszönetet mondok önnek a mai estéért, mondta és felém nyujtotta a kezét. Amikor leakart kisérni a lépcsőkön, megkiséreltem, hogy lebeszéljem erről.

– Nem szükséges, mondottam, ne fárassza magát, kitalálok egyedül is.

Ám ő mégis kikisért. A folyosón állt és nyugodtan várt, amig összekeresgéltem a sapkám, a fegyverem, a vadásztáskám. A sarokban egy sétabot állt; jól láttam a botot, rámeredtem és megismertem, a doktor botja volt. Amikor észrevette, hogy mire irányozom a szemem, elpirult zavarában; látható volt az arcán, hogy kellemetlenül érinti az eset és hogy az egészről nem tudott előre semmit. Talán egy perc mulhatott el igy. Végül szinte megrázta a türelmetlenség és reszketve mondotta:

– Az ön botja. Ne feledje el a botját.

És az én szemem előtt odanyujtotta nekem a doktor botját.

Ránéztem, még mindig kinálgatta a botot és reszketett a keze. Hogy véget vessek a históriának, kivettem kezéből a botot és visszaállitottam a sarokba. Azt mondtam:

– Ez a doktor botja. Nem tudom elképzelni, hogy sánta ember mint feledkezhet meg a botjáról.

– Hallja maga, azzal az örökös, sánta emberével! kiáltott föl elkeseredetten és közvetlenül elém lépett. Maga nem sántit, semmiesetre sem sántit, de ha sántitana is, még akkor sem érhetné fel őt. Igen!

Felelni akartam, de egy szó nem jutott eszembe hallgattam. Mély meghajtással háttal mentem ki az ajtón és háttal mentem le a lépcsőkön. Odakünn megállottam és előremeredtem egy pillanatra mielőtt elmentem volna onnan.

Ugy, ugy, – gondoltam, ő tehát ott felejtette a botját; akkor hát ezen az uton kell visszamennie érte. Hát nem akarta, hogy én legyek az utolsó, aki elmegy a házból… Igen lassan haladtam előre, azután megfordultam és le-föl kószáltam; végül megálltam az erdő szélén. Talán félórai várakozás után megjelent végre a doktor, ő látott engem és sebesen jött. Mielőtt szólhatott volna, megemeltem a sapkám, hogy próbára tegyem. Ő is levette a kalapját. Egyenesen feléje mentem és megszólitottam:

– Én nem köszöntöttem önt!

Hátralépett egy lépést és vizsgálni kezdett.

– Ön nem köszöntött?

– Nem! – mondtam én.

Szünet.

– Különben közömbös reám, hogy mit tett ön, – mondta elhalványodottan. – A botomért megyek, amiről megfeledkeztem.

Ehhez nem volt mit szólanom, de más módon állottam boszut; kinyujtottam előtte keresztbe a puskát és mintha kutya lett volna, rákiáltottam:

– Ugorj! Hopplá!

Fütyültem és szememmel csalogattam az átugrásra.

Néhány másodpercig harcot vivott magával, arca kifejezése folyton változott, fogait összeszoritotta és szemet a földre szögezte. Hirtelen keményen rámnézett, könnyü mosoly futott át az arcán és megszólitott:

– Miért teszi mindezt tulajdonképen?

Nem feleltem, de szavai hatással voltak rám.

Felém nyujtotta kezét és érzékenyült hangon mondotta:

– Valami baja van magának. Ha megmondaná mi az, talán…

A szégyen és a kétségeskedés hatalmasodott el rajtam; csöndes szavai hatása alatt elvesztettem az önuralmam. Jóvá akartam tenni mindent, karommal átfogtam őt és fölkiáltottam:

– Bocsássa meg ezt nekem, hallja-e! Mi bajom lehetne nekem? Nálam rendben van minden, nincs szükségem az ön segitségére. Edvardát keresi talán? Otthon találja. Ám siessen, mert különben aludni tér mielőtt ön odaérne; olyan fáradt volt, én magam láttam. Most azt mondom, amit a legjobbat tehetek önért; otthon találja, menjen csak!

Megfordultam, elsiettem mellőle és hosszu lépésekkel befurtam magam az erdőbe és azután sietve üzve magam, hazasiettem a kunyhómba.

Egy ideig ugyanugy ültem a fapadon, ahogy hazaértem, a vadásztáska vállamon és a fegyver kezemben. Különös gondolatok születtek az agyamban. Miért is engedtem szabadon a doktort?! Most boszantott, hogy átfogtam a karommal és hogy könnyes szemmel néztem rá; bizonyára mulatni fog ezen, gondoltam, e pillanatban talán már Edvarda oldalán ül és együtt mulatnak rajtam. Ő a folyosóra állitotta a botját… Ha ráadásul sántitanék is, még akkor sem érném föl a doktort, ezek saját szavai voltak…

A szoba közepére állottam, fölhuztam a puskám kakasát, a csövet nekiirányoztam a ballábamnak és megnyomtam a ravaszt. A golyó keresztüljárt a lábamon és belefuródott a padlóba. Asopus rövid, megrettent ugatásban tört ki.

Rögtön rá kopogtak az ajtón.

A doktor volt.

– Bocsásson meg, ha zavarom, – kezdte. – Ön olyan hirtelen távozott és én azt gondoltam, hogy nem ártana, ha csevegnénk egy keveset. Lőporszagot érzek!

Teljesen bátortalan volt.

– Megtalálta Edvardát? A botját megkapta?

– A botot megtaláltam. Nem… Edvarda aludni tért már… De mi ez itt??! De az isten szerelmére, hiszen ön vérzik?

– Nem, alig vérzem. El akartam tenni a puskám és akkor elsült; nem tesz semmit. Az ördög vigye el hát köteles vagyok én itt ülni és fölvilágositást adni önnek mindenről?… De ön megkapta a botját, ugy-e?

Nyugtalanul nézett a szétroncsolt csizmámra és a vérre, amely szertefolyt. Gyors mozdulattal félretette a botját és egy-kettő megszabaditotta magát a kezyüiől.

– Üljön csendesen, – mondta – a csizmát le kell huzni. Tehát igaz volt, ugy tünt nekem, hogy lövést hallottam.