XI.

– No kutya török, – harsant fel Kocsis Gáspár, – meghalsz!

– Meghalsz! – kiáltották a volt rabok az öklüket rázva.

– Megdegles! – szólt a cigány is. És az egyik hámfáról leoldotta a kötelet.

– A lábamat töretted a vassal! – kiáltotta Gáspár.

– Agyonvágtad az apámat! – szólt vérbenforgó szemekkel egy asszony.

– Elhajtottad a tehenünket, feldúltad a házunkat!

S a törököt haragos arcok és öklök viharozták körül.

Néhányan mindjárt le is akarták szúrni, de a rabságot szolgált nagyfejü paraszt elébe állott a maga kardjával, és igy szólt:

– Hogyisne! Hogy mindjárt vége legyen! Tüzet kell előbb rakni a talpa alá!

– Helyes! – kiáltották a rabok, – égessük meg az átkozottat!

A boszúállás gyönyöre mindenkit hóhérrá változtatott. Az asszonyok tördelték a rőzsét, és tüzet gerjesztettek a fa alatt.

– Emberek, – mondotta ekkor a pap, – ha ti most itten akasztással mulatoztok, megint jöhet egy kóbor török csapat, és megint rabul eshettek valamennyien.

A rabok ránéztek. A pap egy csontmarkolatu török lándsát tartott a kezében. Folytatta.

– Tudjátok, hogy ez az ember mit tett velem, a testem tetőtől talpig olyan, mint a főtt ráké; senkinek sincs annyi joga benne, mint énnekem.

A rabok nem szóltak ez ellen semmit. Egynehányan szemtanui voltak annak az esetnek, mikor a papot forró vizzel öntözgették a törökök.

A pap folytatta:

– Hát csak menjetek a vitézekkel, ameddig lehet az ő oltalmuk alatt, azután meg lehetőleg szanaszéjjel a járatlan, rossz utakon. Isten áldjon meg, és vezessen haza mindnyájatokat.

Ez utóbbi szavaknál áldásra terjesztette ki a kezét és imádkozón nézett fel az égbe.

Emezek szájában még ott volt a rabkenyér keserü ize. Nem kivántak másodszor beleharapni. Abbahagyták a tűzrakást és sietve ugráltak fel a szekerükre, kocsijokra.

A cigánynak is elment a kedve az akasztástól. Felszökött a kocsijára, és hátraszólt az asszonyának!

– Utánam Beske!

Gáspár összekötötte a maga kocsiját a Margitéval. Egy ülésen foglaltak helyet. Ezek talán az egész életükön át igy mennek egy kocsin.

– Jól meggyötörje! – kiáltotta vissza a papnak.

– Ne sajnálja a tüzet tőle! – szólt vissza egy asszony is.

És sorra elhajtottak.

A kocsis maradt utolsónak, az a kocsis, akit szakácsul használtak a törökök.

– Addig nem megyek el, mig vissza nem adom a pofont! – szólott.

És aszerint cselekedett.

Azután a pap maga maradt a törökkel.