XXXVIII.

Mindezt azért irtam, hogy elüssem az idő unalmát, mulattató visszagondolni az északi nyár örök napjára, különösen arra, amikor számláltam az órákat és amikor mégis mult az idő. Most megváltozott minden, a napok már egyáltalában nem akarnak elmulni.

Néha akad még egy-két vidámabb órám, de az idő nyugodtan áll és én képtelen vagyok megfogni, mint állhat ennyire nyugodtan. Kvietált katona vagyok, szabad, mint egy herceg, társaságom is van és néha kocsikázni is járok; néha-néha behunyom az egyik szemem, mutatóujjammal fölirok valamit az ég aljára, megcsiklandom a hold állát, és ugy tünik, mintha nevetne, teli szájjal nevetne afölött való bolond örömében, hogy megcsiklandták az állát. Mosolyog minden. Nagy mulatságot csapok és vidám embereket invitálok rá.

Ami Edvardát illeti, nem gondolok rá. Miért is ne feledtem volna el itt, ezekben az unalmas órákban? A lelkem büszke. És ha valaki megkérdi, hogy mi bánt, röviden azt felelem: semmi. Nem bánt engem semmi…

Cora fekszik és rám néz, a kályhán egykedvüen mondogatja az óra a tik-tak-ot és a nyitott ablakokon keresztül behallszik a város lármája. Kopognak az ajtón és a póstás levelet ád nekem. A levélen korona van. Tudom, ki küldte; megértettem rögtön, vagy talán valamelyik álmatlan éjszakán álmodtam ezt. Ám a levélben nem volt semmi irás, két, zöld madártoll feküdt benne csupán.

Hideg reszketés futott át rajtam, fáztam. Két, zöld madártoll! Mondtam magam elé. Nos, mit tegyek velök! De miért is borzongok annyira? Lám csak, az ablakon át átkozott léghuzat tódul be.

És becsuktam az ablakot.

Itt fekszik két madártoll, gondoltam azután; ugy tetszik, ismerősek, egy kis tréfára emlékeztetnek odafönn, északon, egy olyan kis élményre, egyre a többi közül; igazán elragadó viszontlátni ezt a két tollat. Hirtelen ugy tünt, mintha egy arcot látnék és mintha egy hangot hallanák; és azt mondja a hang: Tessék, hadnagy ur, itt vannak a madártollai…

A madártollai…

Cora, csendesen feküdj, agyonváglak, ha megmozdulsz! Az idő forró, elviselhetetlen a forróság; mi is juthatott eszembe: bezárni az ablakot! Kitárni az ablakot, sarkáig kitárni az ajtót. Ide, ti vidám emberek, jőjjetek! Heda, szolgám, menjen és járjon el a dolgaimban…

És a nap elmult, de az idő csöndesen állott.

Mindezt csak a magam mulatságára irtam és mulattam mellette már amennyire lehetett. Nincs semmi bánatom, csupán messzire vágyódom innen, hová, nem tudom, csak minél messzebb innen, talán Afrikába, talán Indiába; csak el-el, mert én az erdők és a magányosság fia vagyok.

GLAHN HADNAGY HALÁLA

1861-BŐL VALÓ IRÁS